Kereső
Főoldal
A DEGOB-ról
A visszaemlékezők
Lágerenciklopédia
Idegen szavak, kifejezések
Támogatóink

Fentnevezett előadja a következőket:
1942. november 25.-én vonultam be a Tattersallba, onnan Vácra, Pestszentlőrincre, majd Szentkirályszabadjára kerültem. Szentkirályszabadjáról vonat- és hajóút után Borba kerültem.Bor, Berlin-lager. Nekem véletlenül jó dolgom volt, mert a hentesüzemben dolgoztam. A konyhán is dolgoztam, ez a munka rettenetes volt, mert a konyha mellett volt a "margarin-bár"-nak nevezett ebédlő, amelyben a kikötések voltak. Hallanom és látnom kellett bajtársaim kínlódását az embertelen kikötések során.Rettenetes büntetések voltak. Ha egy német mester bejelentett valakit, bármilyen csekélységért, akkor kétszer két óra kikötést kapott. A kikötéseknél mindig ott volt az orvos is.Néhány fiút egyszer, mert szökésgyanúsak voltak, lefogtak és bezárták őket a krumpliverembe, ahonnan minden éjjel elvitték őket kikötni. Ez a kikötés mindig szörnyű volt, de mégis a szerint változott, hogy melyik keret csinálta. Volt olyan, aki nagyon megszorította őket. Horváth tizedes úgy felhúzta őket, hogy nem érte a lábuk a földet, forogtak a levegőben.Gyakran volt téglahordás a tábor területén, ilyenkor libasorban kellett mennie mindenkinek tégláért. Ez annyira vonatkozott mindenkire, hogy ha például az éjjeli munkások éppen lefeküdtek aludni, akkor is fel kellett kelniük egy órára téglát hordani, és azután mehettek újra pihenni. Aki nem ment elég rendesen, vagy megpróbált közben kicsit pihenni, azt Juhász nevű őrvezető kegyetlenül megverte.Néhány fiút szökési kísérleten kaptak. A legtöbbet közülük krumpliverembe zárták, a két főbűnöst azonban Marányi alezredes "fényes segédlettel" kivégeztette. Ott volt az SS, a Wermacht, az Organization Todt, és nekünk is ki kellett vonulnunk. Marányi beszédet is tartott, amelyben kilátásba helyezte, hogy ha szorgalmasan dolgozunk a nagy német szövetségesnek, akkor talán nekünk is lesz helyünk a nap alatt. Amikor a két elitéltet a kivégzési helyre vitték, az egyik fiú búcsút intett nekik. Ezért kétszer két óra kikötést és 25 botot kapott.A két "főbűnös" kivégzése után kezdtek a krumpliverembe zárt tizenegy fiúval foglalkozni. A fele kosztot kapták, teljesen elzárták őket a külvilágtól, és naponta felhozták őket néhány óra kikötésre. Mielőtt mi eljöttünk onnan, autóba rakták őket és elvitték. A hentesüzemben hallottam később, amint a mesternek mesélte egy ismerőse, hogy megásták a sírjukat, sorba odaállították mind a tizenegy fiút és kivégezték őket.Az egyik fiú, aki bent volt Marányi alezredesnél az irodában, sőt valóságos jobbkeze volt, lerajzolta Marányit és a nőjét. Ezt a nőt még az előző alezredes adta át neki. Egész karikatúra albumot készített róluk, és egy fekete levél kíséretében, amelyben megírt mindent őszintén, úgy ahogy volt haza akarta küldeni. Ezt a levelet a rajzokkal elfogták. Marányi elítélte 120 óra kikötésre és minden másodnap 25 botra. Én láttam az egyik alkalommal, amikor ilyen 25 botot kapott. Lefektették három egymás mellé tolt padra és Horváth tizedes verte. Tiszta erejéből verte, csak úgy vonaglott az ütések alatt. A karja teljesen kifordult, mint egy tornásznak, de bírta. Bírta valahogy még a kikötéseket is. Egy alkalommal Horváth tizedes az alezredes parancsára elvitte. Többé nem láttuk.Minden vasárnap 50-60 ember volt kikötve a margarin-bárban. Úgy lógtak, mint a szárítókötélen a ruha. Volt eset, hogy még akkor, ott lógva is ütötték őket. Természetesen nem szabályosan kötötték ki őket, úgy hogy a lábuk hegye érje a földet, felhúzták őket, úgy hogy forogtak a levegőben.Nekem szerencsém volt, egyszer sem kötöttek ki és utolsó