Kifosztás
A magyar zsidók vagyonának állami elrablása az antiszemiták olyan vágya és követelése volt, amely már a 19. század végén megjelent a politikai és szellemi életben. Az 1920-as numerus clausus törvény korlátozta a zsidók felvételét az egyetemekre. Bár ezt 1928-ban hatályon kívül helyezték, az 1938-tól meghozott zsidótörvények elindították a zsidók fokozatos kiszorítását a szellemi pályákról és megkezdődött javaik elkobzása is. Mindez azonban nem volt elég a zsidók teljes jog- és vagyonfosztását követelő antiszemitáknak, akik a "kérdés" radikális megoldását várták. Az ő idejük az ország 1944. március 19-i megszállásával érkezett el, mivel a kollaboráns Sztójay-kormányzat néhány héten belül megvalósította elképzeléseik nagy részét: a zsidók ingatlanait és ingóságait állami zár alá helyezték, üzleteiket, irodáikat elvették, értékeiket elkobozták. A gettósítás és deportálás beindulásával százezrek igyekeztek rátenni kezüket az elhurcolt zsidók javaira.
A magyar holokauszt történetét lásd itt
Testüregi motozás és a "pénzverdék"
Az 1944. március német megszállást követően néhány héten belül rendeletek tucatjai fosztották meg
 |
Elrabolt zsidó értékek a szegedi zsinagógában |
A gettósítást megelőző időszakban azonban nem csak a kollaboráns kormányzat hivatalos rendeletei jelentettek veszélyt a zsidók javaira. A csendőrség egyes tagjai nem várták meg az állami újraelosztást és fosztogatni kezdtek, esetenként már a megszállást követő hetekben. B. S. kárpátaljai falujában a csendőrök "bementek a zsidóházakba, loptak, fosztogattak, mindenünket elvették".[3] Egy szintén kárpátaljai településen "bementek a magyar csendőrök a lakásokba, pénzt, értékeket követeltek, és aki nem vallotta be, hogy hova rejtette értékeit, azt félholtra verték."[4]
Április 7-én született a 6163/1944 BM VII. számú titkos rendelet, amelynek alapján április 16-án megkezdték a zsidók gettókba hurcolását Kárpátalján.[5] A rendelethez fűzött tájékoztatóban a központi belügyi hatóságok felhívták a végrehajtók figyelmét: "Különös gondot kell fordítani arra, hogy a készpénzt és értéktárgyakat, ékszereket a zsidók el ne rejtsék. Ezért szigorú személyi motozást kell tartani nemcsak akkor, amikor a lakásokról őket összeszedik, hanem akkor is, amikor az ideiglenes gyűjtőhelyről őket elszállítják."[6] A rendeletnek ez a kitétele maradéktalanul megvalósult.
A gettósítás során mind a házukból percek alatt kikergetett, mind a valamennyi felkészülési időt nyerő zsidókat rendkívül alaposan és brutálisan megmotozták. A gyűjtőtáborokba való szállítás előtt ezen éppúgy mindenkinek át kellett esnie, mint közvetlenül a deportálást megelőzően. A motozás megalázó és fájdalmas módon testüregekre is kiterjedt, ez a férfiak esetében a végbélnyílás, a nőknél pedig ezen kívül a hüvely vizsgálatát jelentette. Ferenczy László
 |
A csendőrség a gettósítás folyamán biztosítani kívánta, hogy a
 |
A helyi lakosság kifoszt egy vidéki gettót 1944-ben |
Az értékek utáni hajsza a gettósítást követően sem csitult, sőt ekkor kezdődött el igazán. Hamarosan megjelentek a csendőri nyomozó alosztályok emberei, hogy felderítsék az elrejtett zsidó értékeket. A mérhetetlen cinizmussal "pénzverdének" elnevezett szobákban és pincékben tömegesen kínozták a tehetős vagy annak vélt zsidókat azt követelve, hogy azok árulják el be nem jelentett vagyontárgyaik (állítólagos) rejtekhelyét.
