Jegyzőkönyv: 7

szkennelt verzió
Név: M. S.
Neme:
Születési hely: Szolyva
Születési idő: 1907
Utolsó lakóhely: Szolyva
Foglalkozás: fűszerkereskedő
Gettó: Munkács
Táborok: Auschwitz, Ravensbrück, Mahlhof, Leipzig
Név: H. D.
Neme:
Születési hely: Szolyva
Születési idő: 1902
Utolsó lakóhely: Szolyva
Foglalkozás: fűszerkereskedő
Gettó: Munkács
Táborok: Auschwitz, Ravensbrück, Mahlhof, Leipzig
Név: H. A.
Neme:
Születési hely: Szolyva
Születési idő: 1931
Utolsó lakóhely: Szolyva
Gettó: Munkács
Táborok: Auschwitz, Ravensbrück, Mahlhof, Leipzig
Név: S. I.
Neme:
Születési hely: Szolyva
Születési idő: 1917
Utolsó lakóhely: Szolyva
Gettó: Munkács
Táborok: Auschwitz, Ravensbrück, Mahlhof, Leipzig
Név: S. G.
Neme:
Születési hely: Szolyva
Születési idő: 1920
Utolsó lakóhely: Szolyva
Gettó: Munkács
Táborok: Auschwitz, Ravensbrück, Mahlhof, Leipzig
Név: S. S.
Neme:
Születési hely: Szolyva
Születési idő: 1915
Utolsó lakóhely: Szolyva
Gettó: Munkács
Táborok: Auschwitz, Ravensbrück, Mahlhof, Leipzig
Név: S. Á.
Neme:
Születési hely: Szolyva
Születési idő: 1925
Utolsó lakóhely: Szolyva
Gettó: Munkács
Táborok: Auschwitz, Ravensbrück, Mahlhof, Leipzig
Név: S. R.
Neme:
Születési hely: Szolyva
Születési idő: 1918
Utolsó lakóhely: Szolyva
Gettó: Munkács
Táborok: Auschwitz, Ravensbrück, Mahlhof, Leipzig
Név: H. J.
Neme:
Születési hely: Szolyva
Születési idő: 1900
Utolsó lakóhely: Szolyva
Gettó: Munkács
Táborok: Auschwitz, Ravensbrück, Mahlhof, Leipzig
Név: H. E.
Neme:
Születési hely: Szolyva
Születési idő: 1929
Utolsó lakóhely: Szolyva
Gettó: Munkács
Táborok: Auschwitz, Ravensbrück, Mahlhof, Leipzig


Fent nevezettek közül Mermelstein Szerén előadja a következőket:
Szolyván kb. 2000 zsidó lakott, főleg kereskedők, rendes anyagi körülmények között élt mindenki, kevés volt a szegény ember. Nekem magamnak is jó anyagi körülményeim voltak.
A magyar hatóságok még a németek bejövetele előtt minden iparengedélyt megvontak, még a napszámosok foglalkoztatását is megtiltották. Mikor a németek bevonultak, első intézkedésük volt, hogy a zsidókat sárga csillag viselésére kötelezzék. Ezt azonban Szolyván csak néhány napig viseltük, mert összeszedtek és a munkácsi gettóba hurcoltak bennünket. Ez úgy folyt le, hogy csendőrök jelentek meg, jöttek lakásról-lakásra, elszedtek minden ékszert, pénzt és egyéb értékeket, és durva gorombáskodások között hajszoltak, hogy induljunk. 30 kg súlyig lehetett élelmet és ruhaneműt magunkkal vinni. Azt mondták, hogy 14 napi élelmet vigyünk, ezt azonban már nem lehetett összeszedni, részben, mert nem hagytak rá időt, másrészt pedig azért nem, mert éppen húsvét utáni első hétköznap lévén senkinek nem volt kenyere otthon, útközben vehettünk volna, de már nem volt miből, mert minden pénzünket elvették. Előbb a templomban gyűjtöttek össze bennünket, majd százan egy kocsiban elindultunk Munkácsra. Reggeltől estig utaztunk, amíg odaértünk.
