Budapesti zsidók

A német megszállás előestéjén, 1944 márciusában 760-780 ezer magyar állampolgárt érintettek a zsidótörvények. A legtöbben, 200-220 ezren Budapesten éltek, közülük körülbelül 40 ezren megkeresztelkedett zsidók voltak.[1] Nagy részük, mintegy 160 ezer ember a neológ Pesti Izraelita Hitközség, a világ akkori egyik legnagyobb és leggazdagabb zsidó közösségének a tagja volt. Endre László belügyi államtitkár, deportálások magyar szervezője mindenek előtt a fővárosi zsidókat akarta Auschwitzba küldeni. Német barátja és kollégája, Adolf Eichmann azonban úgy vélte, hogy keletről nyugat felé haladva kell felszámolni a zsidó közösségeket, és Budapestet bekerítve, az oda menekült és a fővárosban lakó zsidókat egyetlen hatalmas akció keretében kell deportálni. Eichmann akarata győzedelmeskedett, Horthy kormányzó viszont az utolsó pillanatban közbelépett, a budapestiek így időlegesen elkerülték az elhurcolást. A nyilas hatalomátvétel után ismét kiirtás veszélye fenyegette a fővárosi zsidókat, ettől a Vörös Hadsereg győzelme mentette meg őket.

A magyar holokauszt történetét lásd itt.

Megszállástól kiugrásig

A megszállást követő napokban a magyar és német hatóságok zsidók százait fogták el célzottan és véletlenszerűen a fővárosban. Sok náciellenes és
Zsidó újságírók egy internálótáborban
baloldali értelmiségit, politikust tartóztattak le, de pályaudvarokról, járművekről vagy a nyílt utcáról számos "egyszerű" zsidót is elhurcoltak. L. Z-t munkásmozgalmi kapcsolatai miatt fogta el a Gestapo: "Ököllel és gumibottal vertek. Kijelentették, hogy ha mindent elmondok, akkor csak internálnak, de ha nem, akkor nem kerülök ki élve onnan. De ne gondoljam, hogy egyszerűen agyonlőnek, mert mi zsidók ilyen halált nem érdemlünk, hanem vannak más eszközeik is."[2] K. D-né csomagot akart küldeni munkaszolgálatos férjének egy szabadságos bajtárs segítségével, akivel a Keleti Pályaudvaron találkozott. " Megkérdeztem a rendőrtől, hogy be lehet-e menni az állomás épületbe, mondtam, hogy utazni nem akarok, de zsidó vagyok. Kedvesen azt mondta, hogy csak tessék bejönni és már oda is állított a sorba, a többi elfogott zsidó közé."[3] A letartóztatottakat különböző internálótáborokba (Kistarcsa, Csepel, a Rökk Szilárd utcai rabbiképző intézet, a Páva utcai zsinagóga, stb.) zárták, majd sokukat még a vidéki tömegtranszportok előtt Auschwitzba vitték.[4]

1944. május 15-én kezdődött meg a vidéki zsidóság deportálása. Július elején Magyarországon már csak a munkaszolgálatos századokban és Budapesten voltak zsidók. Eichmann tervének megfelelően a fővárosi zsidóság elhurcolásának kellett volna következnie. A deportálást megelőző koncentrációra Budapesten júniusban került sor. A Belügyminisztérium döntése alapján a budapesti városvezetés a hónap közepén 2600, elszórtan elhelyezkedő épületet választott ki, ezekbe kellett június 24-ig átköltöznie az összes budapesti zsidónak.[5] A sárga csillaggal megjelölt házak rendkívül zsúfoltak voltak. Reiner Józsefnét az Izabella utca 45-be költöztették, itt "egy két szobás lakásban három család lakott".[6] Az elhagyott mintegy 28 ezer zsidó lakást lepecsételték, majd megkezdték az ingatlanok kiutalását a keresztény lakosság számára.[7]

1944 júniusának végétől Horthy a romló hadihelyzet valamint a nemzetközi
A fővárosi zsidók összeköltöztetése 1944 nyarán
és hazai nyomás hatására úgy egyre inkább hajlott arra, hogy leállítsa a deportálásokat. A Belügyminisztérium egyes vezető tisztviselői ebbe nem nyugodtak bele: Baky László belügyi államtitkár és társai azt tervezték, hogy július elején több ezer csendőrt a fővárosba vezényelnek, és akár a kormányzó akarata ellenére is deportálják a budapesti zsidóságot. A csendőrök feltűnése pánikot okozott a zsidók között, és azonnali cselekvésre késztette az amúgy igen határozatlan Horthyt, aki valószínűleg hitelt adott a szóbeszédnek, hogy Baky puccsot kísérel meg ellene. A hozzá hű fővárosi és a vidékről Budapestre rendelt páncélos alakulatokra támaszkodva Horthy azonnali távozásra szólította fel a csendőrséget. A kakastollasok elhagyták Budapestet.

