Kereső
Főoldal
A DEGOB-ról
A visszaemlékezők
Lágerenciklopédia
Idegen szavak, kifejezések
Támogatóink

Fentnevezett előadja a következőket:
Ungvár zsidó lakossága a németek bejövetele előtt mintegy 14 ezerre tehető. Többnyire jó anyagi körülmények között élő kereskedők és iparosok voltak. Édesapámnak is textilüzlete volt, ugyancsak rendezett viszonyok között éltünk.Még a német megszállást megelőzően a csendőrség sokat kellemetlenkedett a zsidóknak. Különféle kifogásokkal, minden alap nélkül beidézték őket. Az átmenekült szlovák zsidók után razziáztak és ilyenkor ütöttek-vertek. Még 1943-ban történt, hogy nagyobb mennyiségű röpcédulát találtak nálam a csendőrök, erre bevittek a rendőrségre ott összevertek és édesapám csak nagyobb pénzáldozat árán tudott kiszabadítani.Az akkori polgármester, Dr. Megay László nagy zsidófaló volt, ő adta ki a zsidóellenes rendelkezéseket, melyek plakáton jelentek meg, így az 1943. 04. 0-kei csillagviselési rendelet is. A keresztény lakosság kárörömmel figyelte az eseményeket, ha végigmentem az utcán megjegyzéseket tettek, hogy "ni ez a kislány is zsidó". 1943. 04. 14-én kezdődött, hogy a zsidó fiúkat összeszedték, az épülő téglagyári gettó építési munkálatait végeztették velük. A hangulat általában kétségbeejtő volt, de belenyugodtunk, mert kénytelen voltunk belenyugodni, tehetetlenek voltunk.A Zsidó Tanács tagjai: Dr. László, László gyógyszerész, Kalkstein divatáruházas, Dr. Cottlieb, Wild, működésük ellen nem volt kifogás. Wild tanácstag még próbált kiállni is, de letartóztatták.1944. 04. 20-án adta ki a polgármester a gettóra vonatkozó rendeletet. Az egyes családokért rendőrök jöttek, felvettek jegyzőkönyvet, az aranyneműt, értékeket, pénzt be kellett szolgáltatni. A gettóba vitelnél nem volt házkutatás, csak amikor a gettóba voltunk kutattak át mindent, csupán két váltás fehérnemű, ruhaféle, ágynemű és élelem maradhatott velünk. A poggyászt szekereken hozták utánunk. A városban két gettó volt: a téglagyári és a fatelepi, mi a téglagyári gettóba kerültünk. A két gettó létszáma körülbelül 20 ezer lehetett, mert a vidékieket is itt tömörítették. A gettó kerítéssel volt körülvéve, fél oldalon a mezőre nyílott, itt piros zászlókkal volt megjelölve, és aki ezt a határt átlépte, agyonlőtték. Két ilyen esetről is tudok. Nem is jelentették ki, hogy itt már tilos átmenni, egész véletlenül is átmentek az emberek.Kézigránáttal felszerelt rendőrök őrizték a gettót, a belső rend fenntartásáról, pedig zsidó rendőrök gondoskodtak. A gettónak volt vezetősége, csomagokat is lehetett a városból küldeni. Én Édesanyámmal és Öcsémmel voltam itt, Édesapámat itt Budapesten internálták, a vasúton fogták el, mikor utazni akart.Munkástranszportok jártak ki a városba dolgozni, nők is. Az elhagyott zsidó lakásokban szortírozták a bútorokat és ruhaféléket, különböző nagyobb lakásokba hordták össze, és ott kiválasztották. De ezen kívül a gettóban is építettek kis barakkokat, ezeken kívül a gépházban, fűtőházban feküdtünk szerte-széjjel. A mi "lakásunk" például a padláson volt. Közkonyha működött, ez azonban nem volt rendezett, nem tudtak elegendő mennyiségű főzni, összehordták a városi zsidó lakásokból az ott hagyott élelmiszert, de ez nem volt elegendő. Egyszer naponta tudtak csak egy üres levest adni, reggel néha egy