A Kanada-kommandó
A nácikkal együttműködő magyar hatóságok 1944-ben 430 ezer zsidót deportáltak Auschwitzba. A férfiak jelentős része munkaszolgálatot teljesített, ezért az elhurcoltak között mintegy negyedmillió nő, vagy kiskorú lány volt. Többségüket az érkezést követően rögtön elgázosították, de több tízezer magyar zsidó nőt munkacsapatokban rabszolgaként dolgoztattak. Az egyik legjobb munkahelynek a birkenaui Kanada-kommandó számított.
Auschwitzban a zsidók tömeges megsemmisítése 1942-ben kezdődött. Március és december között 197 ezer zsidó érkezett a táborba személyes poggyászával együtt. Az áldozatoktól elrabolt nagy mennyiségű holmi tárolására nyáron Auschwitzban hat barakkból álló raktártábort (hivatalos nevén: Effektenlager I.) kellett kialakítani. Az ott dolgozó lengyel foglyok munka közben minden, a táborban nélkülözött ételhez, ruhához, cipőhöz, használati tárgyhoz és értékhez hozzájuthattak. Mivel a háború előtti ínséges időszak során Lengyelországban sokak számára a gyakori kivándorlási célpont, Kanada számított a bőség szimbólumának, a raktártábort hamarosan az egész lágerben csak így emlegették. Az auschwitzi Kanada I-ben átlagosan 1000-1600 férfi és nő dolgozott.[1]
1943 decemberében a birkenaui tábor BIIg szektorában további 30 hatalmas barakk épült fel. Az új raktártáborban,
 |
Kanadások rakodják a deportáltak holmiját a birkenaui rámpán |
A tulajdonosok nagy részét az SS a gázkamrákban kivégezte, a munkaképesek pedig teljesen kifosztva kerültek a táborba rabszolgamunkásként. Az elrabolt javakkal vagonok ezreit töltötték meg. A szállítmányokat a Birodalomba küldték és szétosztották a német civil lakosság és a fegyveres erők tagjai között.[2]
Az érkezés
A magyar zsidók tömeges deportálása
 |
Teherautók szállítják az elrabolt javakat a Kanadába |
A Kanada II-ben váltott műszakokban egyszerre több munkacsapat is dolgozott. Minden csapatnak megvolt a saját "egyenruhája". Mauskopf Helén és Steinberg Helén a fehérkendős kommandóban dolgozott. Ezt a 700 fős munkacsapatot egy Manci nevű szlovák, és egy Erna nevű lengyel kápónő vezette: "Ezek meséltek sokat az eddigi életükről: a tábor puszta föld volt, amikor ők megérkeztek, és ők építették fel. Földön aludtak, és akkor még tele volt a tábor piszokkal, és tetűvel."[6] 16 munkácsi lány szintén a fehérkendősök közé tartozott: "Mindnyájan az un. fehérkendős csoportban voltunk beosztva. Ennek az volt a feladata, hogy a transzportok levetett ruháit szortírozza és csomagolja szállításra. Csomagolni csak a finom s jó ruhákat kellett, a kevésbé jókat rongynak szaggattuk darabokra."[7] W. Saroltáék kék-fehér pettyes ruhában és fehér kendőben jártak.[8] A budapesti Katz Dezsőné Ungár Ilona az első magyar transzporttal április 30-án érkezett Auschwitzba a kistarcsai internálótáborból. 3 heti karantén után 150 társával került a Kanadába. Ők csíkos rabruhát és piros kendőt viseltek: "Cirka 4 hónapig voltam ott. A halottak ruháival dolgoztunk. A zsebekből iratok, fényképek kerültek elő."[9] Ugyanebben a munkacsapatban dolgozott Moskovits Róza és Stadler Aranka is.[10]
A birkenaui raktártábort a környező nyírfaliget miatt (a nyírfa lengyelül: brzezinka, ejtsd: brzsezsinka) sok ott
 |
Magyar zsidó nők a Kanada-kommandóban |
Ellátás és munkakörülmények
1944 nyarán az Auschwitz-komplexumban fogva tartottak létszáma elérte a 135 ezer főt. Túlnyomó többségük hiányos ruházatban, mezítláb, vagy ormótlan fapapucsokban, állandóan éhezve végezte rabszolgamunkáját. Hozzájuk képest a Kanada-kommandóban dolgozó nők kifejezetten szerencsésnek mondhatták magukat. A Munkácsról deportált testvérpár, Berkovits Rózsi és Lili így értékelték privilegizált helyzetüket: "Irigylésre méltó hely volt, nem kellett éhezni, jutott néha külön egy-egy falat...A transzportok által hozott csomagokat mi szortíroztuk, azokban mindig akadt ennivaló, amihez titokban hozzá tudtunk jutni, ez megmentett minket az éhhaláltól."[12]
