Kereső
Főoldal
A DEGOB-ról
A visszaemlékezők
Lágerenciklopédia
Idegen szavak, kifejezések
Támogatóink

Fent nevezett előadja a következőket:
Békéscsabán kb. 2500 zsidó lakott, többnyire jobb módú kereskedők, iparosok, lateinerek. Édesapám itt bankigazgató volt, saját házunkban laktunk, nagyon jó anyagi körülmények között éltünk.1944. március 19.-én Székelyudvarhelyen tartózkodtam, ott tanítottam, a tanítóképzőben. Árja irataim voltak, így Pestre is felutazhatta, innen utaztam haza Békéscsabára a húsvéti ünnepekre. A németek bejövetele után édesapámat nap-nap után különféle inzultusok érték, a lakosság részéről is. Általában nagyon csúnyán viselkedett a lakosság, a házunkat mindenféle jelzőkkel telefirkálták, stb. Jánossy Gyula volt az akkori polgármester, aki ellen nem lehetett panaszunk, azonban Lukács rendőrkapitány kimondottan zsidóbarát volt, ezért hamarosan el is helyezték.Április végén a gettóba kerültünk, mely célra a zsidótemplom körüli utcákat jelölték ki. Gyakran voltak razziák, a detektívek engem is elvittek egy éjszaka. Nem akarták elhinni, hogy szüleimnél lakom, azt hitték, hogy szökevény vagyok, bevittek a rendőrségre, ott kivizsgálták, hogy be voltam-e jelentve és miután megtalálták a bejelentőlapot, hazaengedtek. A gettóban elég rendes lakásunk volt, az egész család együtt lakott. Édesapám az utolsó napig bejárt a bankba állandó polgármesteri engedéllyel. A zsidótanács tagjai: Guttman, Dr. Révész, Sebestyén, stb. elég rendesen viselkedtek. A nőket mezőgazdasági munkára vitték ki, ez azonban csak önkéntes jelentkezésre történt, később azonban ezt a főispán letiltotta. Az utcai gettóablakok be voltak meszelve, a kapuk állandóan zárva ezzel a felirattal: "Zsidóház". Többen megszöktek a gettóból, én is meg akartam szökni, azonban szüleimre való tekintettel elálltam tervemtől. Úgy emlékszem, csak természetes halálesetek fordultak elő itt. Az állandó házkutatások ékszerek és élelem után napirenden voltak. A város gettóban 2500-an voltunk, négy héten át, azután átvittek a vasúti állomás mellett lévő dohánygyárba. Piszkos barakkokban voltunk elhelyezve, állandó kínzások, verések, vallatások az SS-ek részéről gyakoriak volta, így a Hubertus gyár igazgatóját, Deutschot agyonverték. Általában főleg a gazdagabb, tekintélyesebb férfiakat hívták be és vallatták az elásott ékszerek miatt, sőt az elásott holmit kivétették velük. Engem is elfogtak egy elfogott levél miatt, amelyben egyik keresztény barátnőm azt írja nekem, hogy festessem be a hajamat szőkére. Bevittek a vallató cellába, hozattak fodrásznőt, akinek meg kellett vizsgálnia a hajamat, hogy be van-e festve. A hajam színét természetesnek találta, erre az SS elengedett azzal a feltétellel, hogy nem kísérlek meg szökést, sem szöktetést, ellenkező esetben anyám szemeláttára főbe lőnek. Ebből kifolyólag édesanyám kétszer is szívattakot kapott. Itt is napirenden voltak a kutatások, elvették az iratokat, fényképeket összetépték. Egy alkalommal az egyik SS tiszt behozott a gettóba 3 kg cseresznyét, azt az éhező kis zsidógyerekek közé dobálta, élvezettel nézte, amint a szerencsétlen gyerekek össze-vissza marták egymást a cseresznyéért. A gettókórházban voltam ápolónő, alkalmam volt sajnos nagyon sok öngyilkost látnom, a legtöbb esetben halállal végződtek az öngyilkossági kísérletek. Többek között a pesti Fajor szanatórium igazgatója is ott halt meg, morfiummal mérgezte meg magát és egy másfél éves kisfiát, valamit feleségét. Az apa és a kisfiú meghalt, az asszony életben maradt, vele együtt jöttünk ki Auschwitzba. A dohánygyári gettóban a békés megyei zsidósággal együtt 4000 ember volt együtt. Mindenféle felesleges munkát végeztettek a nőkkel, közben az SS parancsnok állandóan gumibottal ját körül a felügyeletet tábori csendőrök, SS-ek látták el, a belső rend fenntartásáról pedig zsidó rendőrök gondoskodtak. Június 24.