üres feketekávét, kenyeret egyáltalában nem kaptunk. Így mindenki a még magával hozott élelmiszerkészletet fogyasztotta. Mint fentebb említettem, munkástranszportok jártak a városba dolgozni, egy ilyen alkalommal véletlenül a saját kelengyémet kellett szortíroznom. A rendőrkapitány sokszor kijött a gettóba és megleste, amikor a munkástranszport hazajött, ilyenkor elszedte a magunkkal hozott, de nehezen megszerzett vajat, vagy tejet stb. Aki tiltakozni próbált, hogy a tejet például kisgyermekének hozza, azokat megverte. A hangulat állandóan bizakodó volt egyébként, ennek főként az oroszok közeledése volt az oka. Három hét elmúltával kezdték beszélni, hogy dolgozni visznek, csak azért remegtünk, hogy a családok együtt maradjanak. Nem tudok szökési kísérletekről a gettóban, csak az odaköltözésnél próbálkoztak egyesek elbújni, de ez sem sikerült, behozták őket a gettóba, és a 7-es barakkba tették. Ez egy sötétzárka volt, ennek lakói kerültek az első transzportba. Igen rosszul bántak velük verték őket, és még azt a kis gyenge levest is megvonták tőlük. Előfordult, hogy a tehetősebb embereket behívták a gettórendőrség hivatalába, ott kikutatták őket elrejtett aranyaik után, és utána a 7-es barakkba tették. Így pl. Grünwald földbirtokost összeverték, mert nem mondta meg, hogy hol vannak az ékszerei. Nem engedték meg, hogy a gettóban pongyolában járjanak a nők, egy alkalommal egy német tiszt látta egy kislányt pongyolában, erre levágták a haját. Általában azt mondták, hogy még a gettóban mindenkit lekopaszítanak.1944. 05. 23-dikán mikrofonon bemondták a családfő nevét és annak másnap családjával készen kellett állni. 1944. 05. 23-án kezdődött a deportálás. Transzportokat alakítottak, mi a második transzportba kerültünk. A gettótól jó három kilométerre volt az állomás, ide kigyalogoltunk. Mindent elvihettünk, ami a gettóban volt. Azt beszélték, hogy csak Magyarország területére megyünk, a hatóság is ezt mondta, csak néhány embernek mondták meg, hogy Németországba. Az állomásra menet, a csendőrök igen durván viselkedtek ütöttek, vertek, ha valaki nem bírta cipelni a holmiját. A nem zsidó lakosság örömmel látta a deportálási előkészületeket, alig várta már a szabadrablást.83 ember került egy kocsiba. A bevagonírozás délelőtt történt és egészen este fél 11-ig bezárt vagonokban álltunk az állomáson. Előzőleg egy üres vagonban nagy motozás volt, még ami megmaradt értékünk, azt is elvették, csak 10 pengőt hagytak meg személyenként. Ezt a kutatást a csendőrség végezte. Vizet kaptunk a kocsikba, azon kívül két vödröt is WC céljaira. Egészen Kassáig nem nyitották ki a vagonokat, itt átvették a szerelvényt a németek. Sok magatehetlen, beteg, öregember került a mi kocsinkba. Egy öreg, beteg asszonynak a fia meg akart ágyazni a földön, emiatt vita kerekedett, én igyekeztem lecsillapítani a kedélyeket és figyelmeztettem őket, hogyha nem hallgatnak el, a katonák belőnek a kocsiba, de nem fogadták meg a tanácsomat, és tovább civakodtak. Mikor a lengyel határhoz értünk este, Kuzsnyicánál belőttek a vagonba, az öregasszony fiának fél arcát letépte a golyó, meg is halt szegény. Közben a szilánkok szétrepültek, én is kaptam a homlokomra egyet. Igen nagy volt az ijedelem. Az SS katona, még mikor a férfi élt, bejött megkérdezni, hogy ide lőtte e be, és