Közöny, ellenszenv, antiszemitizmus
A magyar zsidóság nagy részének elpusztítása a holokauszt történetének különleges fejezete: soha nem deportáltak ennyi embert (430 ezer) ilyen gyorsan (56 nap alatt), ekkora területről (170 ezer négyzetkilométer). A széleskörű és olajozott hatósági kollaboráció mellett a nácik sikerének másik fontos oka a nem zsidó lakosság közönye volt. Bár 1944-1945-ben összességében több tízezer nem zsidó magyar mentette és/vagy segítette az üldözötteket, a többség általában ölbe tett kézzel nézte honfitársai jogfosztását, megalázását és elhurcolását. Ráadásul több százezer ember húzott anyagi hasznot a zsidóság államilag szervezett kirablásából és deportálásából.
A magyar holokauszt történetét lásd itt.
Bibó István így a magyar lakosság holokauszt alatti magatartásáról: "[A segítő szándék] csak csepp volt a tengerben, s nem is az ellenségesség tengerében, hanem...a zavarodottság, az ingadozás, a segíteni nem merés és a segítség előli kitérés tengerében...Elmondhatunk annyi igaz történetet, amennyit akarunk, az emberszeretet és a segítés hazai hőseiről; azt komolyan egy percig csak képzelni is, hogy az üldözött zsidóság egészének a magyarság egészével szemben hálára van oka, hogy az üldözések alatt a magyarság viselkedése folytán vele jobban összeforrt, mint addig ... azt komolyan nem állíthatja senki sem [kiemelések az eredetiben]."[1]
A két világháború közötti magyar
 |
Nyilaskereszt és zsidóellenes falfirka egy ház falán, 1938 |
A jegyzőkönyvek beszámolnak a német megszállást megelőző mindennapi élet egyes antiszemita jelenségeiről is. 1944. március 19. után a helyzet gyorsan és radikálisan romlott. Gányán "a csillagviselés után nem volt tanácsos az uccán (sic!) járni, mert nagyon bántalmaztak bennünket. Állandó zaklatásoknak voltunk kitéve, ha meglátták, hogy fülbevaló volt a fülünkben, kitépték." - emlékezett G. S.[2]
Az ungvári F. R. édesapját március végén valaki feljelentette, hogy kommunista érzelmű. "Erre az uccán (sic!) elfogták, elvitték a kémelhárítóba, ahol borzalmasan elverték."[3] K. M. így jellemezte a közvetlenül 1944. március 19. utáni állapotokat: "A németek bejövetele után a zsidók állandó bántalmazásoknak voltak kitéve. Különösen a férfiakat az uccán (sic!) ok nélkül megtámadták és megverték."[4] S. S. szerint "itt [Ungváron] is, mint mindenütt az országban a sárgacsillag viselésével kezdődtek a zsidó heccek."
Április közepétől Kárpátalján, majd az egész országban megkezdődött a gettósítás, majd 1944. május 15-én megindult a magyar zsidóság rendszeres és tömeges méretű deportálása. Naponta több vonatszerelvény hagyta el az országot Kassán keresztül Auschwitz-Birkenau felé. Egy átlagos transzporttal 3-3500 embert szállítottak el.
A nyári, vidéki deportálások során a
 |
Deportálás Tatán |
A huszti túlélők egy része úgy emlékezett, hogy amikor a gettóból a téglagyárból hajtották át őket "a nemzsidó lakosság végignézte menetelésünket, úgy vettük észre, meglehetősen közömbösek voltak."[5] F. B. szerint a kassai "nemzsidó lakosság magatartása, ha nem is jóindulatú, de közömbös" volt.[6]
A técsői lakosság "általában örült annak a látványnak",[7] amikor a helyi zsidókat a csendőrök gettóba hajtották. A túlélők ugyanígy értékelték többek között a szegedi,[8] kispesti,[9] a nagyszőllősi,[10] a paksi,[11] a mircséni,[12] a lévai és [13]a salánki[14] lakosság viselkedését is
E. H. édesanyja három éve feküdt már mozdulatlanul, bénán, amikor "egy napon bejöttek a csendőrök és ránk parancsoltak, hogy tizenöt percen belül el kell hagyni a kórházat. Én akkoriban ápolónő voltam a betegek mellett. Amíg felöltöztettem, folyton ütöttek a csendőrök, hogy jobban siessek. Kocsit nem akartak hozatni, így vittem egy darabon a hátamon, de nem tudtam vele sietni, puskatussal ütötték még a hátamon is. [Ezután édesanyám ] Az országúton lefeküdt és kérte, hogy lőjék őt agyon, mert nem bír továbbmenni. A keresztények még megjegyzést is tettek: viszik a büdös zsidóasszonyt. Az egyik csendőr azután mégis megkönyörült rajtunk, hozatott egy kocsit és azután rádobták, mint egy zsákot."[15]
Előfordult, hogy a huszti gettóba "belátogattak" a helyi lakosok. "Bár azok, akik a gettóba bejártak, minden módon kellemetlenkedtek és egy is emberiesség, egy kis jószívűség sem nyilvánult meg az irányunkban, még sem tudok erre az időre keserűséggel visszagondolni, mert hiszen ekkor még megvoltak a Szüleim."[16] - mondta később egy túlélő A husztiakról B. S-nek sem voltak jobb emlékei: "A helybeli lakosság nagyon gonoszul viselkedett, elhajtották a teheneinket és elrabolták a takarmányt."[17]
A dombói S. F. faluja nem zsidó lakóit "nagyon komisznak" látta.
