Az első tömegmészárlás: Kamenyec-Podolszkij

A nácik által elpusztított európai közösségekkel szemben a magyar zsidók többségének élete 1944 tavaszáig biztonságban volt. Mégis, a hazai zsidóság már 1941 és 1944 között több tízezres emberveszteséget szenvedett.

1938-tól az egymás után életbe lépő zsidótörvények
Kozma Miklós, a deportálás kezdeményezője
megalkotásával a hivatalos antiszemitizmus útjára lépő magyar kormány számára komoly frusztrációt okozott, hogy a revíziós sikerek következtében zsidók százezrei kerültek magyar fennhatóság alá. Ráadásul 1939 és 1941 között mintegy 10-20 ezer zsidó menekült Magyarországra Cseh- és Lengyelországból, Ausztriából, Németországból és Szlovákiából. Egy részük hamis papírokkal bujkált, másokat internálótáborokba zárt vagy megfigyelés alatt tartott az illetékes belügyi szerv, a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság (KEOKH). Bár ez a szám nem volt jelentős, a menekültkérdés kétségtelenül erősítette az államapparátusban tapasztalható antiszemita tendenciákat.

Az 1939 márciusában elfoglalt Kárpátalján az új magyar hatóságokat a zsidókkal kapcsolatban számos tényező nyugtalanította: többen voltak, mint a magyarok, a közösség többségében az általuk különösen megvetett hagyománytisztelő, vallásos ortodox zsidóból állt, sok volt köztük a külföldi menekült. Kárpátalja kormányzói biztosában, Kozma Miklósban már 1940 őszén felmerült a szegény, falusi zsidók kitelepítésének gondolata.[1] 1940-1941 telén a magyar polgári és katonai szervek néhány helyen önkényes "tisztogatási" akciók keretében zsidó családokat hajtottak át a szovjet és a román határon.[2] A következő tavasszal visszacsatolt Délvidékről a magyar hatóságok tömegesen űzték el az ellenségesnek tekintett szerb lakosságot. Eközben Kozma tovább tervezgette a falusi zsidók kivándoroltatását. Erre nyáron nyílt lehetőség, amikor a nácik megtámadták a Szovjetuniót. A honvédség vezetői, a kárpátaljai adminisztráció, valamint a KEOKH egyes munkatársai úgy vélték, hogy a harcokkal járó zűrzavart kihasználva, a senki földjére telepíthetik át a nem kívánatos zsidókat. Kozma a tervhez megszerezte Bárdossy László miniszterelnök, Keresztes-Fischer Lajos belügyminiszter, végül pedig Horthy Miklós kormányzó beleegyezését. Júliusban megkezdték a "hontalan" (azaz magyar állampolgársággal nem rendelkező) és a "rendezetlen állampolgárságú" zsidók összegyűjtését. Az akció célja az volt, hogy "...az országba főként az utóbbi időben beszivárgott lengyel és orosz zsidók minél nagyobb számban és minél előbb elszállításra kerüljenek". Az indoklás szerint a kitelepítettek továbbra is magyar fennhatóság alatt maradtak volna, hiszen Galíciába magyar megszálló csapatok érkeztek. Azzal is kecsegtették a zsidókat, hogy új lakóhelyükön meg fogják kapni a visszavonuló Vörös Hadsereggel tartó zsidó lakosság ingatlanjait. Ez a cinikus hazugság valójában csak az áldozatok gátlástalan kirablását próbálta leplezni: a Magyarországról eltávolított zsidók fejenként csupán 30 pengőt, háromnapi élelmet és némi poggyászt vihettek magukkal. [3]