amikor a vagonparancsnok megkérdezte, hogy talán lehetne gyorsan orvost hívni, azt felelte a katona, hogyha még egy szót mer szólni, ő is mellette fekszik. A család természetesen nagyon zokogott, bekiabáltak erre, hogyha még egy szót hallanak, az egész vagont lekapcsolják és kivégzik. Féltünk, hogy fenyegetésüket be is váltják, és mindenkit kivégeznek. Egész éjszaka lövöldöztek a többi vagonokban is, a mi vagonunkba is belőttek még, egész hajnalig hasra feküdve, szívszorongva leselkedtünk. Reggel megtudtuk, hogy még egy halottunk van. Egy 28 éves asszony az ablaknál állott, amikor először belőttek és ő kapta előbb a golyót, visszacsapódott a golyó, és így érte a férfi arcát. Az asszony azonnal összeesett és csak reggel találtuk meg holtan. Ezzel a két halottal egészen Krakkóig utaztunk együtt és ennek a két hullának a szagát éreztük a négy napi úton. De köveket is dobáltak a kocsiba, két gyereknek be is törött a feje. Természetesen gondolni sem lehetett a szökésre, nem volt erre mód. Krakkóban kinyitották a kocsikat, itt vizet kaptunk. Az SS katona megkérdezte, hogy itt vannak e hullák, de azután mégis tovább utaztunk velük egészen Auschwitzig. Mikor megmutattam az SS katonának sebesülésemet, erre azt felelte, hogy "das macht nichts".1944. 05. 26-án reggel fél kilenckor érkeztünk Auschwitzba. Csíkos ruhás férfiak fogadták és kiabálták, hogy kiszállni és mindent otthagyni a kocsikban. Én belekapaszkodtam Anyámba és Öcsémmel együtt kiszálltunk, előzőleg azonban gyorsan egy kenyeret vettem magamhoz, de még a vagonban hamar felvettünk magunkra, ami ruhát csak tudtunk. Még nem is volt időm körülnézni, egy német tiszt magyarul megkérdezte, hány éves vagyok és egészséges e. Biztosított, hogy majd rövidesen találkozunk, kettéválasztott Anyámtól, engem balra tett, Anyámat, pedig jobbra. Mikor megláttam, hogy a baloldali csoportban csupa fiatal lány volt, összeszorult a szívem. Ötös sorban állítottak és katonásan vezettek jó hosszú úton át a fürdőépület felé. Rögtön igen rossz benyomást tett rám, bár a barakkok láthatóan tiszták voltak, sőt még virág is volt körülötte, később megtudtam, hogy a Capok barakkja volt. Mi a birkenaui A-lágerbe kerültünk, ez kimondottan vernichtungslager. A fürdő előtt egy lengyel férfi fogadott, megkérdeztük: hogyan lesz, mint lesz, meghagyhatjuk e ruháinkat? A lengyel egészen jól voltak felöltözve, megkérdeztük mi is így leszünk e öltöztetve? A fürdő előtt csak nadrágba öltözött férfiak voltak, borzasztóan éheseknek néztek ki, átdobáltunk nekik kenyeret, valósággal rávetették magukat, közben az SS-ek verték szegényeket. A fürdőbe semmit sem vihettünk magunkkal. Ránk parancsoltak, hogy gyorsan vetkőzzünk le, egyik-másik lány szégyenkezett levetkőzni, erre vadul leráncigálták ruháikat a felügyelőnők, miközben folyton kiabálták, hogy "nem sajnálunk benneteket, mi már két éve nem élünk, mialatt ti még jól éltetek". Hajvágás, zuhany következett, ez alatt az SS katonák sorfalat álltak, közben egyesek gúnyolódtak is. Az egész szituáció igen megalázó volt, és mikor az egyik lány valamit szólt ellene megpofozta, és csúnya szavakkal illette.Egy másik teremben felöltöztettek, valamilyen blúzfélét, szoknyát és felemás cipőt kaptunk, sokan cipő helyett fapapucsot, ha a saját cipője jó állapotban volt, azonnal elvették. Következett