A németek nem adták fel deportálási terveiket, és nyomásuknak Horthy egyre kevésbé volt képes ellenállni. A kollaboráns kormány és a nácik végül kijelölték a budapesti zsidók elhurcolásának időpontját. A tervek szerint augusztus 25-én került volna sor az akcióra. Ám közvetlenül ezt megelőzően Románia kivált a német szövetségből és fegyvereit a Wehrmacht ellen fordította. A németek helyzete rendkívül bizonytalanná vált a térségben, a magyarországi nyugalom mindennél fontosabb lett Berlin számára. Ezért a budapesti deportálást ismét lefújták, Eichmann és emberei elhagyták a fővárost.

Szeptemberben kissé javult a fővárosi zsidók helyzete. Sok bebörtönzött zsidót szabadon bocsátottak, a nagy őszi izraelita ünnepek idejére enyhítették az addigi szigorú kijárási szabályokat, Stern Samut, a Zsidó Tanács elnökét Horthy audiencián fogadta.[8] A budapesti zsidók reménykedni kezdtek: talán vége a megpróbáltatásoknak és ők elkerülik vidéki testvéreik sorsát.

Halálmenet, tömeggyilkosság, gettó

Október 15-én, Horthy elvetélt kiugrási kísérletének napján sok zsidó leszaggatta a sárga csillagot és ünnepelt. Este viszont már Szálasi Ferenc nyilasvezér hadparancsát
Holttest a Duna-parton
közvetítette a rádió. "A nagy öröm után azonban rettenetes csalódás" jött - emlékezett Lukács Jenő a végzetes napra.[9] Hamarosan elszabadult a pokol a főváros utcáin: nyilas karhatalmi egységek számolatlanul gyilkolták a zsidókat. L. L. visszaemlékezése szerint "százszámra jelennek meg a Wesselényi utcai kórházban csonttörések, lövések, ütés és az erőszak minden következményével sérültek". [10]

Előbb a városba gyorsan visszatérő Eichmann és Vajna Gábor nyilas belügyminiszter, néhány nap múlva pedig Edmund Veesenmayer német teljhatalmú megbízott és Szálasi kötött megállapodást a munkaerő-átadásról, azaz a deportálások megindításáról.[11] A németek az osztrák-magyar határon az új birodalmi védőállás sáncainak kiépítésére akarták felhasználni a magyar zsidókat.

A csillagos házakból elhurcoltakat "árokásó századokba" szervezték, és Budapest-környéki védművek kialakításán dolgoztatták. November 6-án kezdték az árokásó századok egy részét, és a csillagos házakban összefogdosott további ezreket Németország felé indítani - gyalog. A fő koncentrációs központ a Nagybátony-Újlaki Téglagyár óbudai telepén volt. F. M-et november 6-án hurcolták el egy csillagos házból Óbudára. "A téglagyárban a nyilasok verték-püfölték az embereket. Összeszedték a jegygyűrűket, órákat, ékszereket és pénzt."[12] K. J. egy hétig raboskodott a téglagyárban: "Közben kifosztottak, megvertek a nyilasok"[13] . L. F. vegyész csak néhány órát töltött itt, de az az "éjszaka volt számomra a deportálás legszörnyűbb élménye ... rengetegen öngyilkosságot követtek el és még az éjszaka folyamán meghaltak."[14]

A téglagyárban átlagosan két-három napig szenvedtek étlen-szomjan, az időjárás viszontagságainak és a nyilasok kegyetlenkedéseinek kitett emberek, majd útnak indultak a nyugati határszél felé. "A bécsi országúton mentünk végig, végeláthatatlan sorokban férfiak, nők, öregek és gyerekek. Naponta átlag 25-30 km-t mentünk" - emlékezett Kellner Miklós.[15] S. M. varrónőt és társait is nyugatnak hajtották: "Végiggyalogoltattak az országon, gyalázatos bánásmód, gúnyolódás, ütlegelés, szitkozódás mellett".[16] B.T. szigorló orvos, akit lakásáról hurcoltak el, így emlékezett a bécsi országútra: "Gyalogmenetben, borzasztó kegyetlenkedések között vittek tovább. Mosakodni nem tudtunk, a szükségleteinket egymás mellett végeztük el ... aki fel akart kelni vagy felemelte a fejét éjjel, hogy ne feküdjön a sárba azt puskatussal verték vissza."[17] Nem csoda tehát, hogy a gyalogmenetek hamar halálmenetekké váltak. S. É. egyetemi hallgató egy sáncásó század tagjaként gyalogolt nyugat felé. A deportáltak "nem bírták a járást és egymás-után dobták el a holmijukat. Hullák is feküdtek már az út mellett".[18] Az 53 éves Blasberg Ignác is alig vonszolta magát: "Útközben vertek a nyilasok, többször ... kifosztottak és sokat agyon is lőttek. A bécsi országúton végig feküdtek a zsidók női és férfi holttestek."[19]

Több tízezer budapesti zsidó hajtottak ilyen körülmények között a
Áldozatok exhumálása a pesti nagy gettóban 1945-ben
nyugati határra. Itt erődítési munkát végeztek a szintén idevezényelt munkaszolgálatos századokkal együtt. A túlélőket elnyelték a németországi koncentrációs táborok. [20] A "szerencséseknek" nem kellett átvonszolniuk magukat a fél országon, sok száz fővárosi zsidót vonattal szállítottak nyugatra.