Nagyváradon május 3-án a polgármesteri hivatalban bizottságok alakultak a két nagyváradi gettóba zsúfolt zsidók értékeinek felkutatására. A bizottságokba a csendőrtiszteken kívül a rendőrség és a város is delegált képviselőket. Ennek megfelelően a Dreher-sörgyárban berendezett "pénzverdében" a Péterffy Jenő csendőr alezredes parancsnoksága alatt álló csendőrlegénységen kívül helyi rendőrnyomozók is működtek.[19] Sokan belehaltak a kínzásokba.[20] Egy nagyváradi túlélő visszaemlékezései szerint "a módosabb zsidókat a sörgyárban helyezték el, és ütötték-verték őket. Válogatott kínzásokkal akarták kiszedni belőlük, hogy hova tették értékeiket. Sógornőmet úgy összeverték, hogy nem tudott járni, mert a talpát ütötték. A nőknek áramot vezettek a méhükbe. Notzen nevű tollkereskedőt, aki rendkívül gazdag volt úgy agyonkínozták, hogy hordágyon hozták ki a sörgyárból".[21]A zsidókat gyakran családtagjaik szeme láttára kínozták, Ez történt Dr Osváthtal, a Zsidó Tanács egyik tagjával is. Osváth beleroppant a látványba, később öngyilkos lett. [22] A gyakorlatot, mely szerint a "kihallgatottat" szeretteik előtt kínozták, a kolozsvári "pénzverdében" is alkalmazták, itt gyakran a gyermekeknek is végig kellett nézniük szüleik szenvedéseit. Az itteni nyomozók specialitása a herékre összpontosító kínzási módszer volt. Kolozsváron többen beleőrültek a megpróbáltatásokba.[23] Miskolcon az Oláh András csendőralhadnagy vezette "pénzverdében" a fejjel lefele felakasztott zsidókat ütlegelték, sokakkal sós vizet itattak. Itt is többen belehaltak a verésbe, mások összeroppantak az Arany János utcai fogdában átéltek hatására.[24] K. I. akinek gettóbeli lakása szomszédos volt a fogdával, így emlékezett a történtekre: "Átlestem a kerítésen, hát látom, hogy 2 rendőr kísér ki az udvarra egy idősebb embert és bedobták az udvar közepére, aztán kijött egy magas férfi, magyar ember volt, a Gestapo megbízottja. Kezében gumibot, rámutatott egy másik férfira, most ezt hívták be, ez is ugyanúgy járt, hallottam az ordítást. Aranyat és pénzt kerestek nála. A szerencsétlen kiabálta, hogy nincs semmije, de halálra verték. Szántónak hívták ezt az embert és áruháza volt Miskolcon. Így vesztette életét dr. Rolländer ügyvéd is. Nekem borzasztó volt hallgatni ezeket a sikolyokat, gyakran fiatal asszonyokat is vittek be és a kezüket, meg a csuklójukat feketére verték" [25]
A nyomozó alosztályok előszeretettel vallatták a helyi Zsidó Tanács tagjait, gondolva, hogy ők - mint egykori hitközségi emberek - nagyobb összegek rejtekhelyéről tudnak felvilágosítással szolgálni. A pestszentlőrinci tanács egyik tagját is elvitték a helyi csendőrök, de "kevesellték a pénzt, ami nála volt és nagyon összeverték".[26] A salgótarjáni tanács egyik tagját, Szalvendy Ödön ügyvédet is rettenetesen megkínozták, majd aláírattak vele egy jegyzőkönyvet, amely szerint az ügyvéd rádióleadót üzemeltetett a kéményében.[27] A salgótarjáni "pénzverdét" berendező csendőrök kegyetlensége egyébként sem maradt el a nagyváradi, munkácsi, kolozsvári, ungvári és máshol "dolgozó" kollegáikétól. A községi polgári iskola épületében működő 50 fős alakulat tagjai is a talpakat vettek célba, csontokat törtek össze, félig agyonvertek négy terhes asszonyt.[28] Volt, akinek a fejére tormás zsákot húztak, egy asszony mellét az ajtó és a félfa közé szorították.[29] Egy ügyvédet egyszerűen kihajítottak az emeleti ablakból. Néhány nap alatt 16-an haltak bele a kihallgatásokba.[30]
Egy párkányi túlélő úgy emlékezett a háború után, hogy a
 |
Csendőrök deportálják a soltvadkerti zsidókat |
Nem csak a csendőr detektívek igyekeztek minél több értéket kiverni a zsidókból, hanem gyakran a gettó őrzését ellátó csendőrlegénység is fosztogatott. Az ungvári gettóban a "csendőrök által tartott ékszerek utáni házkutatások napirenden voltak, ezek a házkutatások rendszerint nagy verések kíséretében történtek. Édesapám is nagy verést kapott, még a nőket is verték" - emlékezett egy kárpátaljai asszony 1945-ben.[35] A munkácsi gettóban a csendőrök "majdnem minden éjjel fosztogattak egyik vagy másik házban. Minden értéktárgyat, amit megtaláltak, elvittek és legfeljebb 10 pengőt hagytak egy embernél."[36] Egy nagyszöllösi varrónő visszaemlékezései szerint a gettóban a "csendőrök gyakran jártak fosztogatni és elszedték mindenünket. Abból a házból, hol mi laktunk is elvittek mindent a szemem láttára, egy szál ruhában maradtam."[37] A sárbogárdi gettó házaiban "egyik reggel megjelentek a csendőrök és házkutatás keretében teljesen kifosztottak" mindenkit.[38]