-én beosztottak transzportba. Az egész gettót egyszerre ürítették ki és vagonírozták be. Közvetlen bevagonírozás előtt nagy kutatás volt. Vöröskeresztes ápolónők kutatták át a nőket, mégpedig a legalaposabban. Mi sok mindent vittünk magunkkal, mert az ellenőrzést végző detektív édesapáméknak jó ismerőse volt.A többiek két váltás fehérneműt, 2 pár cipőt, 2 ruhát, ágyneműt és kétheti élelmet vihettek magukkal. 86 embert tettek egy vagonba, mely egészen kicsi vagon volt, vizet kaptunk induláskor. Mint ### útközben leengedtek vízért. WC vödrökről is gondoskodás történt. Induláskor elegendő kenyeret is kaptunk, mindenről a zsidótanács gondoskodott. Egyesek szerint fogolycseréről volt szó, a pesszimisták azonban úgy vélték, hogy meghalni visznek el bennünket. Kassa felé mentünk, ott már láttuk, hogy utunk Lengyelország felé vezet, ebből következtettük, hogy jó nem várhat ránk. Kassán a bennünket kísérő csendőröket SS-ek váltották fel. A mi vagonunkban senki sem szökött meg, édesapám volt a vagonparancsnok, tőle hallottam, hogy teljes létszámmal érkeztünk meg. Útközben az SS-ek minduntalan bőrtárcákat, bőröveket, töltőtollakat, stb. kértek tőlünk. Azt mondták, hogy dolgozni visznek bennünket, fizetést fogunk kapni a munkákért, a családok együtt maradnak.Öt nap után megérkeztünk Auschwitz-Birkenauba, de. 10 óra felé. Csíkos ruhás lengyel fiúk leszedtek a vagonokból, a férfiakat azonnal külön állították. A csomagokat fent kellett hagyni a vagonokban. Édesanyámmal és húgommal álltam együtt az SS tiszt előtt, aki azonnal kiszortírozott bennünket. A válogatás leginkább a hasonlatosságra ment, tehát az volt a cél tulajdonképpen, hogy a családokat széjjel válasszák. Ez így figyeltem meg, de mások is ezt mondották. Húgomat is mellém, illetve az én csoportomba tették, édesanyánk kétségbeesve kiáltott utánunk, húgom valahogyan odafurakodott hozzá és így elmentek arra az oldalra, ahonnan vissza nem tért még senki sem. Megérkezéskor rögtön láttuk a magasfeszültségű drótokat, képzelhető, hogy ez milyen hatással volt ránk. Utána bevittek a fertőtlenítőbe, ott levágták a hajunkat, szőrtelenítettek, elszedték minden holminkat, ruhánk helyett kaptunk egy szál nyári ruhát. Fegyveres őrök bekísértek bennünket a B. 3-as lágerbe. 1500-an voltunk egy blokkban. Ez tulajdonképpen büntető láger volt, itt nem voltak priccsek, nem volt sem WC, sem pedig vízvezeték. Takaró nélkül feküdtünk a padlón egymás testén. Három hónapig voltunk itt ebben a lágerben, ahol rendszeres munkát nem is végeztünk, cipeltük a nehéz kondérokat. Rengeteget fáztunk, órákon át tartó appeleken térdepeltünk. Keveset aludtunk, a termekben olyan zsúfoltság volt, hogy mozdulni is alig bírtunk. Az ellátás: 1/4 kenyér, reggel üres fekete, vagy tea, ebédre szárított főzelék, amely teljesen ehetetlen volt, néha margarin, vagy szeletke szalámi, kávéskanálnyi lekvár, esetleg 1 dkg konzervhús.Augusztusban tífusszal bekerültem az ambulanciára. Itt dr. Mengele betett a "Durchgang"-ba a halottak és haldoklók közé azzal, hogy nem vagyok munkaképes. Egy szegedi orvosnő barátnőm (Dr. Nagy Klára) itt egy hullával kicserélt, miután dr. Mengele kiszelektált, így a létszám megvolt és Mengele nem keresett. Ragyogó szép férfi volt, állandóan agyonpomádézva járt körül. Úgy tudtuk, hogy szerelmes volt Nagy Klárába. A WC-t nagyon szigorúan ellenőrizte, általában nagy tisztaság volt a lágerben, ez kizárólag az ő érdeme volt. Egy alkalommal a krematórium felé mentünk a fertőtlenítőbe, egy SS tiszt kivont pisztollyal állt ott a krematórium kerítésénél, nem is volt szabad arra néznünk. Mozgó alakokat láttunk az élő sövényen keresztül, a szél égett hús és csontszagot terelt felénk. Később a berdicsevi