Kereső
Főoldal
A DEGOB-ról
A visszaemlékezők
Lágerenciklopédia
Idegen szavak, kifejezések
Támogatóink

Fentnevezettek előadják a következőket:
(K.A.) A zsidótörvény nem érintett csak annyiban, hogy több alkalommal voltam munkatáborban. Legelőször 1940-ben 30 napig, majd 1942-ben 90 napig Bécstopolyán. Legközelebb 1944. június 6-án vonultam be plakátra Jászberénybe. Innen Mórpusztára kerültünk, ahol tűrhető dolgunk volt. Ezután felhoztak Budapestre, és november 27-én vagoníroztak a Józsefvárosi pályaudvaron. 92-en voltunk egy vagonban és lezártak, hogy meg ne szökjünk. Hegyeshalmon keresztül Fertőrákosra vittek, ahol 10 napot töltöttünk igen rossz körülmények között. Ezután átvittek minket Balfra, ahol március 27-ig sáncot ástunk. Ez alatt az idő alatt rengeteget ütöttek-vertek, gyötörtek, kínoztak bennünket és igen sok alkalommal ártatlan embereket lőttek ki. Itt szörnyen megtetvesedtünk, ami külön szenvedést jelentett természetesen. A nyilasok több alkalommal kiraboltak és állandóan mindenünket elvették, ami nekik megtetszett, bármilyen szükséges holmi volt is az. Óránkat, gyűrűnket, pénzünket, jobb ruháinkat, tisztálkodó eszközöket, mindent, amit csak akartak elvettek.(F.S.) A zsidótörvény már akkor kezdődött nálunk Máramarosszigeten, amikor a magyarok bejöttek 1940-ben és elvették az üzleteket, iparokat, stb. Ettől kezdve igen rossz dolgunk volt. A környékbeliek nagyon zsidóztak, antiszemiták voltak. Egy nap egy lengyel menekültet befogadtam, és emiatt nekem is menekülnöm kellett hazulról, és feljöttem Budapestre, ahol feketén éltem. Mikor a németek 1940-ben bejöttek, sárga csillagot hordtam, csillagos házban laktam, itt korlátozva voltam a kimenetelben. Egy nap - november 27-én - jöttek a nyilasok, összeszedték a lakókat, és kivittek a Józsefvárosi pályaudvarra, ahonnan Fertőrákosra vittek. Ott egészen végig sáncot ástunk igen rossz bánásmód mellett. Kosztunk annyira kevés volt, hogy állandóan éheztünk. A nagy hidegben rettenetes sokat fáztunk úgy, hogy nem is tudtuk, mi az. amitől jobban szenvedünk. Négyesével felsorakoztattak, hóban, pocsolyában, ilyenkor kezünk-lábunk lefagyott, s futni nem volt szabad, hogy kissé felmelegedjünk. Később bementünk a pajtákba, ahol el voltunk szállásolva s úgy, ahogy voltunk, vizesen lefeküdtünk. Természetes, hogy ilyen életmód mellett nagyon sok volt a beteg és a halálozás. A betegeket egyszerűen lelőtték és nem volt többé gondjuk vele. Én állandóan munkára jártam egészen húsvétig, s bármilyen nehéz is volt a munka, csak otthon nem mertem maradni, mert a biztos pusztulás várt volna rám.Március végén azután innen vittek bennünket Mauthausenbe. Egy darabig gyalog mentünk, azután bevagoníroztak. Ennivalót nem adtak az úton, s igen sok bajtársamat lelőtték. Egyedül csak Loretton keresztülmenve több száz embert irtottak ki a legkegyetlenebbül, és legvadállatibb módon. 5 ezres csoportokban mentünk, ütöttek, vertek, egész úton és étlen-szomjan hajszoltak. Kínunkban füvet és repcét ettünk.Mauthausenba megérkezve az udvaron helyeztek el minket, ahol sárban, piszokban hevertünk napokig. Később zelt sátrakat kaptunk sem volt a helyzet jobb. Élelmezés itt már olyan gyenge, hogy az leírhatatlan. Az állandó 2-3 deci marharépaleves és 10 dekányi kenyér még az állandó tétlen életmód mellett sem volt elég ahhoz, hogy életünket fenntartsuk. Ehhez járult még a különböző erőszakos pusztítások, ölések, lövések és az itt kezdődő flekktífusz-járvány, s így naponta a halálozást 120-150 darabra tehetjük. Azt képzeltük, hogy a pokol is különb hely lehet, mint a mauthauseni lager.Április 20-a körül kiürítették Mauthausent és minket útnak indítottak egy körülbelül 60 km-nyi útnak minden élelem nélkül. 5 ezres csoportokban mentünk egy olyan úton, melynél rosszabbat és borzalmasabbat még nem tettünk meg soha. Elfáradt, kiéhezett és agyongyötört emberek, ha egy-egy szál fűért, repcéért, vagy csigáért kihajoltak az útra, vagy a fáradtságot nem bírva pár percre pihenni akartak: nyomban lelőtték a kíméletlen SS vezetők. Az úton több száz bajtársunk pusztult el, olyanok, akik egy kis pihenés után folytatni tudták volna útjukat.Három nap után megérkeztünk Günsckirchenbe a halálerdőbe. Itt fabarakkokba helyeztek el bennünket. Ha eddig azt hittük, hogy a mauthauseni életnél nem lehet rosszabb, akkor itt rájöhettünk arra, hogy alaposan tévedtünk. Az itteni élet már minden képzeletet felülmúlt. A kiéhezett és legyengült emberek a 2-3 deci marharépaléptől és 1 deka kenyértől, ami napi kosztunk volt, százával hullottak el. Leírhatatlan volt a pusztulás, a sok csontvázzá aszott emberi test, akikben csak annyi élet volt, hogy erővel tudták csak kezüket vagy lábukat mozdítani, s mellettük, a sok mezítelen egymásra dobált hullák, amelyek napokig hevertek kinn az udvaron, barakkban vagy a latrina mellett várván, hogy elszállítsák őket.Itt még nagyon sokat szenvedtünk a vízhiánytól, úgy szomjúság tekintetében, mint tisztálkodási lehetetlenség miatt, tekintve, hogy akkor már a tetvek ezrei leptek el mindenkit. Külön fejezet a latrina: ahova a sok diarás beteg járt, és itt sorban kellett órákon keresztül várakozni. Ha a sor nem volt elég egyenes, vagy valaki nem bírt a sorjára várni, azt a mindent figyelő, és mindent látó SS azonnal lelőtte. Egyébként nem kellett semmi ok arra, hogy szórakozásból lövöldöző SS valakit eltaláljon.Ilyen élet után szabadítottak fel az amerikaiak 1945. 05. 04-én. Ettől kezdve jó dolgunk volt.Fentieket saját tapasztalatainkból adtuk elő.

Kifosztás