Mindez nem volt elég: a csendőrök a deportálás különböző fázisaiban (gyűjtőtáborba hajtás, a gyűjtőtáborban töltött idő, vagonírozás) is elrejtett zsidó értékekre vadásztak. A gettók felszámolása során mindenkinek alapos motozáson kellett átesnie, a szokásos kegyetlenség itt sem maradt el. A pestszenterzsébeti gettót július legelején számolták fel, lakóit a monori gyűjtőtáborba hurcolták. Egy túlélő így emlékezett minderre egy évvel később: "Július 1-én kihajtottak a vasútállomásra és bevagoníroztak. Előzőleg a csendőrök a legbrutálisabb módon kutatták és motozták meg a nőket és a férfiakat is. Az aggok házából elhozták a 78 -80 éves tehetetlen öregeket. Egy mérnöktől, aki a másik háborúban [az I. világháborúban] szerzett sérülései következtében bénult meg és csak kerekeskocsin járt, elvették a kocsiját és bedobták a vagonba. Egy vajúdó nőhöz kihívták a tisztiorvost, de nem jött ki. Őt is bedobták a vagonba és ott szült 80 ember között, ahol még fél lábon állva is alig fértek el az emberek."[39]
A zsidók a gyűjtőtáborok rettenetes higiéniai és élelmezési körülményei között sem
 |
Elkobzott zsidó javak a szegedi zsinagógában |
A deportáltak kifosztása
A deportálást közvetlenül megelőzően az elrejtett
[43] A huszti zsidók elhurcolásánál hasonló jelenetek játszódtak le. Erről egy túlélő így számolt be: "Még mielőtt a vagon elindult velünk, a csendőrök állandóan próbálkoztak fosztogatásokkal, és pedig oly módon, hogy kiválasztottak közülünk egy embert, akinek szemét bekötötték és annak kellett hangosan kikiabálni, hogy adják oda az összes ottlévő értékeket, mert ha ezt nem teszik meg, akkor őt lövik agyon. Ha előfordult, hogy az egyik vagonban nem voltak ilyen értékek, akkor az illetőt egyszerűen lelőtték a csendőrök."[44] Kolozsváron a zsidók patriotizmusból is leckét kaptak. A csendőrök - ütéseket osztogatva - nem engedték nekik, hogy csomagjaik egy részét magukkal vigyék a vagonokhoz, mondván: "nem kell mindent a németeknek vinni, maradhat valami a magyaroknak is".[45]A csendőrök a vonatok elindulása után sem tettek le arról, hogy megszerezzék a zsidók utolsó, elrejtett értékeit. Egy Ungvárról deportált asszony arról számolt be, hogy a "csendőrök állandóan zaklattak valamiért, egyszer pénzt, máskor meg ékszert kértek, közben fenyegetőztek és lövöldöztek".[46] Egy besztercei nyomdász tanúvallomása szerint "a három napi utazás alatt csak egyszer kaptunk vizet inni. A csendőrök szörnyen kínoztak útközben bennünket, elszedték a még nálunk megmaradt értékeinket is, persze mindez nem ment olyan nagyon simán, nem kíméltek minket".[47] "Kassán, amikor átadtak az SS-eknek, felszólítottak, hogy azonnal adjuk elő értéktárgyainkat és pénzünket, mert különben akinél még találnak valamit, lelövik" - emlékezett egy técsői szabó. A kolozsvári deportáltakat kísérő, már említett "patrióta" csendőrök a zsidók hazafias érzéseire apellálva próbálták rávenni őket értékeik átadására, azt hangoztatva, hogy inkább ezek inkább maradjanak Magyarországon, mintsem, hogy kivigyék az országból.[48]
A csendőrök nem csak fenyegetéssel próbálták kicsikarni a deportáltak maradék készpénzét vagy más értékeik. Egy hajdúböszörményi túlélő arról számolt be, hogy 100 pengő ellenében a csendőrök hajlandóak voltak egy pohár vizet beadni a nyári hőségben a szomjúságtól néha már félőrült zsidóknak.[49] A Kolozsvárról deportált zsidók ékszerek és töltőtollak ellenében kaptak csak egy vödör vizet a csendőröktől.[50] Ez a pénzszerzési módszer különösen elterjedt volt a munkaszolgálatos századokat a józsefvárosi pályaudvarról 1944 november végén deportáló csendőrök között.
