Antiszemitizmus 1944 előtt

A magyar zsidóság tragédiája az ország 1944. márciusi német megszállása után következett be. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a zsidóellenesség ezt megelőzően ne lett volna jelen Magyarországon. A két világháború közti időszak politikai és szellemi életének szerves része volt az antiszemitizmus, amely különösen az 1930-as évek végétől erősödött fel. Ekkor a náci Németországot követve, de saját kezdeményezésre és külső nyomás nélkül a magyar parlament sorra hozta a jogfosztó, zsidóellenes törvényeket. A hatósági antiszemitizmus életeket is követelt: 1941-ben a "rendezetlen állampolgárságúnak" minősített zsidók ezreit deportálták a belügyi szervek, 1942-ben Újvidéken több száz polgári lakost mészároltak le csendőrök és katonák, míg keleten tízezrével pusztultak a fegyvertelenül a frontra vezényelt zsidó munkaszolgálatosok. Az antiszemitizmus a lakosság széles köreiben is jelen volt.

Hétköznapi zsidóellenesség

A DEGOB-jegyzőkönyvek beszámolnak a német megszállást megelőző mindennapi élet egyes antiszemita
Antiszemita falfirka egy ház falán (1938)
jelenségeiről is. Dr. H. L. M. a numerus clausus miatt csak nehezen jutott be a pécsi egyetemre. "Az egyetemen kellemetlenségeim voltak, verések és hasonló dolgok."[1]

A ketergényi S. H. szerint az "ottani parasztok nem voltak rendesen hozzánk. Már 1939-ben, amikor visszakerültünk Magyarországhoz, elvitték az uramat, olyan komiszak voltak."[2]

Nagykapost az első bécsi döntés csatolta vissza Magyarországhoz. "Amikor a magyarok bejöttek 1938-ban, kezdődött az antiszemitizmus. Betörték az ablakokat, molesztálták a zsidókat, szakállal egyáltalán nem járhattak nálunk."[3]

Sz. P. 1929-ben született. "Amióta az eszemet tudom, sohasem szerették a zsidókat. Az utcán megvertek már iskolás koromban is zsidó voltam miatt, első elemitől kezdve így volt."[4]

"Kispesten már a német megszállás előtt is igen nagy volt a az antiszemitizmus. Mindenhonnan bojkottálták a zsidókat, nem engedték őket munkához jutni. Nem mentek vásárolni zsidó üzletekbe, viszont a keresztény üzletekben ki volt írva: 'Keresztény magyar üzlet' . 'A zsidó a magyar faj gyilkosa!'" - emlékezett a háború után G. E.[5]

Egy másik túlélő, F. S. szerint a Máramarossziget-környékiek "nagyon zsidóztak, antiszemiták voltak".[6]

Szerednyén "A hangulat nagyon zsidóellenes volt, ablakokat törtek be, ha egy szakállas zsidót láttak, akkor azt bántalmazták, általában mindenkinek kellemetlenkedtek."[7] A szatmárnémeti P. M. hasonló feszültségekről számolt be: "Sok volt a nyilas és nagy volt az antiszemitizmus és nagyon gyűlölték a zsidókat".[8]