lágerben találkoztam egy zsidó fiúval, aki a krematóriumban dolgozott, ő mesélte nekem, hogy a krematórium egy fürdőszerű épület volt, a gázt tusokon keresztül eresztették be a helyiségbe, előzőleg törülközőt és szappant adtak az embereknek, szólt a zene, a Donauwalzert játszották és minden tizedik taktusnál még ott a helyszínen, a fürdő csarnokában agyonlőttek egy-egy embert. A hullákat egy csigásszerkezettel felvonták. Kirendelt zsidó orvosok kiszedték a hullák aranyfogait, végül bekerült a hulla a krematóriumba. Emberi hamuval planírozták az utakat, néha a zsidó Häftlingek találtak is kisebb emberi csontokat.Az appelnél gyakoriak voltak a büntetések. Nagy terméskövekkel a kézben térdeplő helyzetben néha órákon át tartottak ezek az appelek. A terméskövekkel különböző gyakorlatokat is kellett végeznünk, így békaugrásban szökdelés, stb. Appel közben senki nem mehetett WC-re, minden nőnek hasmenése volt, kénytelenek voltak ott elvégezni dolgukat, amiért szintén súlyos verés járt. Sokszor zuhogó esőben álltunk kopasz fejjel, kendőt nem volt szabad feltenni. A büntetőlágerben nem volt rendszeres munka, ezért nem is tetováltak.Szeptemberben jóformán minden nap volt szelektálás. Dr. Mengele előtt meztelenül, a szabad ég alatt, katonák jelenlétében kellett elvonulnunk. Rendszerint a hasat figyelte, akinek horpadt volt a hasa a soványságtól, azt nem tette be a munkástranszportba. Engem az első szelektálásnál kidobott, a következő, egy hét múlva történt sorozásnál végre bekerültem egy munkástranszportba. Átvittek az A. lágerbe, kb. 4500-unkat, ahol egyfolytában 12 órát álltunk. Itt azután megfürösztöttek, kaptam egy kb. 12 éves leánykának való ruhát, fabakancsot, alsóneműt (ez volt az első), kaptunk egy kenyeret, kb. 4 dkg. margarint, 2 db. Sajtot és utána bevagoníroztak. 70-en utaztunk vagononként. A WC-re SS-ek kísértek az állomásokon. Négy napi utazás után érkeztünk meg Bergenbelsenbe. Itt zeltekben laktunk, a földön, szalmán feküdtünk, két gyapjútakarónk volt. Itt kaptunk először külön edényt az étkezéshez, ami az auschwitzi állapotok után nagyon jól esett. Rendesen fürödhettünk, kaptunk törülközőt, szappant. Itt verés nem volt, appel hetenként csak egyszer, rendszeresen munkát nem is végeztünk. Az ellátás ugyan ehető volt, de nagyon kevés. A későbbiek folyamán kaptunk csíkos köpönyeget, egy hónap múlva ezt a köpenyt elvették tőlünk, kaptunk télikabátot és így felszerelve 1500-an elkerültünk Leipzig mellé Marklebergbe. Az utat ide négy napig tettük meg, 70-en egy vagonban, elegendőnek mondható úti élelemmel ellátva. Megérkezve ide, rendezett, tiszta munkáslágert láttunk, ahol előzőleg német munkások voltak. Tiszta priccsek, angol WC és szökőkutas fürdőcsarnok. Egy hónapig a "Baukommandó"-ban dolgoztam, 70 kg-os talicskákat toltunk, a napi munkaidő 8 óra volt. A munkánál a Schaarführer rettenetesen vert bennünket. Kezdetben 1/3 kenyér volt a napi adag, reggelire tea, ebédre 1 liter ehető leves, este marharépaleves, zulagként margarin, marmelad. A "Baukommandó" után bekerültem a Junkers repülőgépgyárba, kaptam egy overallt, ruha nem volt alatta, egy fabarakkban csináltam végig a telet. A munkaidő 12 óra volt, felváltva tag- és nachtschisctben. Német munkavezetőink voltak. A gyár igazgatósága általában legmesszemenőbb jóindulatot tanúsította a Häftlingekkel szemben, Lagerführerünket több ízben felelősségre is vonták a kopasztásokért és egyéb büntetésekért, titokban adtak néha a mesterek enni is. Német civilekkel dolgoztunk együtt, érintkezni azonban nem volt szabad velük, állandóan Aufseherinek felügyelete alatt állottunk, de figyelték a munkásokat is, ha valakit észrevettek, hogy beszél a német munkásokkal, azonnal jelentették az Oberschaarführernek, akit Qunittelnek hívtak. Egyszer az egyik