A magyar hatóságok Kassánál adták a zsidókat a németeknek. Bár ez általában
 |
A deportáltak értékei a birkenaui rámpán |
Utolsó, még megmaradt értékeiket a magyar zsidók Auschwitz-Birkenauban vesztették el. Minden holmijukat a vagonokban kellett hagyniuk, egy szál ruhában szálltak le a birkenaui rámpán. Csomagjaikat az ún. takarító munkacsapathoz (Aufräumungskommando) tartozó foglyok teherautókra rakodták, és a tábor raktárrészlegébe (BIIg, Effektenlager), ismertebb nevén a Kanadába szállították. (Az elnevezés lengyel foglyoktól származott, akik az ínséges időkben a gazdagság szimbólumává vált észak-amerikai országban az ígéret földjét látták. A foglyok fekete humora ennek megfelelően "Mexikónak" keresztelte el a még nem készült, ivóvíz és csatornázás nélküli B.III tábort.)
Dr. Mengele és szelektáló kollégái a magyar zsidók mintegy 80 százalékát azonnal a gázkamrákba küldték. A deportáltak többségét így a krematóriumok vetkőző helyiségeiben fosztották meg utolsó ruhadarabjaiktól Ám a rablás ezzel még nem ért véget: az aranyfogakat a zsidó foglyokból álló ún. Sonderkommando tagjai húzták ki a halottak szájából, mielőtt a krematóriumok elemésztették volna a holttesteket. Az életre ítélt 20 százalék a fertőtlenítő fürdőben, az ún. "Szaunában" látta utoljára ruhadarabjait.
A teljesen kifosztott és zömmel deportált zsidók számára közömbös volt, hogy javaik kinek a kezére kerültek. Bizonyos hányadukhoz a keresztény lakosság "törvénytelenül" jutott hozzá, azaz feltörte a zsidó lakásokat, azokat önkényesen elfoglalta vagy más módon lopott "a nemzet vagyonából".[53]
 |
Egy kiürített vidéki gettó kifosztása |
Lábjegyzetek
[1] 129. jkv.
[2] 1859. jkv.
[3] 724. jkv.
[4] 1608. jkv.
[5] 6163/1944 BM VII. res. számú rendelet "a zsidók lakhelyének kijelölése tárgyában". 1944. április 7. Benoschofsky-Karsai E. 1958. 124-127. o.
[6] Közli Karsai L.- Molnár 1994, 490. o.
[7] Ferenczy jelentése. 1944. május 3. Közli Karsai L.- Molnár 1994, 498. o.
[8] Borbola Jenő rendőrfőkapitány-helyettes elleni per ítélete. 1949. február 18. Ságvári 1994 (Baranya), 28. o.
[9] Molnár 1995, 141. o.
[10] 1448. jkv.
[11] 3091. jkv.
[12] Ferenczy jelentése. 1944. május 9. Közli Karsai L.- Molnár 1994, 505. o.
[13] 1430. jkv.
[14] 3477. jkv.
[15] 1942. jkv.
[16] Az ungvári rendőrkapitány jelentése a kárpátaljai hadműveleti terület kormányzói biztosának. Magyar Országos Levéltár I 11. tekercs, 56. o.
[17] 202. jkv.
[18] Csendőrségi utasítás. Ságvári 1994 (Szabolcs-Szatmár-Bereg), 35. o.
[19] Braham 1997, 612. o.
[20] 5. jkv
[21] Uo.
[22] Braham 1997, 613. o. A Dreher sörgyári "pénzverde" legénységének névleges névsorát lásd uo.
[23] Lőwy 1998, 115. o.
[24] Csíki 2003, 18. o.
[25] 151. jkv.
[26] 3005. jkv.
[27] Munkácsi 1947, 85. o.
[28] Uo.
[29] Pásztor 2003, 63. o.
[30] Munkácsi 1947, 84-85. o.
[31] 2423. jkv.
[32] 3551. jkv.
[33] 3552. jkv.
[34] 2006. jkv.
[35] 2935. jkv.
[36] 2. jkv.
[37] 516. jkv.
[38] 3475. jkv.
[39] 2248. jkv.
[40] 2448. jkv.
[41] 3322. jkv.
[42] Molnár 1995, 143.o.
[43] 5. jkv.
[44] 38. jkv.
[45] Lőwy 1998, 197. o.
[46] 348. jkv.
[47] 3400. jkv.
[48] Lőwy 1998, 199. o.
[49] 2906. jkv.
[50] Lőwy 1998, 199. o.