A zsidótörvények

Az 1938 májusában hozott első zsidótörvény kimondta: a
"Őskeresztény" (azaz nem zsidó) üzlet
szellemi szabadfoglalkozású pályák legfeljebb 20 százalékát foglalhatják el zsidók. A jogszabály ennyiben maximálta a tíz értelmiséginél többet alkalmazó kereskedelmi, pénzügyi és ipari vállalatoknál is a zsidók létszámát. A "zsidó" fogalmát már javarészt faji szempontból meghatározó, 1939-es második zsidótörvény 6 százalékban korlátozta számukat a szellemi szabadfoglalkozású pályákon, kitiltotta őket az állami közigazgatási és igazságügyi apparátusból, középiskolai tanári karokból. Az engedélyköteles ipari és kereskedelmi ágazatokból a zsidókat kizárták, a már kiadott engedélyeket fokozatosan vissza kellett vonni. A zsidótörvények következtében országszerte több mint 90 ezren vesztették el megélhetésüket, a családtagokkal együtt ez körülbelül 220 ezer ember jelentett.[9] Az érintettek között volt például az W. E., akinek gazdatiszt édesapját elbocsátották állásából[10] és a F. F., aki a családi birtokot veszítette el.[11] Amster Sándor budapesti fűszerüzletének működési engedélyét éppúgy bevonták a hatóságok,[12] mint Neudorfer Pál fakereskedő iparjogosítványát.[13] Benedict János orvost a II. sz. budapesti belklinikáról bocsátották el.[14] Az abonyi L. I. már a diplomáig sem jutott el, mert a numerus clausus miatt nem mehetett egyetemre.[15] Így járt a budapesti S. M is, akiből így nem jogász, hanem kertész lett.[16] W. J. testvérét és édesanyját is elbocsátották, így a család eltartása teljes mértékben ráhárult. Amikor 1940-ben munkaszolgálatra kellett vonulnia, a többiek egy fillér nélkül maradtak.[17]

A zsidótörvényeket az 1938 és 1941 között visszacsatolt területeken is hatályba léptették.

Ahogy a túlélők látták

Életemet ez a három szó irányította: nyomor, nyomor, nyomor

Bevittek a rendőrségre, ott összevertek

Ütötte-verte a zsidókat minden csekélységért. Második Hitlernek hívtuk

Apánkat, anyánkat több ízben összeverték

Állandóan uszítottak a zsidóság ellen

A repedei (Kárpátalja) S. S. erre így emlékezett: "amikor a magyarok jöttek, mindent elvettek".[18] A rimaszécsi (Felvidék) S. E-nek hasonló élményei voltak: "Mikor a magyarok bejöttek, mindenkitől elvették az ipart 1938-ban és nagyon megnehezítették az életünket".[19]

A técsői (Kárpátalja) H. S. visszaemlékezése szerint "mikor a magyarok bejöttek mindenféle nehézséget okoztak nekünk. A magyar katonák erőszakoskodtak a zsidó lányokkal. Elvették az iparainkat. Mi nagy család voltunk 13 gyerekkel és a szüleimnek volt trafikjuk, korcsmájuk és vegyeskereskedésük, de a magyarok teljesen tönkretettek bennünket".[20] A máramarosszigeti H. H-nak sem voltak jobb tapasztalatai: a terület magyar fennhatóság alá kerülésével "kezdődtek el a zsidóellenes intézkedések. Legelőször a korcsmákat és a trafikengedélyeket vették el, majd ezután került sor a többi üzletekre." [21]

Az egzisztenciális csapásokat elsősorban azok tudták kivédeni, akiknek volt némi tartalékuk vagy más bevételi forrásuk. Káldor Zoltánt is elbocsátották állásából: "sokat kínlódtam, mert nem tudtam elhelyezkedni, és megspórolt pénzemből éltem".[22] "Megtakarított pénzünket éltük fel." - emlékezett Szőke Ervinné erre az időszakra.[23] A jómódú técsői Kornfeld-családtól 1940-ben elvették szállodájukat. Megmaradt azonban vendéglőjük, igaz ide "állandóan bejöttek a magyar tisztek, italokat követeltek, főzettek maguknak, persze fizetni soha egy fillért nem akartak". Később ezt is elkobozták a hatóságok, de bérbe adott ingatlanjukat egyelőre megtarthatták.[24] A többség azonban nem volt ilyen szerencsés helyzetben. Sokkal jellemzőbb Z. B. sorsa, aki visszaemlékezésében így fakadt ki: "életemet ez a három szó irányította: nyomor, nyomor, nyomor".[25]

