Embermentő magyarok
Bár 1944-1945-ben a társadalom nagy része közönyösen szemlélte a zsidók kifosztását, gettósítását majd deportálását, mégis sok ezer magyar döntött úgy, hogy nem hagyja sorsára üldözött honfitársait. Számos különböző hátterű és foglalkozású, ám egyaránt jó érzésű bátor ember segítette a zsidókat kisebb vagy nagyobb mértékben az együttérzés kifejezésétől az életveszélyt is vállaló, önfeláldozó mentőakcióikig.
Az ország német megszállása után sok helyen megnyilvánult a zsidókkal szembeni szimpátia. Balassagyarmaton a zsidók és nem zsidók 1944-ig "harmonikus egyetértésben éltek" és néhány "suhanctól" eltekintve "a nyilasoknak nem akadtak komoly párthívei". Itt "a csillag felvarrása után egyénileg nagyon sokan kifejezett szimpátiát tanúsítottak a csillagviselőkkel szemben, sajnálták a zsidóságot és hangoztatták, hogy nem kell szégyellni a csillagot viselni".[1] "Otthon a mi községünkben általában rendes volt a lakosság, szerettek bennünket ... "[2] - mondta később az izai K. M.
Kótajon szintén nem romlott meg a zsidók és nem zsidók viszonya amikor "a németek bejövetele után a megkülönböztető sárga csillag viselésére köteleztek bennünket". Sőt a keresztények továbbra is "nagyon rendesen viselkedtek velünk szemben, mindig segítettek".[3]
S. H. 1944. április 19-én éppen kenyérért állt
 |
Ungvári zsidók útban a gettó felé |
A gettósítás és deportálás időszakából is találunk pozitív példákat. A gettóba költözéskor a tarpai zsidóknak két óra alatt kellett elkészülniük. A nem zsidó lakosság, amellyel a helyi zsidó közösség jó viszonyban volt, megdöbbenve figyelte az eseményeket. "Amikor gettóba kerültünk, mindannyian sajnáltak" - mondta Eisner Ignác, akit innen családjával együtt a beregszászi gettóba vittek.[5]
Ligeti Jenő annak a szerencsés transzportnak volt tagja, amelyik július elején Auschwitz helyett az ausztriai Strasshofba érkezett. Ő korábban "a körülményekhez képest jól" élt a szegedi gettóban: "Hébe-hóba vendégeket is kaptunk, egy-egy bátor keresztényt, aki szembeszállva a közhangulattal bemerészkedett a gettóba."[6]
Gy. K. édesapját nagyon szerette a balmazújvárosi lakosság, "így a gettóban is állandóan gondoskodott rólunk. Sok keresztény ismerősünk volt, akik bejártak hozzánk a gettóba, és megszerezték amire szükségünk volt".[7]
A nem zsidók a gettóban tett demonstratív látogatáson és az élelemcsempészésen túl néha aktívan segítették, mentették az üldözötteket. Beregszászon a csendőrök negyven női túsz kivégzésével fenyegetőztek, ha éjfélig nem kapnak egymillió pengőt. "Akadtak keresztények, akik kölcsönadtak erre a célra, mint pl. dr. Linner orvos is." - emlékezett vissza E. H. ápolónő.[8]
Volt, ahol kiterjedt méreteket öltött a segíteni akarás.
 |
Schalkház Sára zsidókat bujtatott, a nyilasok védenceivel együtt megölték |
A máramarosszigeti pályaudvarra hajtott környékbeli zsidók közül egy, a bártfalvai gettóból érkező 31 éves zsidó műszerész vallotta, hogy "több keresztény is volt, aki el akart engem bújtatni, és megígérte, hogy élelmezni fog, amíg nincs vége ennek a helyzetnek". Ő azonban nem élt a lehetőséggel, mivel "meg akartam osztani szüleim sorsát és nővéremét, akinek két gyönyörű kis gyermekétől nem tudtam elszakadni". Rajta kívül valamennyien az birkenaui gázkamrákban haltak meg.[12]
A zsidók bevagonírozásának brutális jelenetei gyakran megdöbbentették és esetenként segítségnyújtásra sarkalták a polgári lakosságot. Ez azonban sokszor veszélyekkel járt.
