Kereső
Főoldal
A DEGOB-ról
A visszaemlékezők
Lágerenciklopédia
Idegen szavak, kifejezések
Támogatóink

Fent nevezett előadja a következőket:
Újpesten a németek bevonulása előtt aránylag jó életük volt a zsidóknak. Újpest demokratikus város volt, sok munkás élt itt, javarésze szociáldemokrata volt és a zsidók is mindig szerepet játszottak a pártban.1939-ben azonban a képviselő választás alkalmával bekerült a parlamentbe a nyilas képviselője Újpestnek és ettől kezdve Újpesten gyökeresen megváltozott a helyzet. Soha nem is tudtuk volna elképzelni, hogy ilyen rövid idő alatt ilyen lényegesen megváltozhat egy város politikai jellege. 1942-ben Endre László lett az alispán és ez betetőzte az átalakulást. A zsidóság élete napról-napra romlott, megvonták a piaci árusítás jogát és ahol csak lehetett mindenféle korlátozásokat léptettek életbe.Különböző atrocitásokat tapasztalhattunk, főleg a templom körül voltak támadások, egy időben megakadályoztak bizonyos merényleteket is a templom ellen. Teljesen bizonytalanná vált a zsidóság helyzete.A németek bevonulása után az volt szörnyű az idegekre, hogy rablással és betörésekkel zavarták az emberek nyugalmát a hivatalos üldözésen kívül. A lakosság maga vezette a német katonákat a gazdagabb zsidók házaihoz, ahol ezek raboltak, sőt gyilkoltak is. Agyonlőttek egy Rosenfeld nevű kereskedőt. Borzasztó volt már a peszach. Napirenden voltak a rablások, fosztogatások.Egymásután hozták a zsidóellenes rendeleteket. Bakó városházi tanácsos hajtotta végre a legkegyetlenebbül ezeket a rendeleteket, főleg az összeköltöztetést. A négyes tanács tárgyalt a hatóságokkal a getto felállítása tárgyában. A tanács tagjai Dr. Friedmann Dénes főrabbi, Dr. Székely György ügyvéd, Dr. Lengyel László ügyvéd és Szűcs János. Ők a helyzethez és a körülményekhez képest a lehető leglelkiismeretesebben jártak el. Az ortodox főrabbi bemenekült a családjával Pestre, haragudtak rá nagyon a hitközségi emberek, elítélték őt, hogy itt hagyta a többieket, ma már tudjuk, hogy inkább követni kellett volna a példáját, mert családjával együtt életben maradt.A négyes tanács tagjai azt hitték, hogy a gettóbazárással megússzuk a dolgot és talán nem kerül sor deportálásra. Éreztük ugyan, hogy baj lesz, de mégis bíztunk a csodában.A gettó felállítása már május elején kezdődött meg és egészen a deportálásunkig tartott. Koncentrálni akarták a város zsidóságát egyrészt a Dunától az Attila utcáig terjedő részen, másrészt az Árpád út és Megyer felé. Aztán ezt is megszűkítették és végül 70 házban zsúfolták össze Újpest zsidóságát, ez kb. 13-15.000 ember volt. Sok munkaszolgálatos vonult be június elején Hangon#ba, ez csökkentette a getto létszámát.A getto a városban szerte szétszórt csillagos házakból állt. Kriminális körülmények között éltek bennük, 10-15-20 ember összezsúfolva, egymás feje tetején. Az emberek pszichózisát figyelve, az nem volt különösen kétségbeesett. Itt még nem voltak öngyilkosságok. Azt hittük, hogy Pest mellett vagyunk és nem kerül sor elhurcolásunkra. Bennem akkor vált bizonyossá, hogy elvisznek, amikor hírülhozták, hogy "Rákospalotát kiürítették".Eleinte napi 2 órai kijárásunk volt, aztán még azt is betiltották.Június 28-án, szerda este kint ültünk a templom udvarán, holdvilágos este volt, beszélgettünk. Hirtelen megjelent egy csapat rendőr, szörnyű volt! Kezdték felolvasni a parancsot, mely szerint a házakból senki se ki, se be nem mehet. A rendőrök állítólag semmiről nem tudtak. Egy szóval sem mondták, hogy hová visznek. A