Kereső
Főoldal
A DEGOB-ról
A visszaemlékezők
Lágerenciklopédia
Idegen szavak, kifejezések
Támogatóink

Fent nevezett előadja a következőket:
1944.X.23-án megjelent egy plakát, mely szerint a tizenhattól negyvenéves korig munkaszolgálatra kötelesek a nők bevonulni.Pest környékén ástam sáncot, mégpedig Maglódon, Albertfalván, Csepelen. November 11-én az Óbudai téglagyárba vittek és másnap innen indítottak el a tömeggel együtt Hegyeshalom felé a pécsi országúton. 20-25 km-t tettünk meg egy nap, éjjel vagy pajtákban, vagy istállókban helyeztek el, de úgy is volt, hogy szabad ég alatt aludtunk. Ez az út nekem nem volt nagy megrázkódtatás, jól bírtam a menetelést, a szörnyű az volt, hogy öregek és betegek is voltak velünk, akik nem bírták a gyaloglást, nagyon sokan megőrültek és meghaltak.Dorogon jeges eső esett, átázva érkeztünk meg, reméltük, valami száraz helyre szállásolnak el, de nem, a szabad ég alatt kellett eltöltenünk az éjjelt. A sportpályán aludtunk, illetve ott feküdtünk el. Az emberek sírtak, jajgattak, a hajukat tépték, sokan megőrültek attól a tudattól, hogy ezt a szörnyű éjjelt a szabadban kellett tölteniük. Meztelenre vetkőztek a szerencsétlenek és úgy szaladgáltak jajveszékelve le és fel. Reggelre rengetegen haltak meg, nem bírta a szivük. Néha szekérre is fel tudtunk ülni. A dunántúli lakosság nagyon kihasználta szerencsétlen helyzetünket. Előbb kisebb, majd később csak nagyobb összegekért voltak hajlandók felvenni embereket a szekerekre. Mert minél tovább meneteltünk, az emberek annál gyengébbek voltak és nem bírták az utat, tudták, hogy a legutolsó értéküktől is hajlandók megválni, csak hogy felkerülhessenek egy szekérre. Nagyon sokan az utolsó ruhadarabjukat is odaadták.Katonák kísértek minket és mondhatom, hogy az én csoportomban nagyon rendesen viselkedtek. Segítettek is, de hát nem sokat tehettek az érdekünkben. Hegyeshalomnál a Wehrmacht vett át, Zunndorfban vagoníroztak, egy vagonban hatvanan voltunk. Akkor rendesen kaptunk enni, főzeléket, kenyeret, sajtot és vajat adtak. Azt hittük, remek helyre kerültünk.Egy napi út után Kőszegen szálltunk ki, ahol háromezrünket az ottani Sörgyárba helyezték el. Később egy pajtában helyeztek el. Rettenetes körülmények között éltünk Kőszegen. Csak első két nap sáncoltunk, különben nem csináltunk semmit. 15-20 fokos hidegben feküdtünk a pajtában, boldogok lettünk volna, ha dolgozhatunk, mert akkor legalább a mozgás folytán nem fáztunk volna olyan rettenetesen.Százhatvan nő egy dézsa vizet kapott mosakodáshoz és ivásra. De ez egészen mindegy volt, mennyi vizet adtak, mert egy óra alatt befagyott, úgysem lehetett használni. Napokon át azt lehet mondani egyáltalán nem is beszéltünk egymással. Csak feküdtünk a szalmán, igyekeztünk úgy-ahogy jól betakarózni, összebújtunk, hogy melengessük egymást és vártuk az ételt, amely teljesen ehetetlen volt.Később Kőszegen úgynevezett finn-barakba kerültem. Kis, kerek 5 m O papírból készült házikók ezek, tizenkét személy részére, mi azonban huszonketten voltunk egy ilyen kis barakban. Ebben az időben a tábor konyhájában burgonyahámozó voltam. Ez szépen hangzik, mert hiszen ez könnyű, női munka, de nagyon sok szenvedéssel járt, mert a burgonya jeges volt, hámozás közben a kezünk teljesen ráfagyott. Sötét pincében, térdig burgonya héjában állva végeztük ezt a munkát. Egy olajmécses pislogott a sötét pincében, a jég csak úgy spriccelt a kés alatt hámozás közben, hideg, rettenetes hideg húzott mindenfelé, csak úgy áradt felénk a nedves pincefalakból. Ez a helyzet tavasz felé annyiból enyhült, hogy a burgonya nem volt már jeges. Kőszegen nem is annyira a nőknek, mint inkább a férfiaknak volt szörnyű sorsuk. Halál lager volt ez valóban. Nehéz fizikai munka mellett csak azt kapták enni, amit mi. Ha a férfiak közül valamelyik megbetegedett és egy héten belül nem lett újból munkaképes, betették egy külön barakba, ahol