 |
A körmendi zsidók deportálása, az út szélén bámészkodók |
A közömbös, rosszindulattal vegyes közönyösséget mutató, vagy a zsidók sanyarú helyzetéből anyagi előnyt kovácsoló magatartási minták mellett a DEGOB-jegyzőkönyvek beszámolnak olyan esetekről is, amikor egyes polgárok elősegítették a megsemmisítési folyamatot. Ezek a példák számszerűen is kisebbségben vannak, és általában nem tömeges akciókat örökítenek meg, hanem egy-egy ember aktív kollaborációját.
A tárkányi zsidókat a sátoraljaújhelyi gettóba szállították. A falu zsidó lakóinak összegyűjtését egy Tárkányban élő szobrászművész, Branna József és édesapja, id. Branna József igazgató tanító irányította, a "csendőrök a dolgot rájuk bízták, mert tudták, hogy olyan buzgalommal intézik a mi tönkretételünk ügyét, amely már az ő 'szent ügyhöz méltó buzgalmuknál' is nagyobb".[20]
J. M. 1941-ben magyar katonaként látta, hogy mi lett a sorsa azoknak a magyarországi, magyar állampolgársággal nem rendelkező zsidóknak, akiket a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság a Dnyeszteren túlra, hadműveleti területre deportáltatott. "Elhatároztam, hogy én ezt nem fogom végigcsinálni." Egy éjjel megszökött az izai gettóból és a környékbeli erdőben bujkált, ahol sok ott rejtőzködő zsidóval találkozott. Hetek múlva keresztény iratokkal bemerészkedett Husztra, ahol egy ismerős keresztény asszony felismerte és feljelentette. J. M. a nyíregyházi kémelhárítók kezei közé került, akik kutyakorbáccsal verték. Ezután Debrecenbe vitték, majd Auschwitz-Birkenauba deportálták.[21]
A Kispesten keresztény papírokkal bujkáló N. L-t egy villamosmegállóban ismerték fel civil lakosok. A sárvári internálótábor után ő is Auschwitzba került.[22]
Annak ellenére, hogy a nyilas uralom alatt Budapesten és vidéken jóval többen segítették a zsidókat, mint a nyári hónapokban, túlzás lenne azt állítani, hogy a jelenség általánossá vált. A többség továbbra is közönyös maradt.
A Budapestről, illetve a munkaszolgálatos századokkal az ország más részeiről deportált zsidók ebben az időszakban bőséges tapasztalatokat szerezhettek a magyar lakosság velük szemben tanúsított magatartásáról.
Keleti Ödönt Érsekújvárról indították Budapest felé. "A lakosság közepesen viselkedett" - emlékezett az egykori postai tisztviselő.[23]
Sz. G. A. Szolnokon szolgált, mielőtt a fővárosba került volna. Szerinte a "környező lakosság közömbös volt."[24]
B. T. szerint a "budapesti nem zsidók a leggyalázatosabban
bántak velünk ..."[25].Ugyanez volt a véleménye G. A-nak is, aki úgy látta, hogy amikor áthajtották őket a fővároson "a budapesti nem zsidók kéjenc vigyorgással és különböző durva megjegyzéssel kísérték szomorú csoportunkat, és amikor deportáltak, nevettek bennünket".[26] 
P. J-t éppúgy egy ismerőse jelentette fel Budapesten,[27] mint a nyilasok kezei közül már hatszor kicsúszott E. J-t. "Hetedszer rajtavesztettem ... 'jóakaróim' feljelentettek."[28]
A gyalogosan hajtott illetve vonaton deportált zsidóknak gyakran kellett szembesülniük azzal, hogy sok honfitársuk meg akar gazdagodni nyomorúságukon.