"Ha valaki a lakosság közül jóérzésből valami kis ennivalót próbált a köténye alatt hozzánk csempészni, azokat szétütötték és lelövéssel fenyegették. Előfordult az is, Újpesten, hogy az ablakokba készítettek nekünk valami kis elemózsiát, de mikor észrevették ezeket a csendőrök, ezeket is megverték velünk együtt." - számolt be tapasztalatairól özv. Á. K-né.[13]
A nem zsidó lakosság embermentési aktivitása a nyilas uralom idején a fővárosban határozottan erősebbnek bizonyult, mint a vidéki deportálások periódusában. Ekkorra már széles körben ismertté váltak a nyári szörnyűségek, ráadásul sokak számára az sem volt titok, hogy mi lett az elhurcoltak sorsa. A nyilas hatalom nem örvendett túl nagy népszerűségnek a többségi társadalom körében, így a nyilasok üldözötteinek is jutott némi szimpátia. A karhatalmisták nem csak zsidókra, hanem katonaszökevényekre és baloldaliakra is vadásztak, így a vidéki üldözöttekkel ellentétben a budapesti zsidók sorsa legalább részben összefonódott egyes keresztények megpróbáltatásaival. A szovjet ágyúk egyre erősödő dörgése nyilvánvalóan fokozta a mentési hajlandóságot, ráadásul egy ostromlott nagyvárosban sokkal könnyebben lehetett bujkálni és bújtatni, mint egy kis faluban. Ugyanakkor a vidéki deportálások időszakához képest a helyzet romlott: míg tavasszal és nyáron általában "csupán" internálták a zsidókat segítőket,[14] addig a nyilas terror alatt az embermentők már az életükkel játszottak.
B. M-né, bonyhádi fiatalasszony Budapesten a Rákóczi úton találkozott zsidó asszonyok menetével. "Egy számomra ismeretlen asszony közülük cédulát akart átnyújtani valakinek, és én leléptem a járdáról, hogy átvegyem tőle. Ebben a pillanatban a nyilas megfogott a galléromnál fogva és beállított a sorba, miközben válogatott trágárságokat mondott nekem." A segítőkész keresztény asszonyt Ravensbrückbe vitték. 35 kilóra fogyva szabadult fel 1945 májusában.[15]
B. K-t Budapestről gyalog hajtották a német határ felé,
 |
Csizmadia Malvin szökött munkaszolgálatosokat rejtett el |
T. M. és társai szintén egy halálmenetben vánszorogtak étlen-szomjan. "Ha magyar lakosú falukon mentünk keresztül, a parasztok mindent adtak, amit tudtak."[17]
Amikor novemberben zsidó asszonyok egy csoportját hajtották Újpest utcáin, a keresztény lakosok az utcán álltak és sírtak.[18]
G. I. egy hónapos sáncásás után került a Vöröskereszt Zoltán utcai gyermekotthonába. Négy hétig élt itt biztonságban. Az otthonban csak tizennégy éven aluliak tartózkodhattak, ő pedig ekkor már tizenhat éves volt. Az idősebbeket a nyilasok a hasonló intézményekből elhurcolták. G. I. életét a jóindulatú házparancsnok mentette meg, aki értesítette őt a közelgő nyilas razziáról és így időben el tudott menekülni.[19]
Kóla Mária, a Svéd Vöröskereszt szociális osztályának helyettes vezetője 1944 végén védett házak és gyermekotthonok létrehozásán fáradozott Budapesten. "A házak szervezésében nagyon élénk szerepet játszott Kohányi Kálmán is, aki árja létére azon keresztények közé tartozott, akik nem féltek a 'zsidóbarát' jelzőtől." Kohányi ennél többet is tett. "Számos esetben segített a téglagyárból és a Szent István-parkból embereket menteni."[20]
1944 októberében a magyar munkaszolgálat történetének egyik felemelő epizódjára került sor Baján, ahová a bori rézbányákból első lépcsőben kiürített munkaszolgálatosok (köztük Radnóti Miklós) szörnyű állapotban érkeztek meg. Az odáig tartó úton a magyar keret folyamatosan gyötörte, ütlegelte, gyakran agyonlőtte a lemaradókat. Október 7-én - kb. 600 halott hátrahagyásával - értek be Cservenkára, ahol a következő éjjel SS-ek több mint 700 munkaszolgálatost lőttek tízes csoportokban az előre megásott tömegsírokba. Az életben maradt, megfélemlített zsidókat másnap Zombor felé hajtották. Útközben sok munkaszolgálatost vert vagy lőtt agyon a bácskai svábokból álló, falvanként cserélődő SS őrség. Így érkeztek meg a túlélők Bajára.