[51] 40. jkv.
[52] 27. jkv.
[53] Csak néhány kiragadott példa: amikor a kecskeméti városvezetés tudomására jutott, hogy "egyesek engedély nélkül költöztek be zsidó lakásokba", a polgármester felszólította a "zsidólakásokba önkényesen beköltözötteket, hogy a lakásfoglalásokat haladéktalanul szüntessék meg". (15866/1944 sz. polgármesteri utasítás. 1944. május 24. Ságvári 1994 /Bács-Kiskun/, 58. o.).Balassagyarmaton Madarász Sándor pénzügyőri biztosi kerületi vezető 800 helyi lakost jelentett fel a hátrahagyott zsidó javak eltulajdonításáért. (Tyekvicska 1995, 111. o.) A csornai pénzügyőri főbiztos "a gettóban történt gyakori betörések miatt" kénytelen volt az értékesebbnek tartott zsidó holmit egy külön raktárban elzárni. (Takács Jenő csornai pénzügyőri főbiztos jelentése. 1945. január 13. Ságvári 1994 /Győr-Sopron/ 24. o.) 800 beregszászi zsidó ingatlanból a helyi lakosság 80-100 lakást feltört és kifosztott. (Veesenmayer jelentése. 1944. június 27. Braham 1963, 615. o.) Mikor a leltározó hatósági közegek megkezdték a zsidó lakások számbavételét Munkácson, gyakran üres helyiségeket találtak, ahonnan az ingóságokat (bútorok, ágyneműk, lakberendezési és személyes használati tárgyak) a szomszédok elszállították. (Lévai 1948, 102. o.) A huszti jegyző júniusban arra panaszkodott, hogy "a Pénzügyőrségnek kicsi a létszáma, úgy hogy a leltározás és a lakások kiürítése legalább még 6 hónapot vesz igénybe, s addig rengeteg sok lopás és betörés lesz. Eddig is nagyon sok lakást fosztottak ki, amit a csendőrségnek állandóan jelentek, de ők is képtelenek, mert nincsen elegendő létszámuk." (A huszti főjegyző levele a kárpátaljai hadműveleti terület kormányzói biztosának. 1944. június 21. Magyar Országos Levéltár I 11. tekercs.)
Felhasznált irodalom
Benoschofsky - Karsai E. 1958
Benoschofsky Ilona - Karsai Elek (szerk.): Vádirat a nácizmus ellen 1. Dokumentumok a magyar zsidóüldözés történetéhez. Budapest, 1958, Magyar Izraeliták Országos Képviselete
Braham 1963
Randolph L. Braham (ed.): The Destruction of Hungarian Jewry. A Documentary Account. Vols. 1-2. New York, 1963, World Federation of Hungarian Jews.
Braham 1997
Randolph L. Braham: A népirtás politikája - a Holocaust Magyarországon. 1-2. köt. Budapest, 1997, Belvárosi Könyvkiadó.
Csíki 2003
Csíki Tamás: Holokauszt Borsod vármegyében. New York, 2003, J. and O. Winter Fund - The Graduate Center of the City University of New York.
Karsai L. - Molnár 1994
Karsai László - Molnár Judit (szerk.): Az Endre-Baky-Jaross per. Budapest, 1994, Cserépfalvi.
Lévai 1948
Lévai Jenő: Zsidósors Magyarországon. Budapest, 1948, Magyar Téka.
Lőwy 1998
Lőwy Dániel: A téglagyártól a tehervonatig. Kolozsvár zsidó lakosságának története. Kolozsvár, 1998, Erdélyi Szépmíves Céh.
Molnár 1995
Molnár Judit: Zsidósors 1944-ben az V. (szegedi) csendőrkerületben. Budapest, 1995, Cserépfalvi.
Munkácsi 1947
Munkácsi Ernő: Hogyan történt? Adatok és okmányok a magyar zsidóság tragédiájához. Budapest, 1947, Rennaissance.
Pásztor 2003
Pásztor Cecília (szerk.): Salgótarjáni zsidótörténet. Salgótarján, 2003, Nógrád Megyei Levéltár.
Ságvári 1994
Ságvári Ágnes (szerk.): Dokumentumok a zsidóság üldöztetésének történetéhez. Budapest, 1994, Magyar Auschwitz Alapítvány - Holocaust Dokumentációs Központ.
Tyekvicska 1995
Tyekvicska Árpád (szerk.): Adatok, források, dokumentumok a balassagyarmati zsidóság holocaustjáról. In Nagy Iván Történeti Kör évkönyve. Balassagyarmat, 1995, Nagy Iván Történeti Kör.