rendőrök közt volt egy-két jóindulatú is. Pl. a rendőr vette át másnap a postán érkezett leveleket és betekintést engedett, holott ez meg volt tiltva. Én kaptam egy levelet egy ismerősömtől és a hugomnak megmutatták, nekem nem adták oda, azt mondták, hogy úgyis csak szomorúságot okozna.Szerda estétől egészen vasárnap reggelig voltunk bezárva a hitközségi házban lévő gettóban kb. 180-an. Ott volt Friedmann főrabbi, dr. Wassermann rabbi, az ortodox hitközség dájána és még sokan. Kényszerítették Friedmannt és Wassermannt, hogy szakállukat vágják le. Különös volt ezeknek az utolsó napoknak a pszichozisa. Csütörtök este azt hittük, hogy rögtön visznek minket, minden percben számítottunk rá. Vasárnap reggel lakásunkba jöttek a csendőrök, mindenkit kizavartak az udvarra. Volt velünk egy 80 év körüli ember a Braunk bácsi, az nem tudott magáról, megfogtuk és kivittük az udvarra. Ott összegyűjtöttek bennünket a csendőrök és azt mondták: "Most elvisszük magukat oda, ahonnan soha többé ide vissza nem jönnek !". Azt mondták, hogy elvihetünk mindent, pénzt, ékszert, értéktárgyainkat és okmányainkat és egy óra időt adtak a csomagolásra. 1 óra elteltével nagyon brutálisan kizavartak bennünket a lakásból. Én egy pohár vizet szerettem volna inni, de az egyik csendőr megfogott és kihajított a szobából. A napon hagytak állni bennünket, szegény öreg, beteg Braunk bácsi is ott volt. Végigmotozták az egész társaságot, közben légiriadó volt, vártuk, hogy bomba csapjon belénk, a csendőrök pedig remegtek a félelemtől. Óriási légitámadás volt ekkor. Maga a motozás nálunk aránylag tűrhető volt. De ez udvaronként változott, mindig a csendőrtől függött és hallottam, hogy a többi helyen nagyon kegyetlenkedtek a motozásnál.Délután felpakolták az idős embereket és az öregeknek a csomagját 3 stráfkocsira és mi meg elindultunk gyalog. Egész úton a helybeli lakosság gúnyolódása kísért. Velünk 2 rabbi volt, magas derék emberek, állandóan a leggyalázatosabb szavakat kiabálták feléjük, csak azért nem dobáltak köveket, mert a csendőrök elzavarták őket onnan. Sajnálkozó arcokat egyáltalán nem láttunk. Megtörtént, hogy az egyik nő nem bírta a csomagját, a csendőr elvette tőle azzal, hogy felteszi a kocsira és eldobta. A hegybeli lakosság elvitte. Később egy másik nőtől kérdezte: " Nehéz neked a csomag?" El is akarta tőle venni, de én odafutottam hozzá, elvettem tőle és vittem neki. Végigmentünk a József utcán, az Árpád úton és az Apponyi utcán keresztül kijutottunk a zsidó temetőhöz - ez is olyan borzasztó érzés volt számunkra - ott betuszkoltak a vagonokba. 80-an mentünk egy vagonba, az öreg Braun bácsi is velünk volt, nem tudott magáról, szenilis volt már szegény és ezek a dolgok szörnyen hatottak rá. Hallottam, hogy a rabbit visszahívta 2 csendőr és nagyon megverték. Vallatták, hogy hol a hitközség vagyona. Mi azt hittük, hogy vissza fog maradni, kivételezettséget kap, de aztán utánunk hozták.A vagonban szörnyű állapotok voltak, de már délután megérkeztünk Budakalászra. A kivagonírozásnál ütöttek-vertek, hogy gyorsabban menjen a kiszállás. Ott vesztettem el a télikabátomat, akkor azt hittem, hogy ez egy nagy tragédia. Semmit nem vehettünk magunkhoz, megvadult csendőrök és SS-ek ütöttek. Szegény Apámat és engem megvertek.Budakalászon fedetlen helyen telepedtünk le mi újpestiek össze-vissza. Az esőnek és az időjárás viszontagságainak kitéve magunknak kellett készítenünk ételt. Velünk volt a hugom 8 hónapos kisbabája, ezt nem lehetett sem etetni, sem mosdatni. Leírhatatlan