Emberséges hivatalnokok
A magyar közigazgatási kar az első zsidótörvénytől (1938) kezdve hozzászokott ahhoz, hogy a zsidók másodrendű állampolgárok, a tisztviselőknek pedig a minisztertől a falusi jegyzőig hivatali kötelessége, hogy fellépjen ellenük. A zsidók szavazati jogának megvonása, kizárásuk az önkormányzatokból, tanári karokból, földjük, iparengedélyeik elvétele, azaz százezrek életének ellehetetlenítése íróasztali feladat, hivatali papírmunka volt csupán. Nem meglepő tehát, hogy ugyanezek totális kifosztása, gettósítása és deportálása nem jelentett minőségi különbséget a magyar hivatalnoki kar nagy része számára. A közigazgatás hatékonyan, a "zsidótlanítás" során óhatatlanul felmerülő logisztikai problémákat nagy leleményességgel leküzdve oldotta meg feladatát. Kevesen voltak, akik megpróbálták (ha nem is megmenteni a zsidókat, de legalább) emberséggel végrehajtani a parancsokat. Mégis előfordultak ilyen esetek.
A munkácsi W. I. így emlékezett: "a németek bejövetele után - más vidékekhez viszonyítva- nálunk az akkori jegyző jóvoltából nem volt nagy szigorúság a rendelkezések betartását illetően, elég enyhén kezelték a zsidókat".[1] L. Zs., mezőcsáti túlélő szerint Papp László főszolgabíró a "kiadott rendeleteket csak vontatottan hajtotta végre, nem lehetett ellene kifogás".[2]
A gettók és gyűjtőtáborok helyét a
 |
A szegedi gettó kerítése |
Békéscsabán a lakosság antiszemita hangulata ellenére Jánossy Gyula polgármester "ellen nem lehetett panaszunk" -emlékszik vissza E. K.[3]
A nagyberegi jegyző a gettósítást megelőző éjszakán magához hivatta a zsidó közösség tekintélyes tagjait és rajtuk keresztül megüzente a nagyberegi zsidóknak, hogy másnap Beregszászra szállítják őket. "Ezt csak titokban mondotta meg, hogy összecsomagolhassunk.... [Másnap a csendőrök ] Tíz percnyi időt adtak a csomagolásra ..."[4]
Mihály Károly és családja Pécsváradról került a mohácsi gettóba. Mohácson a gettó "eleinte nem is volt elkerítve. Az élelmezés többnyire népkonyháról történt. Munka nem volt részünkre, a nőknek kellett délelőtt a német katonaság részére takarítani."[5]
A kárpátaljai Perecsényen a jegyzőre sokan panaszkodtak, viszont "Pukán [Sándor] főjegyző és Margittai [Endre] főszolgabíró már jobb indulatú volt, próbálta a zsidókat megmenteni, de olyan zsidóellenes volt ott a hangulat, hogy nem tudott semmit az érdekünkben csinálni".[6]
Az aknaszlatinai gettóban a csendőrök ugyan verték a zsidókat, de "az akkori jegyzőre [Csabának hívták] nem lehetett panasz, igyekezett a zsidóságon - amennyire csak tudott - segíteni." A jóindulatú jegyző elintézte, hogy a zsidókat ne vigyék el lakhelyükről és legalább néhány hétig a faluban maradhassanak.[7]
Pozitívan jellemezte S. G. és S. E. a váci gettót. "Aránylag nem volt rossz dolgunk." "Elég
A soproni papréti gettó palánkfala
tágas volt a hely. Egyáltalán nem vették szigorúan az őrizetet, piacra jártunk ki és bárhová kimehettünk. Mindenki maga főzött. Bár így maradhattunk volna a felszabadulásig." Mindketten Auschwitz-Birkenauba kerültek, családjuk odaveszett.[8]
Egy visszaemlékező szerint az alsóvereckei szolgabíró egyszerűen megtagadta, hogy kiadja falujának zsidóit. A csendőrök állítólag őt is deportálták.[9]
A budapesti elővárosokban különösen sok pozitív példát találhatunk. Ez azért különös, mert ezek a városrészek közigazgatásilag Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyéhez tartoztak, ahol 1938 januárjától 1944 márciusáig Dr. Endre László volt az alispán, aki áprilistól belügyi államtitkárként és Eichmann fő partnereként irányította a zsidótlanítást.