addig éheztették, amíg csak meghalt. Egy egész vékony, kevés levest kaptak egyszer napjában, kenyeret soha, egyetlenegyszer sem. Egyszer egy ilyen éheztetés által halálra ítélt férfi már félig őrülten négykézláb csúszott oda a mi barakunkhoz. Könyörögve kezdte mondani, hogy úgy érzi, ő estére úgyis meghal, adják neki előbb oda a napi levesadagot, hadd egyen még egyszer az életben.1945.III.23-án a Lager egy részét elvitték, illetve gyalog indítottak Rohoncra. Akik ott maradtak, azokat legépfegyverezték, vagy kiciánozták. Rohoncon csak öt napig voltunk, innen indítottak Mauthausen felé. Ez az út 17 napig tartott, összesen négyszer kaptunk enni, éspedig egy levest és kétszer 20 dkg kenyeret adtak. Az emberek összeestek az úton, azokat lelőtték. Sóskát, repcét, csigát ettünk az úton, de néha azt sem engedték meg. Egy városon ha átmentünk, minden ház előtt fegyveres őrség állott, nehogy kenyeret kérjünk és kapjunk a lakosságtól. Ez az út talán a legrettenetesebb élményem. A Steyer Alpokon át mentünk, Eisenerznél, amikor felértünk a havas tetejére, őrségváltás volt. Az új őrség kergetni kezdett minket, kiadták a vezényszót: rasch, rasch, los. Rohannunk kellett le a lejtőn, a hátunk mögött közben lövöldöztek. Azt hittük, a levegőbe lőnek, de ahogy egy fordulóhoz értünk, embereket láttunk heverni friss tarkólövéssel. Tovább szaladtunk hullákon és eldobált hátizsákokon át, megállás, szinte lélegzetvétel nélkül és kísérőink közben állandóan lőttek a rohanó tömegbe. Amikor végre leértünk a lejtőn, nem engedtek tovább, ott álltunk három óra hosszat rettenetes hóviharban. És még az volt a legszörnyűbb, hogy mindenképpen azt a látszatot akarták kelteni, hogy valamennyiünket kivégzik. Egymásnak mondogatták, még nincsen elég késő, még nem sötétedik, van elég töltényed ? Igy állottunk három óra hosszat a rettentő, kavargó hóviharban várva a halált. Három órai kínszenvedés után azután barakba vittek.Mielőtt Mauthausenbe érkeztünk volna, az út szélén egy halom rothadt burgonya volt. Megrohamoztuk, erre a kísérők lövöldözni kezdtek, de nem azokba, akik a burgonya felé szaladtak, hanem a sűrűn egymás hegyén hátán tolongó, hullámzó tömegbe. Sokat lőttek agyon, sokan sebesültek meg. Április 5-én vagy 6-án értük el Mauthausent. A férfiakat úgy fogadták, hogy a kapunál egyenként engedték be őket, leszámolták és közben mindegyiket nagyon erősen fejbevágták.Ezerkétszázat tettek egy barakba, szalma nélkül feküdtünk a földön, egy emberre 30 cm hely jutott.... Így a fekvés helyett inkább azt lehet mondani, hogy kuporogtunk. A tetű ellen itt már nem lehetett védekezni, egy-kettőre kiütött a Flecktifusz. A koszt szörnyű volt. És mégis: egész nap mást sem csináltunk, mint beszéltünk az ebédről és vártuk, kimondhatatlan izgalommal lestük és vártuk. Szándékosan úgy csinálták, hogy minden nap más időpontban hozták az ebédet, néha reggel kilenckor, néha este hétkor. Így aztán nem tudtuk kiszámítani, mikor jön az ebéd, ami rettenetes idegizgalmat jelentett. De hiszen tudták ők ezt.Tizenkét nap után indultunk el Gunskirchenbe. Nekem ez volt a legjobb utam, enni is kaptunk. A megérkezés borzalmasabb volt még a mauthauseninél is. Naponta 200-250 volt a halottak száma, ezeket a Lager egyetlen WC-je elé dobták. Itt volt a legszörnyűbb dolog, amit láttam. Emberek a hullákból kikanyarítottak húst és azt megsütötték. A borzalmas emellett még az volt, hogy azok, akik ezt csinálták, még áruba is bocsátották a húst. Az emberek nem kérdezték, honnan van ez. Megették.Vízhez nem lehetett jutni. A nőket néha elvitték a Traun folyóhoz mosakodni. Nem törődtünk vele, még ha jeges eső is esett, boldogan mentünk be a vízbe mosakodni. Persze, ez mindig az S.S. előtt történt. A férfiakat egyáltalán nem vitték a folyóhoz. Ha vízhez akartak jutni, azt csak kenyéradagjuk árán tudták megszerezni.1945. V.4-én szabadítottak fel amerikai csapatok.

Kifosztás