Razzia és deportálás

Magyarország és a Szovjetunió között 1941. június végén állt be
Magyarországról 1941-ben deportált zsidók
a hadiállapot. A zsidók összeszedése szinte azonnal megindult. Alsóapsán mintegy 1000 zsidó lakott. Sorsuk az 1939. márciusi magyar bevonulással jelentősen megromlott: üzleteiket elvették, a zsidó vallás gyakorlását akadályozták. Sok család már nemzedékek óta itt élt, de a papírjaik mégsem voltak rendben. Az állampolgársággal nem rendelkező zsidók a hagyományos módszert választották és megvesztegették a segédjegyzőt, a főjegyzőt, a főbírót, de még a postást is: "Többször fogadtak el tőlünk pénzt és ígérgették, hogy elintézik az ügyünket, de becsaptak minket." - emlékeztek többen. 1941 nyarán a hatóságok meglepetésszerűen csaptak le. 50 családot, összesen több mint 200 embert hurcoltak magukkal. A kereskedelemmel foglalkozó Adler-család feje éppen Budapesten volt az állampolgársági papírokért. Mire hazaért senkit sem talált otthon: feleségét és hat gyermekét elvitték.[4] Ugyanez történt a bustyaházi Schächterékkel. Mialatt a 23 éves fogorvosi asszisztensnő Budapesten intézte családja állampolgársági iratait, tucatnyi rokonát - köztük édesanyját, három testvérét és azok családját - hurcolták el. A faluból a hadiözvegyek és munkaszolgálatosok hozzátartozói kivételével minden zsidót Kőrösmezőn felállított gyűjtőtáborba deportáltak.[5]

Az akció során általánosak voltak a hatósági visszaélések. Eötvösfalván mindössze nyolc zsidó család élt.
A körösmezei deportáltak
Mindannyian magyar állampolgárok voltak, mégis deportálták őket. A 18 éves K. Hanna aznap épp a szomszédos Taktaharkányban járt a rokonoknál. Hazaérve a zsidó házakat már üresen találta. Hanna sem szüleiről, sem a szomszédokról nem hallott többé. Visszamenekült a rokonokhoz, 1944-ben velük együtt vitték Auschwitzba. [6] Alsószinevérből mintegy 300 embert - zömmel régóta ott élő módos kereskedőket és gazdálkodókat - deportáltak.[7] Jakubovics Izsák Sziléziába nősült. Amikor a nácik 1939-ben lerohanták Lengyelországot, a zsidóüldözés elől családjával a biztonságosnak gondolt kárpátaljai Majdánkára menekült. 1941-ben lengyelként visszatoloncolták őket a határon, de velük együtt sok majdánkai zsidót, köztük számos magyar állampolgárt is elhurcoltak.[8]

A magyar hatóságok Kárpátalján kívül, Észak-Erdélyben, Budapesten, Pest megyében és a Balatonnál is razziáztak. Általános gyakorlat volt, hogy a hatalmukkal visszaélő tisztviselők igyekeztek minél több zsidótól megszabadulni és magyar állampolgárokat is elvitettek. Sachs Gézáné, az akkor 32 éves munkácsi könyvelő így foglalta össze tapasztalatait: "1941-ben a zsidókat, akiknek nem volt kézben az állampolgárságuk, idegeneknek nyilvánították, tekintet nélkül arra, hogy itt élt, itt született az apja, a nagyapja is. Természetesen más országok sem vették be, és így hontalanokká váltak ezek a zsidók. Mi is ebbe a csoportba tartozunk."[9]

Az összegyűjtött emberek zömét a kőrösmezei határállomásnál felállított gyűjtőtáborba szállították. Az 1944-es deportálások előképeként naponta érkeztek ide, vagy indultak innen Galíciába és Ukrajnába a marhavagonok és a teherautó-konvojok. Az első transzport július 14-én indult. A következő hetekben Kárpátaljáról 13.400, az ország többi részéről 4000 zsidót dobtak át a határon. A szállítmányok észak-keletre tartottak, de az úti cél gyakran eltért egymástól.