Munkácson már megalakult a gettó. Mindenkinek magának kellett téglából fedett szállást csinálnia magának, aki nem tudta, hogyan kell, azt ütésekkel tanították meg rá. A fiatal fiúkat összeszedték terelőknek és borzalmasan ütötték őket. Néhányszor éjjel felkeltettél az egész gettót, hogy téglákat vigyenek egyik helyről a másikra, anélkül, hogy erre valami szükség lett volna, éppen csak, hogy kínozzanak bennünket. Élelem eleinte semmi nem volt, később valamennyire kialakult az élelmezés, kívülről hoztak, amennyire lehetett. Ez a gettóélet négy hétig tartott.
Május 22-én szabad délutánt adtak mosásra, és másnap reggel vagoníroztak. Azzal biztattak, hogy Hortobágyra visznek bennünket munkára. Ezt sem hittük el, mert láttuk, hogy a kórházhelyiségekből is kihozzák a betegeket és járni nem tudókat. Az előírt 75 személy helyett 120 személyt gyömöszöltek egy vagonba. Egész úton nem adtak vizet, csak ha értéktárgyakat adtunk a kísérőknek. WC.-vödör sem volt a vagonban. Volt közöttünk két béna ember, akik maguk alá piszkítottak. Ezen sem tudtunk segíteni. Útközben a transzportnak 26 tagja meghalt, főleg szomjan haltak. A szerelvényt Kassáig magyar csendőrök kísérték, Kassán átvették a németek.
Auschwitzben Häftlingek és SS-legények fogadták a vonatot. Amint leszálltunk, minden csomagunkat azonnal elvették, majd Dr. Mengele és egy másik német bottal rámutatott mindenkire és kijelölte, hogy kinek kell jobbra és kinek kell balra állnia. Teljesen hangulat szerint, láthatólag minden rendszer nélkül. A mi 3500 személye transzportunkból kb. 250 nőt és ugyanennyi férfit küldtek be a fürdőbe, a többit egyenesen a gázba küldték. A fürdőben megfürösztöttek bennünket, nőket, férfiakat egyaránt teljesen szőrtelenítettek, ruháinkat elvették, és egyforma szürke, rövidujjú ruhákat kaptunk. Ezután a blokkba kerültünk, ahol egy szobában kb. 2800 ember volt. Egy priccsen, amelyen 3 ember számára volt hely, 10-12-en voltunk, egyikünk a másikon feküdt. Enni csak 24 óra múlva kaptunk egy nagyon sűrű gerstlilevest, amely tele volt penészes kenyérdarabokkal, gyufavégekkel, papírdarabokkal. Egy kenyeret adtak egy napra hatnak.
Reggel és este "Zählapell"-re kellett menni. Órákig kellett állni, nagy része az állóknak ájuldozott. Ha valaki elájult, leöntötték vízzel, összeverték, és úgy állították tovább.
Három vagy négy nap múlva háromszázötvenünket kiválasztottak, tetováltak bennünket, az én számom: A-5700. Mi háromszázötvenen kerültünk a Brezinkára.
Ez a Brezinka Birkenauban volt a krematóriumok között. Villanydrótokkal volt körülvéve, egyik lágerből csak átkiabálni lehetett a másikba, de ### életveszélyes volt.
Eleinte mindennap bejártunk a Brezinkára Birkenauból, később ott tartottak bennünket Zählappellre és 7-ig álltunk. Onnan mentünk dolgozni a munkahelyre, ahol este 7-ig dolgoztunk. Visszajövet újabb 2 óra Appell volt. Ha fertőtlenítettek bennünket /kb. 10 naponként/, akkor egész éjjel a fertőtlenítőben kellett állnunk, és onnan mentünk hajnalban Appelre és utána munkába. Appell után mindig zenei kísérettel mentünk munkába, katonás lépésekkel. Ha a lépés nem volt elég szabályos, akkor munka után még órákig tanították az embert katonás modorra.