aztán az udvarban ötös sorba való állítás és megszámlálás, és kis transzportokban elindítottak a barakkok felé. Három órán keresztül gyalogoltunk, de ezt inkább futásnak lehetett nevezni, mert az SS nő motorkerékpáron jött huszonnégyünkkel nekünk, pedig utána kellett futnunk. Megérkezve, itt újból sorba állítottak és a fürdőterembe vittek. Beterelt ide egy magas fekete nő, huszonnégy szürke egyenruhás nőt és megparancsolta nekik, hogy vetkőzzenek le. Borzasztó sikoltozás, könyörgés következett, kiabálták a szerencsétlenek, hogy mi egészségesek vagyunk, dolgozni akarunk, az egyik másállapotban volt, de mind a 24 nőnek volt valami szervi baja. Levetkőztették őket, és mi kaptuk meg ruháikat, őket pedig a krematóriumba vitték, iszonyú volt hallgatni könyörgésüket. Az egyik őrült nő ráemelte kezét a Capora, mire az felemelte, a földhöz csapta és az oszlophoz verte a szerencsétlen nő fejét.Mintegy másfél kilométernyi távolságra éjjel-nappal lángokat láttunk, kérdezősködésünkre azt mondták, hogy ott kenyeret sütnek, később megtudtuk, hogy az a krematórium épülete volt, onnan látszódtak a lángok. Reggel mikor appellt álltunk, mindig éreztük az égett csont és hús szagát.Napjaink megkeserítője az appell-állás volt. Hajnali fél háromkor ébresztő volt, még csillagos éjszaka azon vizesen a waschraumból kijövet húztuk fel ruhánkat, és másodpercek alatt elkészülve kellett kivonulni az udvarra. Ha valaki kendőt próbált kopasz fejére tenni, ha jött a felügyelőnő, gyorsan le kellett vennie. Ha valaki nem állt elég egyenesen, csizmáival belerúgott. Iszonyú kínszenvedés volt órákon át így ácsorogni, mert a rossz táplálkozás miatt, mindenkinek állandóan hasmenése volt. A waschraumból való kivonulásnál is verés járta, ha valaki nem sietett eléggé, a felügyelőnő olyan erősen csapott az illető vizes hátára, hogy alaposan megérezte. A blokschperre is kínzásaink közé tartozott. Ilyenkor nem jutottunk vízhez. Auschwitz éghajlata ugyanis igen szélsőséges, a nappali forróságot éjszaka sokszor erős lehűlés követte, ilyenkor kiszáradt a torkunk, de vízhez nem juthattunk. 1200 ember volt a blokkban, egy négyzetméternyi területen 14 ember aludt, soha nem pihenhettük ki magunkat. 8 órakor még nagy forróság volt, csak egész késő éjjel, amikor már a levegő lehűlt lehetett elaludni, de akkor már következett appell.A kenyér igen rossz, fűrészporos volt, eleinte egy másfél kilós kenyér negyedét kaptuk, később már csak hatodot, sőt hetedet. Ehhez egy kis margarin, néha kevés marmelad, vagy szeletke wurst járt. A leves teljesen ehetetlen volt, fűből főzve, teljesen sótalan, a reggeli kávéban brómot tettek, amitől sokan kiütéseket kaptak. A levest egy tálban osztották ki, tíznek jutott egy tál, onnan kellett kiszürcsölni a levest, később sikerült kenyérért kanalat szerezni.Mintegy négy hét múlva a lágerben munkára fogtak. A láger kórházi építésnél dolgoztunk, pesti nők kivágták a fűvet és mi ezt hordtuk el körülbelül két kilométer távolságra. Akkor láttuk a krematóriumot.Szelektálás csak akkor volt, mikor munkára kiválasztottak. De volt egy fekete autó, ha besúgták éjjel, hogy valaki beteg, azt reggel rögtön elvitte az autó.Egy blokkschperre alkalmával iszonyúan szomjazva, bementem a mosdóba és tilalom dacára vizet ittam. A Capó, egy civil ruhás német