napig a hentesműhelyben voltam.A mellékelt fénykép egyébként a Berlin lágert ábrázolja.Gyalog indultam az első lépcsővel Szerbiába. Útközben Wintergrün Lajos barátomat agyonlőtték. Állítólag egy zászlós lőtte le. Állítólag tilos volt bemenni a kukoricásba és azért lőtt, de a barátom szegény az út szélén ment és ott kapott haslövést. Továbbmentünk.Egy SS őrmester lelőtt egy fiút, mert nem bírt továbbmenni és leült. Mondta, hogy keljen fel, nem bírt. Erre ijesztésképpen elengedett a feje fölött legalább 10 golyót. Azután megfogta a fiút, felemelte, a fegyvert a fejéhez tette, szétlőtte a fejét, majd bedobta az árokba. Pihenők voltak időnként. Ilyenkor lementünk az útról és az árok szélén pihentünk meg. Ugyanez az őrmester egy alakalommal pihenőnél azt mondta, hogy az útról ne menjen le senki. A sor elején ezt meg sem hallották és úgy, mint máskor lementek az árok szélére. Az őrmester odament és 15-16 fiút agyonlőtt.Megérkeztünk Cservenkára. Ott egy disznóólban feküdtünk. Hajnalban nagy kiabálást hallok, rögtön felhúztam a cipőmet, "auf, auf" felzavartak a téglagyár padlására. Onnan borzasztó puskalövéseket és kézigránát hangját hallottuk és odajött egy szakaszvezető, kiabált, hogy mindenki adja le az értékeit, mert aki nem adja le, azt megmotozzák, és akinél találnak valamit annak a legnagyobb baja lesz. Ugyanakkor ötvenes csoportokat vittek le a padlásról. Én is belekerültem egy 50-es csoportba. Egy magyar keret a hátam mögött lévő fiútól azt kérdezte, hogy mit üzen a feleségének. Azt felelte, hogy ő már nem üzen semmit, mert úgyis tudja, hogy elhurcolták a családját. Erre megkérdezte a keret, hogy nincs-e még valami értéke, adja oda neki. Volt nála még egy gyűrű, odaadta. Ebben a percben befutott egy német SS lóháton és leállította a "motozást". Én azt hittem, hogy az a gödör, amelybe az áldozatokat belelőtték már tele van és bennünket máshova visznek, de nem az történt. Le kellett hajtani a fejünket, össze-vissza vertek, majd elindítottak. Kint az utcán be kellett feküdnünk az árokba, amíg a többi csoportot összeállították. Azután elindultunk Zombor felé.Útközben négy fiúnak ásót adtak és bevitték őket a kukoricásba, hogy ott elássanak egy hullát. Mikor elvégezték, elengedték őket. Félóra múlva kérték ugyanezeket a fiúkat. Nem jelentkezett csak három. Keresték a negyediket. A többi három megmondta, hogy ki a negyedik. Erre mind a négyet bevitték a kukoricásba és kivégezték őket. Utána megint négy embert kértek, akik eltemették őket és utána már húszas csoportokat. Ez alatt nekünk a földön kellett feküdnünk lehajtott fejjel, hogy ne lássuk, hogy mi történik. Ekkor jött egy lovas SS. Az egyik fiú, Farkas Bandi, önfeláldozó barátsággal felállt a sorból, odament a lovas SS-hez és jelentette neki, hogy itt gyilkolás folyik, pedig mi munkások vagyunk, nem pedig fosztogató partizánok, mint ahogy ezt a magyar keret rólunk híresztelte. Erre a lovas SS letiltotta a további gyilkolást, sőt megígérte, hogy nem fognak bennünket úgy zavarni, mint eddig. Tényleg Bajáig egészen lassú menetben mentünk. Azonban arra parancs volt, hogy aki lemarad, azt lelőjék.Baja előtt egy SS odadobott nekem egy cső kukoricát, amiért lehajoltam. Éhes társaim persze mind fel akarták kapni, valóságos tumultus támadt, rámestek és én vállperectörést szenvedtem. Úgy vezettek egy jó darabig. Úgy éreztem, hogy már nem bírom tovább. Bíztattak, hogy ne maradjak le, hiszen tudom, hogy az a halál. Egyik bajtársam, aki előzőleg a sapkájával egy kis vizet vett fel a sárból, a fejemre tette a vizes sapkát, ez jól esett, kicsit enyhítette a fájdalmamat. Bevánszorogtam Bajára.Baján századokat alakítottak, amelyeknek zsidó