P. I. egyetemi hallgató hetvenedmagával utazott egy vagonban a nyugati határszél felé. "Győr felé a parasztok egy jegygyűrűért adtak egy ki szeletke húst, egy Doxa óráért 5 centi vastagságú házikenyeret."[29]
Goldstein Sándornak is hasonló tapasztalatai voltak: "Útközben a lakosság hozott néha ennivalót, de nagyon megzsaroltak érte, 200 pengőt kértek egy kenyérért".[30]
L. Gy. budapesti varrónő a bécsi országúton vonszolta magát, ahol a "parasztoktól 30-40 pengőért kaptunk egy szelet kenyeret".[31]
I. J. húszéves óvónő is a Dunántúlon haladt egy menetben nyugat felé. A csoportot helyi parasztok kísérték, akik "előbb kisebb, majd később csak nagyobb összegekért voltak hajlandók felvenni az embereket a szekerekre. Mert minél tovább meneteltünk, az emberek annál gyengébbek voltak és nem bírták az utat, tudták, hogy a legutolsó értéküktől is hajlandók megválni, csak, hogy felkerülhessenek egy szekérre."[32]
Ha messze nem a humanitástól vezérelve is, de ezek az emberek legalább segítettek az üldözötteknek. Egyes deportáltakat azonban ennél is sokkolóbb élmények érték. I. L. a Hidegségben dolgozott. Itt parasztházaknál szállásolták el őket. "Két bajtársam befeküdt a szalmába. Ekkor a házigazdának a fia, egy fiatal alig húsz éves kölyök nekik ment, és addig verte őket, amíg meghaltak."[33]
Relle Imre Balfon robotolt, azon a sáncszakaszon, amelynek kiépítése
[34]Októberben az SS több olyan tömegkivégzést is végrehajtott Magyarországon, ahol az áldozatok átcsoportosított munkaszolgálatos századok tagjai voltak. Az egyik ilyen tömeggyilkosság október 11-én zajlott le a kiskunhalasi pályaudvaron.[35] I. J. a kevés túlélő egyike volt. A helyiek "minket kövekkel dobáltak és kísértek az utcán végig és követelték a mi hatunk kivégzését is." I. J-n végül is egy magyar katonatiszt segített, aki beöltöztette katonaruhába és felvette a kiskunhalasi alakulat kötelékébe.[36]
A magyar lakosság magatartásáról általánosságban elmondható, hogy a túlnyomó többség közönyös maradt, és e közöny gyakran kárörömmel, rosszindulattal párosult. Ám egyes kelet-európai országokkal ellentétben, ahol a helyi nem zsidó polgárok tömegei örömmel vettek részt a zsidók megsemmisítésében Magyarországon a civil lakosok viszonylag ritkán támogatták cselekvően (feljelentés, fizikai bántalmazás) a kollaboráns hatóságokat.
Lábjegyzetek
[1] Bibó 1984, 150. o.
[2] 633. jkv.
[3] 658. jkv.
[4] 348. jkv.
[5] 2374. jkv.
[6] 84. jkv.
[7] 682. jkv.
[8] 3575. jkv.
[9] 2336. jkv.
[10] 90. jkv., 3350. jkv.
[11] 3526. jkv.
[12] 70. jkv.
[13] 2423. jkv.
[14] 1647. jkv.
[15] 1091. jkv.
[16] 2912. jkv.
[17] 28. jkv.
[18] 1277. jkv.
[19] 3308. jkv.
[20] 16. jkv.
[21] 2367. jkv.
[22] 602. jkv.
[23] 2038. jkv
[24] 637. jkv.
[25] 1638. jkv.
[26] 1642. jkv.
[27] 2243. jkv.
[28] 2921. jkv.
[29] 3625. jkv.
[30] 1692. jkv.
[31] 1312. jkv.
[32] 1214. jkv.
[33] 1524. jkv.
[34] 1898. jkv. Megjegyzendő, hogy a balfi lakosságról egészen más képet mutat Szita 1999.
[35] Cservenkán 1944. október 7-ről 8-ra virradó éjszakán körülbelül 700, Kiskunhalason 1944. október 11-én 196, a debrecen-apafai lőtéren 1944. október 13-án 62, Pusztavámon több, mint 150 munkaszolgálatost lőttek agyon.
[36] 1917. jkv.
Felhasznált irodalom
Bibó1984
Bibó István: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után. In Hanák Péter (szerk.): Zsidókérdés, asszimiláció, antiszemitizmus, Budapest, 1984, Gondolat. 135-294. o.
Szita 1999
Szita Szabolcs (szerk.): A humánum példái - Dokumentumok, emlékezések a magyarországi embermentő akciók 1944 - 1945. évi történetéhez. Budapest, 1999, Magyar Auschwitz Alapítvány - Holocaust Dokumentációs Központ.