politikai fogolynő kérdezte, hogy mit csinálok itt, és vastag, fekete pálcájával rám csapott. Erre elfogott a düh és nekimentem, kikaptam a pálcát a kezéből. Nagyon összevertem, miközben a lengyel felügyelőnő végignézte a jelenetet. Zihálva befutottam a blokkba, egy Olga nevű szlovák nő kérdezte, hogy mi történt? Akkor nem történt semmi, csak három nap múlva az appellnél a Capó kiállított a sorból, felelősségre vont, hogy szabad egy feljebbvalót megütni. Egyelőre csak azt rendelte el, hogy az egész zchlappell alatt téglával a kezemben a középen térdeljek. A többieknek is térdelni kellett, de nem téglával. Ezt három órán át csináltam végig. A blockalt este azután behívott a szobájába és azt mondta, nem hiszi, hogy krematórium következik. Másnap ismét az appellnél kihívott a sorból és kérdezte, hogy miért csináltam. Azt mondtam, hogy nagyon szomjaztam és a nő rögtön rám vágott, azért vertem meg. Biztosított, hogy krematórium lesz, én azonban egy kicsit megnyugodtam, mert láttam, hogy húzódik a dolog, de azért megfeszített idegekkel vártam a következő napot. Zehlappellnél közömbösen néztek rám, ekkor már tudtam, hogy meg vagyok mentve. Hősnek tartottak azután, hogy egyáltalában meg mertem tenni.1944. 06. 30-án volt utoljára szelekció, mikor Dr. Mengele transzportot választott. Kétszer volt kiválasztás: először ruhában, azután teljesen meztelenül végig kellett vonulni az udvaron, és akinek csak egy kis pattanása is volt, az ott maradt. Bevittek azután a fürdőbe, felvették az adatokat és felöltöztünk. Egészen 1944. 07. 02-ig blokksperre volt, akkor azután útnak indítottak Gelsenbergbe, a Ruhr-vidékre. Az út nem volt különösebben nehéz, mert Wehrmachtbeli katonák kísértek. Egy kenyeret, három adag margarint, wurstot kaptunk az útra. Munkástranszportunk 1944. 07. 05-én ért Gelsenbergbe, egy nagy, kietlen gyártelepre. A város és a gyár nagyon össze volt bombázva, kétségbe estünk, hogy sokat fognak bombázni. Megtudtuk, hogy a romok eltakarításánál fogunk dolgozni. Nagy katonai sátrakban laktunk 1200-an, koják voltak, de mindenkinek külön ágy jutott és még két pokrócot is kaptunk. Volt konyhánk is és napi adagunk egyharmad kenyér, margarin, marmelad, néha még cukor is, a levesben volt bőven burgonya és konzerv is. Transzportom romot takarított és vasbetonokat hordott, én azonban nem ott dolgoztam, mert csak két hét múlva álltam munkába. Ugyanis, mikor ötödször kimentem, kezemet megsebesítettem és kétszer vágni is kellett. Eleinte nem látszott a dolog súlyosnak, később megdagadt, elgennyesedett, Horstba kórházba szállítottak és megoperáltak. Minden másnap, kötözésre jártam. 1944. 09. 11-én bombázták a gyárat. Az olaj és benzinraffinál gyár akkor épült. Nagyon féltünk szürke ruháinkban, mert úgy néztünk ki, mint a német katonák. A gépek egészen alacsonyan szálltak és gépfegyvereztek. Az udvarra szaladtunk, nagyon sok sebesültünk volt akkor, és 125 volt a halottak száma. Én akkor a kórházban feküdtem tífuszban, 40 fokon felüli lázam volt és azon kívül a kezem is fájt. Összerakták a hullákat, leöntötték benzinnel és meggyújtották. A városban egy emléktábla jelezte, hogy itt nyugszik 2000 magyar zsidólány, akik amerikai bombázásnak estek áldozatul. Egy barátnőm, aki az irodában dolgozott, saját szemeivel látta az erről szóló dokumentumot, holott a halottak száma csak 125 volt. 1944. 