századparancsnokai voltak. A bajai közösség nagyon szépen bánt velünk. A polgármester kinyittatta a zsidó lakásokat és onnan adatott nekünk ruhaneműt. Egy ezredes pártfogásába vett bennünket, mert senki sem akart átvenni. A szegedi munkaszolgálatosok menekülés közben arra jöttek, és ezek lemondtak kétnapi kenyerükről és nekünk adták. Szereztünk egy élő borjút is.Vállaltam a szakács munkáját, pedig nagyon fájt a karom, de igen éhes voltam és gondoltam, hogy ezzel segíthetek magamon. Amúgy fájó karral levágtam a borjút.Másnap elindultunk Bajáról a komppal. A másik oldalon, bevagoníroztak és elvittek bennünket Szentkirályszabadjára.Ott újra szakács lettem, és 4-5 deci élelmet adhattam a fiúknak, akik teljesen le voltak romolva. Az élelem elég zsíros volt és éppen ez borzasztó hasmenést okozott, úgy hogy nagyon legyöngültek. Horváth tizedes itt is lelőtt egy fiút, aki krumpliért ugrott ki a kerítésen.A konyha a táboron kívül volt, reggel egyszerre kellett kimenni a szakácsoknak. Én egyszer kicsit később mentem mint a többi, ezért az őr a kapunál úgy megvert, hogy két napig nem tudtam a konyhára menni.Elindultunk tovább. Az úton kivettek minden századból két szakácsot és az úton főztünk.Mosonmagyaróváron mentünk át a németekhez. Onnan személyvonattal Flossenburgba vittek, ahol 14 napig karanténban voltunk. Ebben a helységben a leromlott századok egy része ott maradt, mint beteg, sokan meg is haltak. Teljesen levetkőztettek, kaptunk egy csíkos nadrágot, kabátot és egy inget, azonkívül fatalpú cipőt, illetőleg papucsot. 14 nap után vagonba raktak és továbbmentünk.Ohrdruf. Érkezéskor egy lágerbe vittek, amely akkor létesült és még nem is volt egészen kész. Bennünket behajtottak egy barakkba, ahol másnap osztályoztak munka szempontjából. Engem munkaképesnek találtak.Naponta 11 km-t gyalogoltunk a munkahelyre. Reggel 4 órakor keltünk, azután Appell következett, majd adtak egy feketekávét és az egész napi kenyeret, amit természetesen rögtön megettünk. 7 órakor indultunk ki a munkahelyre. Csillézés, robbantás és ehhez hasonló volt a munkánk, iszonyú nehéz volt, állandó SS felügyelet mellett végeztük. Akármilyen hideg volt kiskabátban és kesztyű nélkül kellett dolgozni. Teljes sötétségben érkeztünk haza munka után, amikor kaptunk egy délben elkészített répalevest, ami csupán víz volt és estére, mire megkaptuk, mindig megsavanyodott. Undorral ettük, de persze megettük. Este mikor hazaértem, annyira ki voltam merülve, hogy ruhástól feküdtem le a földre, eltetvesedtem.Egy alkalommal gödröt kellett ásnom. Amikor elvégeztem, de még bent voltam a gödörben, nagy légitámadás kezdődött. Erre a felbőszült SS egy lapátnyéllel úgy megvert, hogy alig bírtam kibújni a gödörből. (Általában légitámadások alkalmával az SS-ek úgy viselkedtek, mintha legalábbis mi eresztenénk rájuk a bombákat.) Ugyanakkor láttam, hogy 50 legyengült embert előbb hazaengednek a munkahelyről. Ezekhez csatlakoztam, de az SS hátulról a puskacsövével vesén vágott. Eltűrtem és összeszorított fogakkal továbbmentem az ötvennel. Másnap egy barátom bement a kórházba, annak a ruháját vettem fel, nehogy az én SS emberem rámismerjen és újra összeverjen. Így tudtam megmenekülni előle.Egy hét múlva vérmérgezést kaptam. Karácsony napján egy lengyel orvos megoperálta a lábamat és a vállamat. A műtét nagyon jól sikerült és én február 7.-ig bent voltam a kórházban. Február 8.-án kiettek a kórházból. Alig bírtam a lábamra állni, olyan gyönge voltam, 42 kg-ra lefogytam, de ki kellett mennem munkára.Felszabadulás előtt egy héttel, mikor az amerikaiak már egész közel voltak, fel raktak bennünket autókra. Nekem véletlen szerencse folytán sikerült az egyik autóra felkapaszkodnom. Akinek nem jutott hely, azokat - betegeket, egészségeseket egyformán - gyalog hajtották. 