Élelmezésünk rettenetesen gyér volt, amit az amúgy is halálba menő transzportok magukkal hoztak, elloptuk, ezt úgy hívtuk: "organizáni". Minden organizálásért, ha elfogtak bennünket, vagy a hajunkat vágták le akkor is, ha még csak 2 cm-nyire nőtt ki, vagy huszonötöt kaptunk. Férfiak is dolgoztak velünk a világ minden tájáról. Volt magyar, cseh, orosz, holland, francia, görög, zsidó. 1200-an dolgoztunk ott. A krematóriumból visszahozott és azonkívül a tarnszporttól elszedett ruhákat szortíroztuk. Ezekben rengeteg aranyat és brilliánst találtunk bevarrva, ugyanúgy, mit ahogy élelembe belesütve és ágyneműbe téve is találtunk ilyen értékeket. Ezeket nem adtuk át az SS-nek, hanem inkább elástuk, vagy a WC-be dobtuk. Megtartani azért nem lehetett az ilyesmit, mert ha Häftlingnél értéket találtak, annak a legsúlyosabb következményei lettek. Egyszer pl. egy francia Häftling férfinál két aranygyűrűt találtak, szemem láttára érte a halálos golyó.
A transzportok egyre jöttek, ottlétünk alatt eleinte még kivettek néhány százat egy-egy transzportból, de előfordult az is, hogy a transzportokat egyenesen a gázba vitték. Ez úgy történt, hogy az udvaron le kellett vetkőzniük meztelenre, és mindenki kapott egy törülközőt, szappant, mintha fürödni menne. Azután bekerült a gyönyörű, fehérrel csempézett terembe, tusokkal. A teremnek pici ablakai voltak. Ezeket bezárták, megérkezett a Vöröskereszt autó és gázt bocsátott rájuk. A halál ilyenkor 8-10-15 perc után következett be, amint azt nekem a Sonderkommando tagjai mondták. A halottakat kemencében égették el. Olyan sok transzport és így olyan sok halott volt, hogy nem bizonyult elégnek a négy krematórium. Szabad ég alatt gödröket ástak tehát, és ott égették el a halottakat.
A kerematóriumban dolgozó Sonderkommandót minden 3 hónapban cserélték. Azokat is elégették. Dr. Péter Zoltán munkácsi orvos, aki egyik ilyen Sonderkommandóban dolgozott, kevéssel halála előtt ezt mondta nekem: "ha egyszer innen élve kiszabadulsz, akkor hirdesd a világnak, hogy Dr. Péter Zoltánt kényszerítették, hogy aláírja azt, hogy önként vállalkozott a kematóriumban való munkára, és hogy csak különböző fertőző betegségekben szenvedőket és menthetetleneket égetett el, ami természetesen nem igaz, mert gyerekeket, öregeket és egészséges fiatalokat is el kellett égetni.
A hullaégetést végig kellett néznünk. A levegő itt állandóan olyan sűrű volt a hulla és égésszagtól, hogy úgy éreztük, ezt nem lehet elbírni, és meg kell fulladni. Később kevés gázt adtak az elgázosításhoz, úgyhogy amikor tűzbe dobták őket, magukhoz tértek és rettenetes ordítás és visítozás között égették el őket. Kimenteni nem lehetett senkit.
Hogy gyötrelmünk teljes legyen, az SS időnként koncerteket rendezett a Brezinkán. Ilyenkor fellépésre kényszerítették a zsidó nőket, énekelni és táncolni kellett. Erre a célra felöltöztették őket, és egyeseket közülük közösülésre kényszerítettek. Birkenau A., B., C. és D. lágerekbe volt osztva, ahova bevitték a megmaradt embereket. A D. láger volt a legszörnyűbb hely. Ez nem volt munkaláger. Ott majdnem teljesen meztelenül jártak az emberek, pokrócokba göngyölve, így hozták át őket néha-néha a Brezinkára megfürdetni, a járványok elleni védekezésül.