09. 16-án a gelsenkircheni kórházba szállítottak, ott feküdtem 10 hétig tífuszban, azon kívül a kezem is fájt megint. Hajam teljesen kihullott. 1944. 09. 18-án a láger teljesen feloszlott, a lányok elindultak Sommerdaba, én azonban ott maradtam a kórházban még két hónapig és csak 1944. 11. 19-én indultam Sommerdába, amikor egy transzportba szedték a sebesülteket. 1944. 11. 22-én munkába léptünk egy muníciógyárban, nappali és éjjeli szakmányban dolgoztunk napi 12 órát. A munka eleinte könnyű volt, később 45 kilós ládákat emeltünk, naponta 100 darabot, hiába mondtam, hogy a kezem beteg, erősnek néztem ki munkaerő, pedig nem volt elegendő. Egy automata gépnél például dolgozott egy 15 éves kislány, 25 ezerszer négy mozdulatot csinált naponta. Négy ilyen gép volt és fiatal lányok dolgoztak rajta, akik a munkában teljesen tönkrementek. Lágerünk a gyártól három kilométerre volt. Német munkavezetők és mesterek voltak: együtt dolgoztunk a franciákkal, belgákkal, olaszokkal. Kékcsíkos ingeket kaptunk, amiből kézzel csinos blúzokat varrtunk, pedig még cérnánk sem volt, csak szálhúzással segítettünk magunkon. Az SS felügyelőnők irigykedtek ránk, féltékenyek voltak csinos megjelenésünk miatt. Volt cipészműhely is, itt cipészlányok dolgoztak, de volt varrodánk is, ahol a mi lányaink varrtak az SS nőknek. A blokkok elég tiszták voltak és az ellátás is kielégítő volt, napi egyharmad kenyér, margarin, wurst. 1945. 01. 03-án rendeletet adtak ki, hogy a kabáton sárga foltot kell viselni és számunkat rávarrni. Mi a buchenwaldi lágerhez tartoztunk, ha valaki valami hibát követett el, azonnal Buchenwalddal fenyegették. Egy beregszászi kislány szabotált, mégpedig úgy, hogy folyton eltörte a géptűket, erre egy csíkot nyírtak a hajába és nem volt szabad kendőt viselnie. Katz Rózsi, egy máramaros-szigeti lány is szabotált: régebben az irodában volt, nagyon ismert volt és szerette a lagerführer. Mikor munkába ment, lecsatolta magát a munkából jövő transzporthoz és rábeszélte Dr. Vernernét, hogy ők is menjenek vele. Ezt kétszer megtette, de harmadszor már nem sikerült, és levágták Katz Rózsi haját teljesen kopaszra, és előzőleg csíkot vágtak az ő haján is, sőt még azzal is megfenyegették, hogy Buchenwaldba viszik.Ekkor már jó három hete nyersanyaghiány miatt nem volt munka, csak markiroztuk a munkát, régi golyókat használtunk fel a gyártásnál és ez a munkahiány az ellátáson is meglátszott. A kenyeret már csak ötbe vágva kaptuk, majd hat később, pedig hét részben. 1945. 03. 17-én azután jött a felmondás, ekkor már közeledtek az amerikai csapatok, transzportba kerültünk. 1945. 04. 04-én Sommerdaból gyalog elindutlunk. Napi 16-18 kilométer utat tettünk meg, azt útra még kenyeret sem kaptunk. Mindig csűrben háltunk meg, este lezárták a csűrt, és csak másnap reggel nyitották ki. Még jó volt, ha a gazdának megparancsolták, hogy szalmát adjon a földre. Kaptunk 5-6 szem burgonyát, de kenyeret a két hét alatt egyszer sem. Mauslowitzba 1945. 04. 10-én érkeztünk. Ez egy koncentrációs tábor, körül véve dróttal, és abba magasfeszültségű áram volt vezetve. Láttunk nagyon rossz állapotban lévő csoportot, férfiakat, akik úgy néztek ki, mint az élő hullák. Sejtettük, hogy nagyon rossz helyre kerültünk. Csak két napig voltunk itt, de ezt az időt sohasem fogom elfelejteni, szörnyű volt. Egy szobában 52-en aludtunk, de egyedül egy ágyban. Egyszer naponta volt leves, egyhatod kenyér, minden zulag nélkül. 