körülmények voltak ezek, a wc mellett voltunk, ahol sorba álltak a többiek egész nap. Ez a környezet borzasztóan hatott ránk lelkileg. Különösen az éjszakák voltak borzalmasak. Az emberek tömegesen megőrültek, kiabáltak, ordítoztak, nem lehetett vizet szerezni, az emberek hosszú sorokban álltak vízért. Sokszor megtörtént, hogy a csendőrök vagy az SS-ek puskatussal verték szét a sorbanálló embereket. Semmi tisztálkodási lehetőség nem volt és közben állandóan hozták az embereket. Kispest, Újpest, Rákospalota, Pestszenterzsébet zsidói voltak itt és nagyon sok pesti is. Kb. 30.000 volt a létszáma ennek a tábornak. Előttünk lőtt le valakit a csendőr, mert ellenkezni mert vele a kirakodásnál, orvost akartunk hozni hozzá, de a csendőr nem engedte. Úgy kellett meghalnia, mindenkinek a szemeláttára. A csendőrök állandóan bántalmazták az embereket, az SS-ek (sváb legények voltak) kegyetlenkedtek velünk.A tábor a 4 sarkán körül volt véve gépfegyveres csendőrökkel. Tömeges öngyilkosságok történtek, az emberek a gyógyszereikkel megmérgezték magukat. Az Édesapámmal együtt arra gondoltunk, hogy itt Kalászon fognak bennünket kivégezni.Pénteken este bevagoníroztak és egészen Kassáig ki sem nyitották a vagonokat. Elszedték a késeket meg a borotvakészleteket. Azt hiszem ez nem volt parancs, a borotvakészletem megtetszett a csendőr úrnak és megtartotta.Kassán az SS-ek vettek át bennünket, adtak vizet és csoportosan kimehettünk mosakodni. Szóval aránylag emberségesebben bántak velünk az úton mint a csendőrök.Borzalmas körülmények között voltunk a vagonban, a kicsi gyereket nem tudtuk etetni. Forró nap tűzött a vagonokra, nem volt levegő. Szegény Édesanyám rosszul lett útközben. Szegény Braunk bácsi meghalt. Én búcsúztattam el, éppen böjtnap volt és reméltük, hogy 3 hét múlva a jó Isten ki fog bennünket szabadítani, hazakerülünk tisebovig.Végül Auschwitzban megállt a vonat. Láttunk egy csomó csíkosruhás embert, sárga háromszögekkel voltak megjelölve. Odajött egy lengyel (P betű volt a ruháján), hallottuk, hogy jiddisül beszélnek. Én megkérdeztem, hogy : "Mik vagytok ti? " Azt felelte: "Éppen olyan zsidók, mint ti! " Aztán kivagoníroztak minket, mindent ott kellett hagynunk és két sorba kellett állni, külön a nők és a férfiak. A nők magukhoz vehették a kisgyerekeket. Én az Apámmal mentem. Igyekeztünk meleg ruhát felvenni és élelmet magunkhoz venni.Először a nőket szortírozták és láttam, hogy szegény Anyámat és hugomat a kis gyerekkel átvitték a kritikus oldalra. Aztán bennünket szelektáltak, elválasztották tőlem az Apámat, ő is a másik oldalra került.Az volt az első benyomásom, hogy itt lengyelek vannak, tehát élve hagyták az embereket, mert hiszen tudtuk, hogy a lengyelek hamarább kerültek ide. Azt mondtam az Apámnak: "Sohasem mondd, hogy beteg vagy, csak előre dolgozni !" "Németországban dolgozni kell az embernek, ha élve akar maradni !"Aztán bevittek a fürdőbe, ahol mindent elvettek tőlem, csak a cipőm maradt meg. Blokkokban gyűjtöttek össze és figyelmeztettek, hogy ha a cipőnkben van ékszer adjuk oda, mert át fogják világítani. Sokan jelentkeztek is.Az ellátás leírhatatlan volt. Nagyon kis kenyeret kaptunk, ötünknek adtak egy edényben kanál nélkül Dörrgemüsét. Cigány feletteseink kegyetlenkedtek velünk, elvették még az egyetlen cipőt is tőlem és helyette egy rosszat adtak.Hajnalban kizavartak vékony ruhában, nagyon hideg volt és vártuk, hogy mi fog történni velünk. Volt velem egy gyerek: Ernst Miklós, Lichtmann rabbi unokája, az anyja rámbízta, és én igyekeztem, hogy el ne szakítsák tőlem. Munkástranszporttal akartunk elkerülni. Még azon a héten az első transzporttal el is mentünk.