Mészárlás Kamenyec Podolszkijban

A deportáltak jelentős részét Kolomea érintésével Kamenyec-Podolszkijba szállították. A szovjet
Egy magyar zsidó sofőr titokban készült fotója a kivégzés előkészületeiről
csapatok távozásával Galíciának ez a része először magyar, majd augusztustól fokozatosan német fennhatóság alá került. Az ide érkező zsidókat kezdetben a helyi zsidó közösség próbálta meg segíteni, de amint újabb és újabb transzportok érkeztek, a helyzet gyorsan romlott. Nem volt elég barakk, szinte teljesen megszűnt az ellátás, járványok és betegségek törtek ki. Az egyre romló viszonyok miatt a nácik augusztus elején követelték a magyar kormánytól további kitelepítések leállítását. A magyar belügyminiszter hamarosan teljesítette a kérésüket.[10] Egy augusztus 18-19-én Kamenyec-Podolszkijon átutazó magyar katonai egység megörökítette a kitelepítettek kétségbeejtő helyzetét: "Igen sok a zsidó, különösen a nők, lerongyolódva, de ékszerekkel és pirosra festett ajakkal magyarul kérnek kenyeret, s minden pénzt hajlandóak megadni érte. Egyesek az arcukról lerívó kétségbeeséssel számlálják lépteiket, mások a fáradtságtól és éhségtől összeesve vonaglanak az úton, mások kisebesedett lábukat kötözik ruhájukról letépett rongydarabokkal...A város zsidó negyede tele van internált zsidókkal, közöttük igen sok a budapesti: kimondhatatlan és leírhatatlan piszokban élnek, hiányos öltözetben járnak-kelnek, utcák bűzösek, egyes házakban temetetlen hullák hevernek. A Dnyeszter vize fertőzött, a parton itt is, ott is kivetett emberi hullák."[11] A nácik ezekben a hetekben készítették elő a helyi zsidók meggyilkolását. Ezt az átmeneti helyzetet tovább súlyosbították a Magyarországról tömegesen érkező zsidók. A náci hatóságok egy ideig nem tudták mit kezdjenek velük. Amikor a 10. magyar vadászzászlóalj újabb 1000 zsidót kergetett át Tarnopolnál a Dnyeszteren, a zsidók legyilkolására szakosodott speciális SS-alakulat, az Einsatzgruppe C visszazavarta őket.[12] Miután világossá vált, hogy a magyarok nem hajlandóak visszaengedni a zsidókat, a körzetileg illetékes SS és rendőri erők főparancsnoka (Höhere SS- und Polizeiführer), Friedrich Jeckeln SS-Obergruppenführer a hónap végére ígérte likvidálásukat.[13] Jeckeln betartotta ígéretét. Augusztus 27-én SS-egységei Kamenyec-Podolszkijban is megkezdték a gyilkolást. A helyi közösséget és a Magyarországról kitelepített zsidókat kihajtották a városból. Az akció idején egy magyar katonai konvoj vonult át a településen. A sofőrök nagy része zsidó volt. Egyikük, Mermelstein Gábor puskaropogást hallott. Amikor a zokogó helyi asszonyoktól értesült a mészárlásról a város melletti erdő felé hajtott tovább: "Több száz embert láttunk ott vetkőzni...egy juharfasor mellett haladtunk - gyakorlatilag a meztelen holttestek tömege felett...hirtelen megpillantottunk egy négyzet alakú gödröt, amelynek mind a négy oldalán emberek álltak. Ártatlan emberek százait géppuskázták halomra. Sosem felejtem el, amit láttam és éreztem: a rémült arcokat, az ellenállás nélkül saját sírjukba vonuló férfiakat, asszonyokat, gyerekeket. Egyszerre volt bennem rémület, felháborodás és mérhetetlen fájdalom." A zsidó sofőrök zokogva nézték a tömeggyilkosságot. Egy német tiszt így nyugtatta őket: "Ne aggódjon, marad még elég zsidó a világon."[14] Hamarosan ők is életveszélybe kerültek. A budapesti Frimmer Hermann így emlékezett: "Amikor átmentünk erre autókkal, összegyűjtötték őket (a magyar zsidókat) és bennünket is majdnem lefogtak, de sikerült a németeknek bebeszélni, hogy mi nem vagyunk zsidók és így megmenekültünk. Mikor visszafelé átutaztunk arra, akkor már egy szál zsidó sem maradt meg."[15] A gyilkolás három napig tartott. Jeckeln SS-ei 23.600 embert, köztük 10-15 ezer Magyarországról deportált zsidót lőttek agyon. Ez volt a holokauszt történetének első olyan tömegmészárlása, ahol az áldozatok száma ötjegyű volt.