18 magyar lányt találtunk itt. A muníciógyár teljesen széjjel volt bombázva. Az egyik pesti lány kapott két répát egy férfitől és ezzel jött be a lager-udvarra. Ezt meglátta egy SS nő, behívta az irodába. A lageralteste, egy varsói nő elhitte, hogy kapta a répákat, de bejött a lagerführer és meglátta a két répát az asztalon, kérdezte, hogy mi ez. Felírta a számot és azt mondta, hogy a leány jelentkezzen az esti zehlappelnél. Azután lenyírták a haját teljesen kopaszra és utána mindenki szemeláttára a lagerführer egy kemény gumibottal 25-öt vágott rá. Szörnyű volt, nem bírtuk végignézni. Egy lengyel leány burgonyát lopott a konyháról egy másik, pedig betegnek tettette magát, és nem ment dolgozni. Ezeknek is levágták a hajukat és a 25 botütés ezeknek is kijárt. Sohasem fogom ezt a látványt elfelejteni, szörnyű volt a jelenetet végignézni, de nem volt szabad a fejünket elfordítani és vigyázzban kellett állni.Hirtelen parancs jött, az amerikaiak közeledtére 1945. 04. 12-én elindultunk Mauslowitzból. A lageralteste megsúgta, hogy hat kilométerre vannak a partizánok és 12 kilométerre az angolok, el kell indulni. Mi szerettünk volna maradni, hogy elbújjunk, de a lagerführer egy nagy kutyával átkutatta a tábort, hogy nem bújt e el valaki. Szemünk láttára lőtt agyon egy férfit a katona, mert egy összetörött kenyeret a kabátja alá dugott. Az ott lévő csoportot még elérték az amerikai csapatok, bennünket azonban már nem, erre bevagoníroztak. 120-at egy nyitott vagonba, de útravalóul semmit, még kenyeret sem kaptunk. Az altenbergi állomáson megállott a vonat, velünk szemben volt egy hosszú vonat, tele répával. A vonatnál állt egy magyarul beszélő katona, kértük, hogy dobáljon át hozzánk répát. Erre annyi répát dobáltak át a katonák, hogy három társunknak beverték a fejét. Grasslitzig mentünk vonaton, 1945. 04. 14-én érkeztünk ide. Vonatunk fel volt galyazva és a szemben lévő vonat muníciót szállított. Iszonyú bombázás következett, a mi vagonunkat is eltalálták, 80 leány volt halott és 35 sebesült. A sebesültek és hullák kiszállításánál én is segédkeztem. Mindenki futott egy kis emelkedés felé, de a katonák mindenkit összeszedtek. A vagonokban voltunk három napig, itt csak egytized kenyeret kaptunk, ételt azonban semmit sem. Grasslitzból gyalog indultunk el és utunk három hétig tartott. Naponta mintegy 25 kilométert tettünk meg, egy kenyeret kaptunk az útra, egyebet semmit. Ekkor már teljesen le voltunk gyengülve, meztelen lábbal hegynek fel a Szudéta-vidéken és gyorsan kellett mennünk. Ha valaki lemaradt, puskatussal verték, hogy utolérje a csoportot. Csűrökben aludtunk, mindössze kétszer jutottunk csak szobában való alváshoz. Egy ember három krumplit kapott naponta, kenyeret semmit, de egyesek bementek a házakba és kértek kenyeret. 1945. 05. 05-én történt, hogy egy dolhai kis 16 éves lány bement egy házba szeletke kenyérért, szemünk láttára lőtték agyon a szerencsétlen kislányt. Ezt megelőzően 1945. 05. 