Dr. Mengele négyhetenként szelektált. Ezt úgy csinálta, ahogy éppen eszébe jutott. Egyszer pl. minden nőnek fel kellett emelnie a szoknyáját, és a térdeket nézte. Egy másik alaklommal gödröt ásatott, aki át tudta ugrani a gödröt, az megmaradt, aki nem, azt krematóriumba küldte. Ez úgy történt, hogy félrevezetés céljából azt mondták, hogy transzportba mennek, és este ### kaptak. Majd levetkőztették őket és feldobták egy autóra meztelenül. Ilyenkor Brezinkán elsötétítés volt, és sötétben vitték őket a krematóriumba. Nagyon sokan tudták, hová viszik őket, ilyenkor rettenetes kétségbeesett kiabálás, sírás, sikoltozás hallatszott. A legnagyobb szelektálások a lágerben éppen zsidó újév és engesztelőnap ünnepén voltak.
Szeptember hónapban 70000 zsidót égettek el. Ezek Litzmannstadtban voltak 4 éven keresztül gettóban. Voltak olyanok, akik tudták, érezték, hogy mi vár rájuk. Én éppen éjjeli szolgálatos voltam akkor, és hallottam, ahogy a gyerekek kiabálják a szülőknek, hogy "mi nem megyünk, ott tűz van, mi élni akarunk."
Egyik alkalommal, amikor az egyik krematórium Sonderkommandójának a három hónapja letelt, elhatározták, hogy ők nem mennek ellenkezés nélkül halálba, hanem felrobbantják a krematóriumot. A németek valahogy megneszelték ezt a tervet, és órákkal a kítűzött idő előtt jöttek értük. Így természetesen az egész terv meghiúsult. Amikor értük jöttek, felgyújtották a krematóriumot. Erre az SS-ek összeszedték őket és élve a tűzbe akarták hajigálni. Nem hagyták magukat, verekedtek. Az SS-ek erősítést kaptak, erre ### sorban lelőtték valamennyit. Ajkukon Hatikvah-val haltak meg.
Egyszer 1500 fiút szedtek össze 14-től 16 éves korig. Krematóriumba vitték őket. Az egyik kitörte az ajtót és sikerült kiszöknie. Dr. Mengele meglátta ezt, és ötvenet kivett közülük. Csak 1450-et égettek el.
A birkenaui lágerben voltak szervezett kommunisták is. Ezek lázadást terveztek. Aranyért és egyéb értékekért, amely értékeket mi "organizáltunk" a Brezinkán, eges német Wehrmacht tagoktól fegyvert vettek. Ennek a szervezkedésnek nyomára jöttek, és valamennyit elvitték különböző lágerekbe.
Az egyik francia Häftling végignézte, hogy egy lány a fivérének kis csomagot ad át. Azért, mert végignézte, és nem akadályozta meg, 93 botot kapott, úgyhogy a hús cafatokban szakadta le a tetejéről.
Ha éjjeli szolgálatosok voltunk - 14 naponként változott a sicht - és ha valamelyik nő elaludt, a haját levágták, és 44 órát volt köteles egyhuzamban dolgozni. Élelem nélkül. Természetesen mi többiek juttatunk neki ilyenkor élelmet az "organizált"-ból, amennyire lehetett.
Én öt botot kaptam egyszer, mert a kis unokahúgom lázas volt, és ezt eltitkoltam, mert nem akartam, hogy elvigyék a Brezinkáról a betegek közé. A derekamon ütöttek akkor.
Megesett, hogy terhes fiatal asszonyok jöttek a transzporttal. Általában mind elégették a terheseket, de volt, akinek sikerült átcsúsznia. A Brezinkán volt 5 ilyen eset. Ezek a Brezinkán szültek. Volt betegszobánk, de rögtön elküldték őket a lágerbe. Ilyenkor az anya csak úgy maradhatott meg, ha a gyereket elvették tőle. Természetesen Mengele tudtán kívül. Ezt úgy oldották meg, hogy zsidó orvosnők a gyereket megmérgezték, hogy az anyát megmenthessék.