A többi deportált sorsa

A túlélők visszaemlékezései alapján világos, hogy csak a

Ahogy a túlélők látták

Bujdostam a padláson, kilenc hónapon át

Egy teljes évet bolyongtunk

A nőknek levágták a mellét, a gyerekeket kettévágták és igen sok embert élve eltemettek

Saját szememmel láttam, amikor édesanyámat és testvéreimet lelőtték

kitelepítettek egy része került Kamenyec-Podolszkijba. A honvédségnél sofőrként szolgáló Mermelstein Gábor teherautójával részt vett az egyik csoport deportálásában. Minden teherautóhoz két katonát állítottak, akik Galíciába érve a zsidókat leszállították a kocsikról, és szó nélkül ott hagyták őket az éjszakában.[16] Egy Kőrösmezőről elhurcolt 12 éves fiút a kísérők a Dnyeszter közelében egyszerűen szélnek eresztettek.[17] Weitzeléket a Dnyeszternél magyar kísérőik teljesen kifosztották, és meztelenre vetkőztették, majd Ukrajnába kergették. Három hónapig vándoroltak faluról-falura, míg visszaértek a magyar határhoz.[18] A Felsőbisztráról elhurcolt 200 zsidó család jelentős része 11 hónapig bolyongott Lengyelországban.[19]

A többség számára a határ átlépése után igazi vesszőfutás kezdődött. A szerencsétlen deportáltak a magyar és a német fegyvereseknek éppúgy ki voltak szolgáltatva, mint a kollaboráns ukrán milíciáknak és a helyi lakosságnak: "Hol a magyar, hol a német katonák ütötték-verték őket, az idősebbeket mind lelőtték és bedobták a Dnyeszterbe. Bátyám szeme láttára lőtték agyon édesanyámat, neki azonban sikerült a halál torkából megmenekülnie." - ismertette a Schächter-család sorsát az egyetlen itthon maradt lány.[20] A tiszaújlaki munkaszolgálatos, Frimmer Hermann szemtanúja volt, hogy a frontra tartó magyar katonák hogyan kegyetlenkedtek a zsidó deportáltakkal: "Egy nyíregyházi hadnagy, Király Jenő a Dnyeszternél 1941-ben Magyarországról deportált 17 embert a szemünk előtt vízbe dobatott. Köztük volt egy ismerős házaspár is."[21]

Egy Budapesten letartóztatott 17 éves fiút családjával együtt deportáltak: "Átvittek a határon, és ott azt mondották, hogy mehetünk oda, ahová akarunk. Kőrösmezőn vittek be lengyel területre, visszafordulni nem volt szabad, mert főbe lőttek volna, de befelé az országba lehetett menni. Lengyelországban bekerültünk egy erdőbe, ott SS-ek és magyar csendőrök lövöldöztek ránk. Sajnos saját szememmel láttam, amikor édesanyámat és testvéreimet lelőtték." A fiú ezek után egyedül szökött vissza Magyarországra.[22]