03-án egy férfit lőttek agyon, mert legyengülve lemaradt a transzporttól. Még egy lengyel zsidóférfit lőttek agyon, mert elmenekült a bombázás elől. A levest csalánból főztük. Egyeseknek volt egy kis köménymagjuk, azt forrázták aztán le. Másfél heti gyaloglás után kaptunk 35 deka kenyeret egy egész hétre, de az idő alatt főtt étel nem volt. Volt egy betegszekér is, aki nagyon beteg volt, azt feltették, ezt azonban nem ajánlotta a magyar szanitéc, mert - mint mondotta, aki 20 méternyire lemarad, azt egyszerűen agyonlövik. Utunk közben találkoztunk igen rossz kondícióban lévő buchenwaldiakkal, ezek semmit sem kaptak enni az úton.1945. 05. 08-án az orosz csapatok Grosslippben felszabadítottak. Csoportunkat széjjelosztották a falukban, itt már rendes ételhez juthattunk bőven, a civil lakosság ruhát is osztott szét. Elindítottak bennünket Launba, a határra, itt fertőtlenítettek és ruhákat is kaptunk. Itt azután 10 napig maradtam, kijelöltek egy iskolába parancsnoknak, én adtam ki a szállást, fürdőbe vittem az embereket a betegeket, pedig a Vöröskereszthez, továbbá ételt osztottam ki.Launban történt, hogy az iskolába bejött egy férfi egy nővel, szállást kerestek. Mutatták a beutalást, én meg adtam nekik a szállást. A nő lengyelül beszélt a férfi pedig magyarul. Másnap reggel lengyelül kezdtem hozzájuk beszélni, azt mondták, hogy nem értenek, kérdeztem tőlük, hogy csehül beszélnek e, vagy pedig németül. A férfi azt mondta, hogy ungarisch, erre magyarul beszéltem vele, a férfi állítása szerint a nő német. Kérdeztem, hogy került hozzá egy német nő, mire azt felelte, hogy Chomutovban a gyárban dolgozott és most viszi haza magával Budapestre, elveszi feleségül. "Nem fél maga egy német nővel utazni?" - kérdeztem, azt feleltem, hogy ő nem fél, de a nő nagyon fél, a férje SS katona volt és elesett Prágában, amikor a németek nem akartak a városból kivonulni. Faggatásomra, hogy hogyan került, mint egyedüli magyar Chomutovba, azt felelte, hogy a frontról akart megszökni, nem sikerült, a németek SS-nek sorozták be. Ez nem volt igaz, mert önként jelentkezett SS-nek, tetoválva is volt. Behívattam egy nemzetőrt és ennek segítségével elvezettem a városi rendőrségre, ahol tagadni kezdett. Faggattuk, én is adtam neki két pofont, a nemzetőr is, akkor bevallotta, hogy tényleg SS katona volt és hogy a breslau lágerben teljesített szolgálatot. Erre azután összekötöztük, a hátára az SS jelet krétával ráírtuk és váráson kívüli kaszárnyába vittük. Az úton a felháborodott emberek össze akarták verni. Bevitték ott a kaszárnyába, a kínzókamrába, egy ideig néztem kínzását, de azután már nem bírtam idegekkel, hallottam, hogy másnap kivégezték.Ezen kívül elfogtam még két lengyel nőt, letartóztatták őket, mert kiderült németek voltak, még hozzá valószínűleg SS-ek.1945. 05. 21-én Omützbe, Prágán keresztül érkeztem. Heten voltunk és én jelentkeztem az állomásrendőrség irodájában. A parancsnok felszólított, hogy maradjak velük, minthogy beszélek oroszul, kisoroszul, lengyelül és csehül, valamint németül is, tolmácsnak akart alkalmazni. A nemzeti gárdába léptünk aztán be, mint tolmácsok. A férfiakkal együtt mentünk ki falukra, németek után nyomozni és letartóztatni. Ilyenkor katonai egyenruhát hordtam, pisztollyal és kézi gránáttal voltam felszerelve.Olmützben 1945. 06. 14-éig maradtunk, onnan egyenesen hazajöttünk.Most hazautazom Ungvárra azután, az a tervem, hogy a prágai vagy moszkvai orvosi egyetemre iratkozom.

Kifosztás