Az egyik csoport éppen egy zsidó temetőben várta az elkerülhetetlennek tűnő tömegkivégzést, amikor "váratlanul megjelent egy magyar ezredes, és a honvédség nevében átvett minket. Még aznap éjjel átmentünk a bajai Dunaszigetre, ahol a legnagyobb megdöbbenéssel és meghatottsággal fogadott a lakosság." "A bajai nemzsidó lakosság élelmet, ruhát hozott."[21]
Egy, a szörnyű állapotban levő munkaszolgálatosokat ápoló orvos, "aki teljesen liberális gondolkodású ember volt, a legmegrázóbb jelentést akarta küldeni az egészségügyi állapotokról a felettes hatóságoknak".[22]
Ugyanennek a csoportnak egy másik tagja így emlékezett: "Bajáig mentünk, ott a
Sztehlo Gábor református lelkész több száz zsidó gyermeket mentett meg
lakosság szeretettel fogadott, ennivalót hoztak és igyekeztek minket mindennel ellátni." "Onnan elvittek a Szunyogszigetre, ahol egy Bánffy nevű hadnagy fogadott és igyekezett minket lehetőség szerint jól ellátni."[23]
"A bajai közönség nagyon szépen bánt velünk. A polgármester kinyittatta a zsidó házakat és onnan adatott nekünk ruhaneműt. Egy ezredes pártfogásába vett bennünket. A szegedi munkaszolgálatosok menekülés közben arra jöttek és két napi kenyerünket nekünk adták."[24] "A lakosság szépen fogadott minket. Vizet, gyümölcsöt hoztak nekünk."[25] "Egy házban töltöttük az éjszakát, a lakosság hordta nekünk az élelmet."[26] A bajai lakosság, a polgári szervek, a honvédség és a szegedi munkaszolgálatosok kollektívan megnyilvánuló és egymást erősítő szimpátiahulláma éppen a legjobbkor jött. A boriak - legalábbis egyelőre - megmenekültek.
Wirth László, aki társaival együtt megszökött alakulatától, így számolt be a civil lakosság viselkedéséről: "Beálltunk hárman gazdasági cselédnek...az állami ménes igazgatója jóvoltából. Tudta, hogy zsidók vagyunk mégis alkalmazott, menekültként szerepeltünk." Később egy feljelentés miatt elfogták őket a tábori csendőrök, és a falu összehívott népe előtt "ütöttek - vertek, amíg a nézőközönség, de különösen Nagynak [a ménes igazgatója] a fia erélyesen fel nem lépett és kérte a csendőröket, hogy hagyják már abba a kínzásunkat. A közönség helyeselt".[27]
"A kassai lakosság nagyon jó volt hozzánk. Nem csak vigasztaltak bennünket, hanem azt tanácsolták, hogy maradjunk ott, majd ők elbújtatnak bennünket. Ezt csak kb. öt-tíz ember merte megkockáztatni." - mondta Grósz Gábor 1945-ben.[28]
M. A. szintén a nyugati deportálás elől szökött meg. "Budán [29]
Egy testvérpár, K. E. és K. T. külön-külön felvett vallomása egymást kiegészítve meséli el ugyanazt a történetet. K. E. megszökött századától, bátyja egysége pedig szétszéledt. Egymásról mit sem tudva mindketten Pestre jöttek, ahol közben a nyilasok átvették a hatalmat. Az idősebb testvér, K. T. ért hamarabb a fővárosba. Itt egykori főnöke, Faragó Vilmos keresztény pékmester bújtatta el műhelyében. Két hét múlva Pestre érkezett K. E. is, ám saját házának kapuját (Kazár u. 8) a nyilas házmester bezáratta, így K. E. nem mert bemenni. Faragó pékmester, aki egyébként házparancsnok volt, őt is befogadta. Két "életveszélyes" védencét Faragó még akkor is bújtatni akarta, amikor november 18-án nyilasok törtek be a házba, hogy összeszedjék a zsidó férfiakat. A házmesterné, Kultáta Jánosné mindhármukat feljelentette. A K. fivérek Mauthausent külön-külön megjárva értek haza 1945 nyarára. Azt, hogy mi lett az embermentő Faragó Vilmos pékmesterrel, nem tudjuk.[30]
Összességében megállapítható, hogy Magyarországon 1944-1945-ben szép számmal akadtak olyanok, akik szolidaritást mutattak az üldözött zsidósággal, sőt embermentési akciókba is kezdtek. Úgy tűnik, hogy bár a magyar lakosság túlnyomó többsége passzívan visszahúzódott és gyakran anyagi hasznot húzott a deportálásokból, talán mégis többen voltak azok, akik segítették az üldözötteket, mint azok, akik aktívan részt vettek az ország "zsidótlanításában".
Lábjegyzetek
[1] 3550. jkv.
[2] 3087. jkv.
[3] 2940. jkv.
[4] 2476/B. jkv.
[5] 1279. jkv.
[6] 3555. jkv.
[7] 1116. jkv.
[8] 1091. jkv.
[9] 2623. jkv.
[10] 16. jkv.
[11] 1743. jkv.
[12] 182. jkv.
[13] 1491. jkv.
[14] Lásd például az Új Magyarság 1944. május 4-i, Magyarság 1944. április 29-i, a Kárpáti Magyar Hírlap 1944. július 25-i és 30-i számait.
[15] 325. jkv.
[16] 2540. jkv.
[17] 3075. jkv.
[18] 3075. jkv.
[19] 3580. jkv.
[20] 3626. jkv.
[21] 3451. jkv.
[22] Uo.
[23] 3409. jkv.
[24] 1788. jkv.
[25] 2730. jkv.
[26] 3062. jkv.
[27] 2971. jkv
[28] 2757. jkv.
[29] 2100. jkv.
[30] 1160. jkv., számozatlan "43"
Felhasznált irodalom