Csepelen a gettó nem alkotott külön városrészt. A zsidókat a város különböző részein levő házcsoportokba költöztették. "Ez előnyösebb volt így, mert ezeket a házakat nem lehetett annyira elzárni és így szabadon járhattunk ki és be a gettó házaiból." Bár a zsidóknak többször kellett költözniük, "más kellemetlenség itt nem volt" - emlékezett B. M.[10]
Újpesten, Weisz Jenőné és lánya, valamint dr. L. I. egybehangzó tanúvallomása szerint a gettósítást humánusan hajtották végre a hatóságok. "Elég jó dolgunk volt. Kijárhatott mindenki, és be lehetett vinni amit akartunk."[11]"Itt rendesen éltünk, lehetett kijárni az utolsó három nap kivételével."[12] Igaz, ezzel szemben egy másik túlélő szerint Újpesten "Bakó városházi tanácsos hajtotta végre a legkegyetlenebbül ... a rendeleteket, főleg az összeköltöztetést".[13]
A szentendrei polgármester, Pető János kezdetben megpróbálta elszabotálni a gettó felállítását. "Azt jelentette Endre Lászlónak, hogy alkalmas hely hiányában nem tudja megcsinálni a gettót. Ekkor Endre személyesen telefonált ki, hogy amennyiben nem állítják fel a gettót, akkor felfüggeszti a polgármestert." - emlékezett Vas Miklós, aki a szentendrei Zsidó Tanács egyik tagjaként belátott a gettó felállítása körüli huzavonákba.[14] Pető úgy döntött: marad és megpróbálja emberségesen végrehajtani a rendelkezéseket. Így aztán a szentendrei gettóban is elviselhetőek voltak a körülmények, bár nagy volt a zsúfoltság. "A gettónak nem volt parancsnoka. Nem is volt körülzárva. Egy házcsoportot jelöltek ki számunkra, melynek nem is volt kerítése. ... Meglehetősen enyhe volt itt a sorsunk."[15]
A kispesti polgármester, dr. Molnár József a passzív ellenállás eszközét felhasználva próbálta meg elszabotálni a kollaboráns Sztójay-kormány rendeleteinek végrehajtását. Nem rajta múlt, hogy a kispesti zsidóságot nem sikerült megmenteni. "Endre László parancsára dr. Molnár József hajtotta végre a zsidóellenes rendelkezéseket. Molnárnak köszönhető, hogy Kispesten csinálták meg legkésőbben a gettót, az összes pesti helységek közül. A többi gettóhoz viszonyítva itt aránylag kényelmesen helyeztek el bennünket. A gettó területét nem őrizte senki. Egész az utolsó pillanatig módunkban volt a munkánk után járni. Mindenki járhatott bevásárolni, és magunk láttuk el háztartásainkat élelemmel" - jellemezte a kispesti viszonyokat Szalai Miklós.[16]
"1944. március 19-én dr. Molnár József volt a kispesti polgármester, úgy ő, mint az akkori rendőrkapitány elég rendesen viselkedett a zsidókkal. Május közepén kezdődött az összeköltözés. A gettókérdést viszonylag nagyon rendesen oldották meg, ami kizárólag a polgármester jóindulatának volt köszönhető" - mesélte később H. P-né, aki túlélte Auschwitzot.[17]
K. L-né így emlékezett dr. Molnár Józsefre: "Kispesten nagyon rendes polgármester volt, aki
A debreceni gettó kerítése
elkövetett mindent, hogy minket megmentsen, de Endre László utasításaival szemben semmit sem tudott tenni. ... Amíg itt [a kispesti gettóban ] lehettünk, tűrhető volt a helyzetünk."[18]
Balassagyarmaton a gettó zsúfoltságára hivatkozva "dr. Kenessey Albert memorandumot intézett a törvényhatósághoz...közérdekből a lakosság ilymérvű összezsúfolása ellen". Más orvosok a járványveszélyt felismerve kötelező tífuszoltást sürgettek. A nógrádi alispán május 22-én elrendelte a zsidók kötelező oltását a vármegye összes gettójában. Az oltóanyag árát a helyi hatóságoknak kellett megelőlegezniük "a zsidó vagyonokkal szembeni visszkereseti joguk fenntartása mellett", azaz a költségeket a zsidók állták.[19] A katonai hatóságok többször tartottak sorozást a gettóban, "amelynek eredményeként az összes egészséges 16-48 éves férfiakat elvitték munkaszolgálatra. A gettó tehát itt maradt 16 éven aluli gyermekekkel, 48 éven felüli férfiakkal és a nőkön kívül betegekkel. Azonban a nőket is elvitték...nagyobb csoportokban mezőgazdasági munkára osztották be őket. Úgy látszott, mintha a hatóság meg akarta volna menteni őket a deportálás elől."[20]- írja a balassagyarmati Zsidó Tanács egyik tagja, és valószínűleg igaza van. A németek nem egyszer tiltakoztak Sztójaynál amiatt, hogy a katonai szervek munkaszolgálatra hívják be a zsidókat közvetlenül deportálás előtt.