Több ezren kerültek Sztanyiszlavba (németül Stanislau, lengyelül Stanislawów). Az ukrán lakosság már a Vörös
Slachta Margit
Hadsereg kivonulása után rátámadt a zsidókra, de ekkor a magyar hadsereg még megakadályozta a pogromot. A tömegmészárlások akkor kezdődtek, amikor július végén a németek átvették a város ellenőrzését. Erről az időszakról emlékeztek az alsóapsai Adlerék: "Az elhurcolt zsidók nagy részét agyonlőtték és egyeseket a Stanislau-i gettóba vittek. Sokat bedobtak a Dnyeszterbe, a nőknek levágták a mellét, a gyerekeket kettévágták és igen sok embert élve eltemettek."[23] Az 1943 márciusában még életben lévőket a belzeci megsemmisítő tábor gázkamráiba küldték.[24]

A körösmezei deportáltak közül sokan keveredtek Csortkovba, így a Sachs-család tagjai is. A helyi zsidók figyelmeztetése ellenére a menekültek a zsinagógába húzódtak: "Nemsokára fiatal felfegyverkezett parasztfiúk jöttek, és a férfiak nagy részét, de sok nőt is elvittek. Ezeket többé nem láttuk. A többi férfiakat a szekrényben bujtattuk, így szorongtunk ott hetekig, elmondhatatlan rettegésben. Hisz az, támadhatott nekünk büntetlenül, aki csak akart. Ekkor még voltak Csertkovban zsidók, és ezek hoztak nekünk néha egy kis borsólevest, egy főzeléket. Később, mikor az éhség már nagyon hajtott minket, mi is kimerészkedtünk az utcára bevásárolni...Néhány nap múlva azonban ki lett hirdetve falragaszok útján, hogy az összes zsidónak el kell hagyni a várost. Egy kaszárnyába vittek minket. Megjöttek ide azok is, akiket 3 héttel ezelőtt a templomból elhurcoltak volt, de nem mind, csak néhány nő. Rongyosak voltak, cipő nélkül, csontig lesoványodva. A férfiakat, akikkel együtt indultak, mind agyonverték. Rettenetes lelkiállapotban voltunk, nem tudtuk, mi fog velünk történni...Az embereket, akik a kaszárnyában maradtak, körülbelül 4 ezer lélek, a következő éjszaka útnak indították gyalog. 10 napon keresztül hajtották őket esőben, sárban, akkor a Gestapó megölte őket. 8-an maradtak közülük életben."[25]

Az 1941-es deportálások határon túli történetét olyan túlélők visszaemlékezéseiből rekonstruálhatjuk, akiknek sikerült visszajutniuk Magyarországra. A legtöbben lengyel, magyar vagy ukrán parasztoknak fizettek: ők mutatták az utat a Kárpátok hágóin át, az ő szekereiken bújtak meg. Sok zsidó magyar katonai járműveken szökött haza: a katonák egyeseket pénzért, másokat sajnálatból rejtettek el a teherautók platóján, vagy a személyautók csomagtartójában.

A kitelepítési akció vége

1941 augusztusában a magyar kormány német követelésre

Ahogy a túlélők látták

Mikor visszafelé átutaztunk arra, akkor már egy szál zsidó sem maradt meg

26 órán keresztül voltunk elbújva egy egyszemélyes autó hátsó részében

Sikerült megszöknöm, mielőtt sortüzet adtak ott a rengeteg zsidóra

átmenetileg leállította a kiszállításokat. Az embertelen akció ellen a zsidó szervezetek mellett több neves közéleti személyiség és politikus (Rassay Károly, Slachta Margit stb.) is tiltakozott a belügyminiszternél.[26] A mészárlásokról hamarosan a magyar kormányzat is tudomást szerzett. Novemberben Bárdossy László miniszterelnök a parlament alsóházát tájékoztatta, hogy a zsidók kitelepítését folytatni akarták, "de a velünk baráti német birodalom figyelmeztetett bennünket, hogy ne tegyük".[27] A mintegy 18 ezer deportált közül legfeljebb 2-3 ezer embernek sikerült visszavergődnie Magyarországra. 15-16 ezren kerültek a kamenyec-podolszkiji, sztanyiszlavi, csortkovi tömegsírokba, és a belzeci haláltábor gázkamráiba.