A 4 krematóriumot az egyik Häftling tervezte, és ő is építette fel, sőt a vezetője is ő volt. Amikor a birkenaui cigánylágert likvidálták, azt hittük, hogy most sorra kerülnek a többi lágerek, így mi is. Erre tervet készített, melynek alapján mind a 4 krematóriumot egyszerre akarta felrobbantani. Ezt valamilyen módon a Schaarführer megtudta, odament hozzá és lelőtte.
Volt köztünk egy prágai zsidó nő, akinek a gyermekei Theresienstadtban maradtak. Amikor a theresienstadti zsidókat hozták a krematóriumba, halálosan megijedt, hogy ott lesznek a gyermekei is. Kétségbeesetten kereste őket, először boldog volt, hogy nem találja őket, majd kétségbeesett, hogy talán már késő keresni. Azután munka közben megtalálta a gyermekei ruháit és fényképeit.
A Brezinkán november elejétől már nem égettek. Jöttek még transzportok, amelyek teljesen megmaradtak - magyarok és szlovákok. Ezeket már nem szelektálták. 1945. Január 16.-án elvittek bennünket a Brezinkáról. Gyalog mentünk Leslauig. 105 km hosszú volt az út. SS-ek és kutyák kísértek. Aki nem bírt menni, azt az úton lelőtték. Megtörtént az, hogy egy kislány kérte, hogy engedjék meg neki, hogy egy kicsit pihenjen, azonnal lelőtték. Utunkon végig halottak feküdtek, és halottakat hagytunk az úton magunk után.
Leslauban nyitott vagonokba raktak be bennünket. 120 vagy 150 került egy vagonba. Az út Ravensbrückbe 5 napig tartott. Útközben élelmet nem adtak. 3 hétig voltunk Ravensbrückben. Egy blokkban 4000-en. Kimenni nem lehetett, WC-re sem. Ez iszonyú gyötrelmeket okozott, mert nagyrészünk hasmenésben szenvedett. Nagyon eltetvesedtünk. Amíg a napi adag kenyerünket megkaptuk, addig sorban félholtra vertek bennünket. Ha négyes sorokban álltunk, kettes sorokat kívántak, ha kettesével álltunk fel, akkor egyesével kellett volna. Ilyen módon megesett, hogy csak másnap kaptuk meg az előző napi kenyerünket. Orvosságot egyáltalában nem kaptunk semmi ellen, mosakodási lehetőség zsidók részére nem volt. Voltak ugyanis német politikai Häftlingek is, ezek minden jogot magunknak tartottak fenn. Kirendeltek közülük Aufsehereket is. Ezek még rosszabbak voltak az eredeti Aufsehereknél. Zsidóztak és rettenetes kegyetlenséggel vertek bennünket. Elvették tőlünk a késeket, bőröveket és ruhánkat, amit még Brezinkáról hoztunk magunkkal. Ott ugyanis még volt lehetőség felöltözni, az úgynevezett "organizált" holmikba, amiket a transzportok hoztak magukkal.
3 heti ravensbrücki tartózkodás után elvittek bennünket Malhofba. Ott nem voltunk beosztva munkára, de rettenetesen éheztünk. 25-en laktunk egy pici szobában. Annyira levetkőztettek bennünket, hogy a szó teljes értelmében csak annyi ruhánk volt, amennyi a testünket úgy-ahogy fedte. Mindez februárban történt, szörnyű hidegben. 8-an kaptunk egy kenyeret, néha adtak feketekávét reggel, vagy este. Az ebéd teljesen sótlan volt. Ezt 36 órában egyszer kaptuk, mert egyik napon reggel 7-kor, a másik napon éjfélkor adták. Ritka felmelegített marharépalvest. Danzné nevű Aufseherin volt velünk, aki ha hallotta, hogy valaki egy-egy sárgarépát, vagy céklát szerzett, "organizált", azt kegyetlenül megverte. Mosdási lehetőség volt.