A semleges államok diplomáciai nyomása rávette a hatalmának nemzetközi elismerését rendkívül fontosnak tartó Szálasit, hogy november végén-december elején fokozatosan leállítsa a kiszállításokat, bár ezt a németek hevesen ellenezték. A Budapesten maradt zsidókat gettósították. A "kis" vagy "nemzetközi" gettóba a diplomáciai védettséget igazoló - valódi vagy hamis - dokumentummal rendelkező zsidókat zárták. A "nagy" gettóba azok kerültek, akik ilyen papírokat nem tudtak felmutatni. A két gettóban összesen mintegy 100 ezer ember raboskodott, kitéve a nyilas razziáknak, a Dunába-lövéseknek, az ostrom veszélyeinek, az éhségnek és a betegségeknek. Sok ezren bujkáltak a városban keresztények segítségével vagy anélkül, hamis papírokkal, állandó életveszélyben.[21] A Wesselényi utcai kórház főorvosának felesége így emlékezett

Ahogy a túlélők látták

Négy gyereket lelőttek

Nagyon sokan megőrültek és meghaltak

Ha valaki kiment, soha többé nem tért vissza

Ezen az egy éjjelen nagyon megkínoztak engem

Útközben rengeteg nőt agyonlőttek

Többen megőrültek és kiabáltak egész éjszakákon keresztül

vissza ezekre az apokaliptikus időkre: "Közben fokozódnak a nyilas atrocitások, amint az ostrom komolyabb mérveket ölt. Tarkólövéssel a Duna mellől menekült betegek tesznek erről tanulságot. Egy éjjel 4-5 meglőtt embert hoznak be, ki elmondja 200 szerencsétlennek sorsát. Egész családokat irtanak így ki egyszerre. De nemcsak a Duna mellől, hanem magában a gettóban, szerte a városban, az utcáról menekítenek be meglőtt áldozatokat. Ebbe az időbe esnek egyes zsidó házak ellen intézett támadások, mint pl. a Wesselényi utca egyik házának óvóhelyén elkövetett vérengzés. Negyvenhat ártatlan zsidó lelte ott halálát, közte az Izraelita Leánygimnázium egy tanár házaspára."[22]

A nyilas uralom idején Budapesten körülbelül 8 ezer zsidót gyilkoltak meg a pártszolgálatosok, további mintegy 9 ezer üldözött a bombázás, az éhezés, a betegségek következtében halt meg, illetve önkezével vetett véget életének. A két gettót január 16-án és 18-án szabadították fel a szovjet csapatok. A holokauszt budapesti zsidó áldozatainak pontos száma nem tisztázott, a veszteség tízezrekben mérhető. Annyi bizonyos, hogy a fővárosi volt arányosan a legkisebb emberáldozatot elszenvedő zsidó közösség Magyarországon.

Lábjegyzetek

[1] Kepes 1993, 26-27. o.

[2] 2122. jkv.

[3] 701. jkv.

[4] Július végén, tehát a deportálások leállítása után Eichmann a magyar hatóságok háta mögött további két transzportot csempészett ki az internálótáborokból és irányított Auschwitzba. Braham 1997, 848-851. o.

[5] Az összeköltöztetésről részletesen lásd Braham 1997, 810-820. o.

[6] 25. jkv.

[7] A zsidó ingatlanok szétosztásáról lásd Kádár - Vági 2005, 313-320. o.

[8] 3627. jkv.

[9] 2736. jkv.

[10] 3596. jkv.

[11] Braham 1997, 913-914. és 919. o.

[12] 136. jkv.

[13] 1649. jkv.

[14] 1954. jkv.

[15] 1765. jkv.

[16] 2629. jkv.

[17] 1638. jkv.

[18] 1308. jkv.

[19] 730. jkv.

[20] A nyugati határszélen végzett rabszolgamunkáról és a deportáltak további sorsáról lásd Szita 1989 és Szita 1991.

[21] A gettókról lásd Braham 1997, 927-972. o.

[22] 3596. jkv.

Felhasznált irodalom

Braham 1997

Randolph L. Braham: A népirtás politikája - a Holocaust Magyarországon. 1-2. köt. Budapest, 1997, Belvárosi Könyvkiadó.

Kádár-Vági 2005

Kádár Gábor-Vági Zoltán: Hullarablás. A magyar zsidók gazdasági megsemmisítése. Budapest, 2005, Jaffa-HAE.

Kepes 1993

Kepes József (szerk.): A zsidó népesség száma településenként (1840-1941). Budapest, 1993, Központi Statisztikai Hivatal.

Szita 1989

Szita Szabolcs: Halálerőd. A munkaszolgálat és a hadimunka történetéhez 1944-1945. Budapest, 1989, Kossuth.

Szita 1991

Szita Szabolcs: Utak a pokolból. Magyar deportáltak az annektált Ausztriában 1944-1945. Budapest, 1991, Metalon Manager Iroda KFT.