"Törvénytelen" antiszemitizmus

Gyakran előfordult, hogy egyes tisztviselők, csendőrök, katonák számára még az antiszemita jogszabályok szigora is kevés volt,
Endre László, a törvénytelen antiszemitizmus vezéralakja
és a zsidótörvényeknél is radikálisabban léptek fel a zsidókkal szemben. A törvénytelen antiszemitizmus vezéralakja Endre László Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyei alispán volt, aki a német megszállás után már belügyi államtitkárként szervezte a vidéki zsidóság deportálását. Az alispán olyan intézkedéseket hozott (például a zsidók kitiltása fürdőkből és strandokról, a zsidó árusok kiutasítása a vásárokról), amelyeket gyakran felettese, a belügyminiszter semmisített meg.[26]

Az aktív hatósági zsidóellenesség sokszor nem állt meg az adminisztratív lépéseknél. S. E., akinek kárpátaljai szülőfaluja Csehszlovákia maradékának felosztása révén került vissza Magyarországhoz, így emlékezett: "1939-ben amikor a magyarok bejöttek, kezdődtek a zsidóellenes intézkedések, éspedig az iparengedélyek megvonásával, amelyet a csendőrség szigorú eszközökkel hajtott végre. Ütöttek, vertek bennünket, a falu népe pedig örült, ha ezt látta."[27]

Hasonlóan fogalmazott G. H. ilosvai varrónő: "Sokszor jöttek a csendőrök és fenyegették apámat, hogy feljelentik, és csak úgy tudtuk elsimítani a dolgot, hogy ingyen dolgoztunk nekik."[28] Az ungvári K. S. visszaemlékezése szerint: "Még a német megszállást megelőzően a csendőrség sokat kellemetlenkedett a zsidóknak. Különféle kifogásokkal, minden alap nélkül beidézték őket. Az átmenekült szlovák zsidók után razziáztak és ilyenkor ütöttek-vertek."[29] A kárpátaljai Várpalánkán a katonák "betörtek egy pár zsidóhoz. Esténként Munkácsra mentek, gyakorlat ürügye alatt ott betörtek a zsidó házakba, mindent elraboltak és véresre verték a zsidókat. Éjjel 12 órakor jöttek vissza Palánkára és nálunk ugyanezt folytatták. Szörnyű hangok, visítások hallatszottak az éjszakában. Borzasztó időket éltünk át szörnyű félelemben és reszketésben, ekkor kaptam szívbajt. A katonaság állandóan terrorizálta a lakosságot és minden ok nélkül félholtra verte a zsidó férfiakat.[30] " Mindez azonban csak előjátéka volt az 1944-1945-ös tragédiának.

Lábjegyzetek

[1] 1640. jkv.

[2] 1176. jkv.

[3] 451. jkv.

[4] 636. jkv.

[5] 3593. jkv.

[6] 2631. jkv.

[7] 390. jkv.

[8] 133. jkv.

[9] Magyar Izraeliták Pártfogó Irodájának kimutatása. 1942. Közli Don 1997, 59. o.

[10] 1641. jkv.

[11] 1577. jkv.

[12] 710. jkv.

[13] 1866. jkv.

[14] 1529. jkv.

[15] 1768. jkv.

[16] 2629. jkv.

[17] 2466. jkv.

[18] 381. jkv.

[19] 2311. jkv.

[20] 909. jkv.

[21] 384. jkv.

[22] 728. jkv.

[23] 787. jkv.

[24] 128. jkv.

[25] 789. jkv.

[26] A törvénytelen antiszemitizmusról és Endre László alispáni tevékenységéről lásd Kádár - Vági 2005, 64-73. o.

[27] 622. jkv.

[28] 1288. jkv.

[29] 174. jkv.

[30] 99. jkv.

Felhasznált irodalom

Don 1997

Yehuda Don: Economic Implications of the Anti-Jewish Legislation in Hungary. In David Cesarini (szerk.): Genocide and Rescue. The Holocaust in Hungary 1944. Oxford-New York, 1997, Berg. 47-76. o.

Kádár - Vági 2005

Kádár Gábor - Vági Zoltán: Hullarablás. A magyar zsidók gazdasági megsemmisítése. Budapest, Jaffa-HAE, 2005.