5 napi élelmet kaptunk. Én másnap már megérkeztem Buchenwaldba, a többiek 10 napig jöttek az 5 napi élelemmel. Nagyon sokan meghaltak útközben.Buchenwaldban ezek a gyalogos bajtársak már olyan állapotban voltak, hogy amikor a fürdőbe kerültek és a zuhany alá álltak, többen a víz súlya alatt összeestek és sokan meg is haltak.Fabarakkba tettek bennünket, ahol százszámra voltunk összezsúfolva, úgy hogy aludni nem lehetett. Itt már olyan gyönge voltam - a súlyom 42 kg volt - hogy egy lépcsőt se tudtam felmenni.Felszabadulás előtt transzportokat vittek el. Kihirdették, hogy a zsidók jelentkezzenek. Én nem jelentkeztem, se másnap, se harmadnap. Azután már mindenkit hajtottak menni, és akiket elvittek azokról semmi hír és semmi remény.Én egy alkalommal, mikor már erőszakkal kivertek a barakkból, elindultam az Appellplatz felé. Egy kórház előtt láttam feküdni két halottat, odafeküdtem melléjük. Azt gondoltam, hogy inkább lőjenek agyon, de nem megyek, hiszen úgyse bírnék menni. Amikor lefújták a transzportot visszamentem a barakkba.Másnap valahogy erősebbnek éreztem magam. Mikor kergetni kezdtek, gondoltam, legyen vége mindennek és felmentem az Appellplatzra. Ott az egyik SS már beosztott, amikor megláttam egy cigányt, aki az én barakkomhoz tartozott. Erre szóltam, hogy inkább az én barakkombeli ismerősökkel megyek. Azt mondta, hogy egész mindegy, mert úgyis elmegy mindenki. Mikor elindultunk, két lépés után kiváltam és odamentem a cigányhoz. A többiek továbbmentek. 5 perc múlva lefújták a menetet. Ottmaradtunk és másnap felszabadítottak az amerikaiak.Eredetileg 51.000 ember volt ott. Ebből elhurcoltak 30.000-t, úgy hogy mi 21.000-en szabadultunk fel.Olyan rossz állapotban voltam, hogy az amerikaiak kórházba vittek. Ott szerencsére nem kaptam meg a hasmenést, amelyben majdnem mindenki szenvedett. Nagyon sokan pusztultak még ott is el. Én négy embert ápoltam, akik nem igen bírtak enni, úgy hogy én ettem meg az ő adagjukat is. Egy hét múlva már felszolgáltam az egész teremnek.A kórház megszűnt és engem betettek egy magyar barakkba, ahol 3 nap múlva szobaparancsnok lettem, és így még egy kicsit jobb dolgom volt. A tábor területén 50 vagon krumpli volt, amit rendelkezésünkre bocsátottak, és én reggeltől-estig főztem. Szóltam a barakkparancsnoknak, hogy aki a kórházból jön, azt küldje hozzám majd én feltáplálom.Egy alkalommal bementem a konyhára, ahol orosz hadifoglyok főztek, és sertést vágtak. Láttam, hogy a beleket bélzsírral együtt kidobják. Erre fogtam négy embert a szobámból és összeszedtem velük a kidobott beleket. Rövid időn belül már bödönjeim voltak tele zsírral, és is természetesen minden zsírosan, táplálóan főztem.Bekerültem a ruharaktárba is. Kb. 25 embert sikerült teljesen felöltöztetnem.Amikor hallottam, hogy sokan hazamennek, esetleg önállóan is, nyolcan összeálltunk és elindultunk. A határon nem engedtek át, mert teljes határzár volt, kockáztatni meg nem akartam az életemet, így Wellsben bementünk a lágerba. Hamarosan elindult egy transzport Wellsből. Sajnos ezt is megakasztották és Wellsből Dornachba vittek bennünket, ahova bejöttek az oroszok és elindítottak bennünket gyalog. Kilb községben egyik reggel egyedül elindultam. Hosszú gyalogút után megérkeztem.Egész idő alatt, tömérdek szenvedésemen keresztül az az egy gondolat adott nekem erőt, hogy haza kell jönnöm, hogy újra együtt lehessek a családommal. Ezért jöttem haza minden poklon keresztül. De itthon nem találtam senkit. Feleségemet, kislányomat Rákoskeresztúrról Auschwitzba vitték és semmi hír róluk.

Kifosztás