Lábjegyzetek

[1] Ormos 2000, 728-737. o.

[2] A téma összefoglalását közli Kádár-Vági 2005, 72-73. o. Részletesen lásd Tibori Szabó 2004, 115-123. o.

[3] Braham 1997, 199-202. o.

[4] 129. jegyzőkönyv.

[5] 2830. jegyzőkönyv.

[6] 228. jegyzőkönyv.

[7] 588. jegyzőkönyv.

[8] 2767. jegyzőkönyv.

[9] 2067. jegyzőkönyv.

[10] Ormos 2000, 762-763. o., Braham 1997, 203. o.

[11] Ungváry 2005, 177-178. o. Lásd még 447. jegyzőkönyv.

[12] 66. hadműveleti helyzetjelentés 1941. augusztus 28. Arad-Krakowski-Spector 1989, 112. o.

[13] Hilberg 1985, 812. o.

[14] Braham 1996, 15-16. o.

[15] 447. jegyzőkönyv.

[16] Braham 1996, 16-17. o.

[17] 651. jegyzőkönyv.

[18] 699. jegyzőkönyv.

[19] 1097. jegyzőkönyv.

[20] 2830. jegyzőkönyv.

[21] 447. jegyzőkönyv.

[22] 748. jegyzőkönyv.

[23] 129. jegyzőkönyv.

[24] Pinkas Hakehillot Polin, 368-372. o.

[25] 2067. jegyzőkönyv.

[26] Braham 1997, 205. o.

[27] A belügyminiszter augusztusban, Kozma Miklós kárpátaljai kormányzói biztos legkésőbb októberben már tudta, hogy mi történt a kitelepített zsidókkal. Ormos 2000, 763-767. o.

Felhasznált irodalom

Arad-Krakowski-Spector 1989

Yitzak Arad-Shmuel Krakowski-Shmuel Spector: The Einsatzgruppen Reports. Selections from the Dispatches of the Nazi Death Squads' Campaign Against the Jews in Occupied Territories of the Soviet Union July 1941 - January 1943. New York, 1989, Holocaust Library-Yad Vashem.

Braham 1996

Randolph L. Braham (szerk.): A magyarországi háborús munkaszolgálat. Túlélők visszaemlékezései. TEDISZ, 1996, Budapest.

Braham 1997

Randolph L. Braham: A népirtás politikája - a Holocaust Magyarországon. 1-2. kötet. Budapest, 1997, Belvárosi Könyvkiadó.

Hilberg 1985

Raul Hilberg: The Destruction of the European Jews. Vols. 1-3. New York-London, 1985, Holmes and Meier.

Kádár-Vági 2005

Kádár Gábor-Vági Zoltán: Hullarablás. A magyar zsidók gazdasági megsemmisítése. Budapest, 2005, Jaffa-HAE.

Ormos 2000

Ormos Mária: Egy magyar médiavezér: Kozma Miklós. 1-2. kötet. Budapest, 2000, Polgart.

Pinkas Hakehillot Polin

Pinkas Hakehillot Polin - Encyclopedia of Jewish Communities in Poland. Volume II (Ukraine). Coordinated by Joyce Field. Yad Vashem, Jerusalem. www.jewishgen.org/yizkor/Pinkas_poland

Tibori Szabó 2004

Tibori Szabó Zoltán: Csík vármegye zsidósága a betelepüléstől a megsemmisítésig. In Randolph L. Braham (szerk.): Tanulmányok a holokausztról 3. Budapest, 2004, Balassi. 103-142. o.

Ungváry 2005

Ungváry Krisztián (szerk.): A második világháború. Budapest, 2005, Osiris.