Útravalóul 1/3 kenyeret, egy szelet margarint és egy kis szelet Wurstot kaptunk. Ezzel voltunk teljes 48 órán át, víz nélkül a vagonokban.Buchenwaldba megérkezve megint fertőtlenítettek. Kitöltettek velünk egy lapot, melyen személyi adatainkat kellett leadnunk. A kérdések között szerepelt, hogy miért jutottunk ide? Honnan ? mi a foglalkozásunk ? Semmiféle címet pl. doktorit sem lehetett beírni. Itt kaptam a 64757 számot.Buchenwaldban megfelelő táplálékhoz jutottunk. Itt nem ütöttek Auschwitzzal ellentétben, ahol nagyon bántalmaztak. Mindenkit lefényképeztek és abc sorrendben megkezdődött a továbbszállításunk.Rhemsdorfba vittek bennünket. Itt a Braunkohlen-Bensin-Gesellschaft BRABAG-nál dolgoztunk. A légitámadások okozta romokat kellett eltakarítanunk és újra felépítenünk a gyárat, ami igen nehéz munka volt. 5000 magyar zsidót hoztak ide. Egyes beteg transzportokat visszavittek Buchenwaldba. Helyettük francia, lengyel, lett és litván zsidókat hoztak. Ezektől a rigaiaktól hallottunk hírt arról, hogy magyar zsidó nőket vittek Rigába, ez nagy reményt adott nekünk.Egy ízben szörnyű légitámadás alkalmával több Häftling is életét vesztette.Capoink és a Vorarbeiterek fantasztikus munkatempót követeltek tőlünk. Ezek a Vorarbeiterek keresztény Häftlingek voltak, a Lagerältester pedig egy cigány. Mindannyian ellopták az ételünk nagy részét.Én itt minden pénteken este prédikáltam, később pedig a betegblokkban voltam és igyekeztem az emberekben a reményt fenntartani. Persze reménytelen volt a helyzet, hulltak az emberek.Kulturelőadásokat rendeztünk, hogy kiemeljük az embereket a lelki érzéketlenségből. Szép chanukka-estélyt tartottunk a betegblokkban. Az emberek hálásak voltak a prédikációkért. Több cionista is volt itt. Együtt voltam Just Maisevel, a romániai cionisták vezetőjével. Sok rabbi volt itt, akik közül azonban csak néhányan tértek haza.Pusztultak az emberek, különösen az utolsó időkben: erős fiatalok, gyerekek, gyengék, ödémában hulltak el, végkimerüléstől.Az oroszok közeledtére bekövetkezett a szörnyűséges evakuálás. Vonaton bolyongtunk. 2 hétig tartott az út. Aztán kilőtték a szerelvényeket és az utolsó 4 napon gyalog vittek. Aki nem tudott járni, azt legépfegyverezték. Nagyon szerettünk volna elbújni. A lakosság teljesen érzéketlen volt velünk szemben. Civilőrök is vittek bennünket a Theresienstadt felé vezető úton és a legyengülteket lelőtték.Theresienstadt ezekután a paradicsom hatását keltette bennünk. Nők, férfiak, gyerekek, öregek együtt lehettek, civilruhában. Azt hittük, hogy most már visszatértünk az életbe. Mégsem pusztult el sehol ennyi ember, mint itt Theresienstadtban: tifuszban.Május 13-án szabadultunk fel. A rhemsdorfi 5.000 magyar zsidóból legfeljebb 800 jött haza. Ebből 250-300-an lehettünk újpestiek, újpesti megmaradt 10. Én csak 6-ról tudok, a többiek talán máshol telepedtek le.Közvetlen családomból 9-en pusztultak el. Teljesen egyedül maradtam életben. Szeretnék kimenni Palesztinába. A zsidók visszatérésekor a helybeli lakosság először még rejtette érzelmeit, de most állandóan jobban kimutatják, hogy gyűlölik a zsidókat, megint szabad teret kap az antiszemitizmus. A visszatérők nem tudják megkapni holmijaikat, lakásukat, megélhetésük biztosítására sincsen komolyabb megoldás.Kb. 2.000-en tértek vissza és ezek közül nagyon kevesen tudnak rendesen megélni.

Kifosztás