Malhofban 10 hétig voltunk, onnan Leipzigbe vittek nyitott kocsikban. Útközben a magdeburgi pályaudvaron súlyos bombázás volt. A nyílt pályán, nyitott vagonban éltük át a légitámadást, de miközben körülöttünk, sőt közvetlen közelünkben egyik becsapódás a másikat érte, minden égett, robbant, és lángba borult, közülünk egyetlen egynek sem történt semmi baja.
Útközben enni nem kaptunk. Pedig módjában lett volna adni nekünk, mert amikor kiszálltunk a vagonból, a 4 napi élelmet egyszerre adták ki.
Leipzigben nem voltunk munkára beosztva. Kaptunk 6-an egy kenyeret és naponta egy liter levest, ami ehető volt. Itt a német politikai foglyok foglalták el a legjobb helyet. Valóssággal uralkodtak felettünk. A majdnem azonos balsors sem hozott embert emberhez közelebb. A fogoly németek ugyanúgy gyűlöltek, mint a szabadok.
Egy péntek éjjel elvittek bennünket Leipzigből és keresztülhajtottak bennünket csaknem egész Németországon, mert nem volt hova vinniük. Élelmet nem kaptunk, ha lehetett, loptunk magunknak egy-egy nyers krumplit - helyesebben az elültetett krumplikat vájtuk ki a földből - , de ezt is csak úgy tehettük, ha az SS nem vette észre, mert ha ilyesmit meglátott, akkor nem csak azt lőtte le, akit rajtakapott, hanem a körülötte lévőket is.
A 14 napos menetelés alatt egyetlen egyszer voltunk fedett helyiségben. Ez egy csűr volt, ahol minden személy kapott 3 főtt krumplit. Mielőtt az ételt ideadták, előbb egy széles deszkával mindenkin végigvertek, ez úgy látszik, hozzátartozott a krumplihoz.
Éjjelenként többnyire kaptunk 2-3 órai pihenést. Ez mindig erdőben volt, szabad ég alatt, a földön kellette feküdnünk, többnyire zuhogó esőben. Jéghidegben, ruha pedig már alig volt rajtunk, mert azt előzőleg Malhofban elvették. Ezt a néhány pihenést főzésre használtuk fel. Csalánt, sóskát és olya erdei füveket főztünk, amelyekről tudtuk, hogy nem ártalmasak.
Egy alkalommal Risa városon mentünk keresztül, ahol a nép vizet akart nekünk adni. Az SS ezt se engedte meg. Ordított, hogy akik a zsidóknak, "a mi szerencsétlenségünknek" inni adnak, azok nem lehetnek igazi németek.
Akkor éjjel egy kertben maradtunk, ahol kaptunk egy kis héjában főtt krumplit és egy kis nyers rizst. Ezt a nyers rizst szerettük volna megőrizni, de nem lehetett, mert ha valakit rajtakaptak, hogy vízért, vagy fáért megy, lelőtték. Akit nem ért a halálos lövés, annak a sebét gondosan bekötöztük, nehogy valami baja legyen, majd velünk együtt továbbterelték, ### ha nem bírt menni, akkor újra belelőttek.
SS-ek és SS-nők hajtottak bennünket kegyetlenkedések között. Amint olyan városhoz értünk, ahol előzőleg bombázások voltak, ott különösen durva veréseket kaptunk, rúgások kíséretében. Mintegy bosszúból a bombázásokért azzal a kísérő szöveggel, hogy ne bízzuk el magunkat, mert ők nem fogják a háborút elveszteni, de ha mégis elvesztenék, azt biztos nem fogjuk megérni.
Warensdorf előtt az Aufseherinnek hirtelen eltűntek. 2 SS maradt még velünk, akik megmondták, hogy menjünk Warensdorfba, de nagyon siessünk, és ott már szabadok leszünk.
Warensdorfban már ki volt tűzve a fehér zászló. Elmondhatatlan érzés volt, amely elfogott, amikor a fehér zászlót megláttam. Záporként sírtam, zokogva, botladozva odarohantam és csókolgattam az oszlopot.
switch to English

bphm.hu

holokausztmagyarorszagon.hu