Csillaghegyen a főjegyző és a községi bíró, valamint Endre László csendőrparancsnok rendkívül emberségesen oldották meg a gettósítást. Miután a "lepratelepnek" nevezett Zenta utca három házát kívánták gettóként kijelölni a zsidók számára, a hitközség küldöttei tiltakoztak a helyhiány miatt. Mivel a főjegyző Sólymosi, valamint a szolgabíró Katzinger György támogatta a zsidók protestálását, a főszolgabírói hivatal beleegyezésével több tömegszállásnak alkalmas épülettel bővítették a gettó területét. Sőt titokban két, a főszolgabíró által nem engedélyezett épületet is a zsidó elöljárók rendelkezésére bocsátottak. Ráadásul "a helyi hatóságok jóvoltából még a gettó létrejötte előtt 224-en Pestre költöztek".[21]
Kézenfekvő túlélési technika lett volna a hatóságok "jóindulatának" megvásárlása, ám erre - a DEGOB-jegyzőkönyvek tanúsága szerint -meglepően kevés esetben került sor. Ebben az események viharos, a közösségek vezetőinek gondolkodását megbénító gyorsasága éppúgy szerepet játszhatott, mint a budapesti zsidó vezetők ismétlődő üzenetei, amelyek szerint a legcélravezetőbb fegyelmezetten engedelmeskedni az utasításoknak.[22] A jómódú szeklencei zsidók azonban a kivételek közé tartoztak: amikor el akarták őket vinni a mátészalkai gettóba, megvesztegették a helyi hatóságot és elérték, hogy "a faluban állították fel a gettót, és hozzácsatolták a környékbeli zsidó falukat is".[23]
Ahogy a túlélők láttákMolnárnak köszönhető, hogy Kispesten csinálták meg legkésőbb a gettót A polgármester adatott nekünk ruhaneműt Próbálta a zsidókat megmenteni |
Előfordult az is, hogy bár a hivatalos szervek képviselői jóindulattal viseltettek a zsidóság iránt, nem merték megkockáztatni az antiszemita rendelkezések elszabotálását, még kevésbé az aktív ellenállást, beavatkozást. Amikor az alsókalocsai zsidó férfiak panaszt tettek az őket fosztogató csendőrök ellen falu Zoltán nevű jegyzőjénél, "ő jóindulatú volt, de azt mondta, hogy nem tud az érdekünkben semmit sem csinálni".[24] Ugyanígy jártak a mátészalkai Zsidó Tanács tagjai is.[25]
A közigazgatási apparátus tagjai között előforduló leggyakoribb ellenállási forma az antiszemita rendelkezések szabotálása, illetve azok emberséges végrehajtása volt. Aktív embermentő példára nem bukkantunk. A DEGOB-jegyzőkönyvek vizsgálata során kialakuló kép egybevág Bibó István elemzésével: "...A közigazgatás még emberségesebb része is nagyobbrészt abban a szellemben működött, hogy a törvényes magyar kormánynak a törvényes intézkedéseit hajtja végre, amelyek csupán kegyetlen és erőszakos végrehajtói közegek kezében vezettek különféle borzalmakra.... Odáig csak nagyon kevesen jutottak el, hogy az államhatalmat gengszterbandának, rendeleteit papírcafatoknak, s a velük való engedetlenséget, kijátszást és hamisítást erkölcsi kötelességnek tekintsék."[26]
Lábjegyzetek
[1] 1585. jkv.
[2] 3055. jkv.
[3] 3216. jkv.
[4] 522. jkv.
[5] 3476. jkv.
[6] 1859. jkv.
[7] 1541. jkv.
[8] 1146. jkv. , 3554. jkv.
[9] 1375. jkv.
[10] 1126. jkv.
[11] 2448. jkv.
[12] 2719. jkv.
[13] 3588. jkv.
[14] 3594. jkv.
[15] 29. jkv., 3592. jkv.
[16] 1617. jkv.
[17] 3241. jkv.
[18] 3124. jkv.
[19] 10.334/1944 számú alispáni rendelet. 1944. május 22. Tyekvicska 1995, 93. o.
[20] 3550. jkv.
[21] 3496. jkv.
[22] Braham 1997, 430-488. o.; Lévai 1948, 79-83. o.
[23] 1140. jkv.
[24] 1610. jkv.
[25] 79. jkv.
[26] Bibó 1984, 153. o.
Felhasznált irodalom
Bibó1984
Bibó István: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után. In Hanák Péter (szerk.): Zsidókérdés, asszimiláció, antiszemitizmus, Budapest, 1984, Gondolat. 135-294. o.
Braham 1997
Randolph L. Braham: A népirtás politikája - a Holocaust Magyarországon. 1-2. köt. Budapest, 1997, Belvárosi Könyvkiadó.
Lévai 1948
Lévai Jenő: Zsidósors Magyarországon. Budapest, 1948, Magyar Téka.
Tyekvicska 1995
Tyekvicska Árpád (szerk.): Adatok, források, dokumentumok a balassagyarmati zsidóság holocaustjáról. In Nagy Iván Történeti Kör évkönyve. Balassagyarmat, 1995, Nagy Iván Történeti Kör.