Häftling kapott az egyik gyári tisztviselőtől fejkendőt. Szigorúan tilos volt fejkendőt viselni, faggatták a leányt, hogy honnan van a kendő, a zsidóbarát tisztviselőt feljelentette és a leánynak növésben lévő haját úgy vágatta le, hogy középen csíkot vágatott a hajába. Ezt a leányt azután a vasárnapi zählappel alkalmával pellengérre állítatta és nekünk előtte kellett elvonulnunk. Ezeket a kopasztásokat azután megismételte minden csekélységnél. Ha valaki például egy kicsit emberibbé akarta magát formálni, már ezért is büntettek. Egy kassai leányt négy napi bunkerre, víz- és kenyérre ítélte, mert cigarettát vett levesért.Négy napig dolgoztunk itt a gyárban, ahol repülőgép alkatrészeket csináltunk. Egyik napon jött egy parancs, hogy a gyárat ki kell üríteni, mert az amerikai seregek közelednek. Még aznap este, április 13.-án ötös sorokban elhajtottak bennünket az SS-ek. Kenyeret nem kaptunk, egész úti élelmünk marharépa volt. Két napig mentünk az SS-ekkel. Két bajtársam menetelés közben az éhségtől és fáradságtól összeesett, nekem sikerült megszöknöm az erdőbe két bajtársammal együtt, utánunk lőttek, egyik bajtársnőm meghalt, kettőnket nem találtak el, továbbmentünk és bekapcsolódtunk egy árja lengyel transzportba, ahol azt hazudtuk, hogy mi is árják vagyunk és önként jöttünk Németországba. Innen gyalog mentünk be Meissenbe (a porcelángyár épségben megmaradt), itt találkoztam egy szerb hadifogollyal, aki azt mondotta nekem, hogy ne bandukoljak tovább, ilyen óriási súlyveszteséggel (42 kg voltam akkor) nem lehet menetelni és várjam meg ott az oroszokat. Itt voltunk ketten társnőmmel együtt egy hétig, április 18.-án már ott is voltak az oroszok Meissen elővárosába. Természetesen ez nagy bombázással együtt járt, tűz, gránát között voltunk, de ami a fő, volt ennivalónk.Innen továbbmentünk egy német ember kíséretében, aki elvitt bennünket Drezda mellé Radebeul II-be, ahol németeknél jelentkeztünk, mert akkor ott még németek voltak. Ugyancsak azzal a mesével álltunk elő, hogy árják vagyunk. Hitlerjugend egyenruhában jelentkeztünk, útközben ugyanis kabátunk teljesen lerongyolódott, úgy hogy német kísérőnk ajándékozott meg az egyenruhával, természetesen ő sem tudta, hogy zsidók vagyunk. A német rendőrség a legmesszebbmenő támogatásban részesített, odáig voltak a gyönyörűségtől, hogy ők még magyar leányokat nem láttak közelről, adtak élelmiszerjegyeket, bevittek egy külföldi lágerbe, ahol külön szobát kaptunk és megfelelő jó ellátást. Itt megismerkedtünk egy magyar családdal, akik magukhoz vettek bennünket (Endresz György repülőnek volt a húga), itt éltünk addig, amíg az oroszok nem jöttek, május16-ig, azután bevallottuk zsidó voltunkat. Láttuk, hogy vendéglátónknak nagyon nem tetszik a dolog, otthagytuk őket. Az orosz parancsnokságtól megkaptuk a ### náci vezetők 12 szobás főúri villáját. Itt már hárman voltunk, találtunk itt temérdek ruhát és ebből éltünk egészen Budapestig. Az oroszok Radebeulből elvittek bennünket autóval és vonattal felváltva Csernovitzba, onnan Berdicsevbe, majd Kievbe. Itt az oroszoknál ápolónőként dolgoztam, kaptam élelmet, ruhát. Egészen emberi életet éltem itt, meghívtak táncmulatságaikra, elvittek moziba, elhalmoztak kedves figyelemmel, minden jóval. Berdicsevből orosz tisztek hoztak 78 magyar zsidó deportáltat különböző lágerekből, ezenkívül 400 nyilas és sváb is volt velük. Máramarossszigeten át Sátoraljaújhelyen léptünk az ország területére. Az állomásokon a hitközség élelemmel, kenyérrel fogadott bennünket. Az egész utat nagyon vígan tettük meg, szándékosan nem akartunk rágondolni arra, hogy hazaérve mi vár reánk. Így érkeztünk meg Budapestre.Jövő terveim: szüleimet és húgomat nem találtam meg, így egyedül maradtam. Szeretnék elhelyezkedni a testnevelési főiskolán.

Kifosztás