Egy 16 éves beregbródi lány, W. Sarolta érzékletesen számolt be a Kanadában végzett munkáról: "Ruháktól, ennivalótól, ágyneműtől kezdve a legdrágább ékszerig, féltve őrzött levelekig és fényképekig minden található volt itt. Kezünkön a legszebb dolgok mentek keresztül, hiszen ide mindenki a legjobbját hozta magával, mert arra senki sem számított, hogy még azt az egy hátizsákot sem hagyják meg neki....A mi munkánk aránylag könnyű és jó volt, mi pl. szelektálás alá se estünk már, nem kellett állandóan remegnünk az életünkért."[13]
Bánásmód
A Kanada-kommandó egyedi viselkedési normái még 1942 nyarán Auschwitzban alakultak ki. Az SS-őrök nem igen törődtek azzal, ha a foglyok munka közben diszkréten megették a csomagokban talált élelmiszereket, de az élelem becsempészése a táborba éppúgy szigorúan tilos volt, mint a ruhák és egyéb értékek elvétele. A foglyokat gyakran ellenőrizték, este pedig a táborba visszatérőket szúrópróbaszerűen megmotozták. Bár a lopásért vagy csempészésért korbácsolás járt, a lágerzsargonban "organizálásnak" nevezett tolvajlás általános volt.[14]
A birkenaui Kanada II-ben két évvel később is hasonló szokások uralkodtak. "Tilos volt bármit is megtartanunk. Hetente megmotoztak, és akinél valamit is találtak, annak büntetésből levágták a haját, megverték vagy más munkára küldték." - emlékezett a már említett 16 éves beregbródi lány.[15] Két munkácsi tinédzser munka közben saját holmijára bukkant a Kanadában tornyosuló ruhahalmok között: "Megtaláltuk itt saját dolgainkat is, és fel szerettük volna venni szvetterünket, mert nagyon fáztunk. Azonban amikor ezt meglátták, 25 botütést kaptunk és mindent elvettek tőlünk."[16]
A lelki teher
A Kanada-kommandóba osztott nők az átlagnál jobb körülmények között, kevésbé
 |
Magyar deportáltak csomagokat szortíroznak a Kanadában |
A fehérkendősöknél dolgozó 16 munkácsi lány 1945-ben közösen mondta el emlékeit Budapesten. Közülük a 35 éves Moszkov Sári volt legidősebb, a legfiatalabb pedig egy 14 éves lány S. Vera: "...Ez a munka alapjában véve nem volt nehéz, de borzalmas körülmények között folyt le. Szemben velünk volt ugyanis a krematórium és mi végignéztük minden érkező csoport szelektálását, láttuk az öregeket és gyerekeket bemenni a krematórium ajtaján, hallottuk a borzalmas sikoltozásokat, és nem láttunk senkit kijönni... Alapjában véve nekünk könnyű volt a helyzetünk, mert bőven volt az organizált ennivalónk, azonban senki sem tudott enni az égett emberhús szagú levegőben, állandó sikoltozások között."[17]
A budapesti Koltayné az első kistarcsai transzporttal érkezett Birkenauba. Amikor a Kanadába vezényelték, azt hitte, hogy a krematóriumba viszik, ehelyett ruhákat kellett szortíroznia: "A bánásmód és élelmezés elég rendes volt, de leírhatatlan lelkiállapotban voltunk, mert állandóan a szemünk előtt vonultak el a transzportok, melyeket vittek egyenesen a gázkamrába... Egy alkalommal, amikor a
Magyar Kanadások
krematórium mellett haladtam el, borzadva láttam, az óriási teherautót, tele hullákkal és szörnyű jajveszékelést, és segélykiáltást hallottunk. Leírhatatlan lelkiállapotban voltunk állandóan. Gyakran láttuk, amikor a vagonok ajtaját kinyitották, a szó szoros értelmében hullottak ki a hullák a kocsikból. Nagyon sokat őrült állapotban szedtek ki a vagonokból. Szintén életem felejthetetlen jelenetei közé tartozik az is, amikor az óriási teherautó ponyváját felborította a szél, rajta idősebb asszonyokat és férfiakat láttam, cca. 30-an voltak, vitték őket a gázkamra felé. A krematórium udvarán láttam az idős embereket, asztaloknál ültek, ettek, várva a sorsukra. Borzalmas látvány volt részemre az is, amikor a kiválogatottak között megpillantottam egy fiatal anyát, amint a karján ülő gyermekét szoptatta, menet közben a krematórium felé."[18]
Előfordult, hogy a bőröndökben megfulladt csecsemők holttestére bukkantak, akiket rosszat sejtő édesanyjuk rejtett el.[19] Máskor a gázkamrák vetkőzőiben hagyott ruhák közül kerültek elő halott gyermekek.[20]
A legnehezebb pillanatok akkor jöttek el, amikor a csomagokat szortírozó nők meggyilkolt családtagjaik holmijaira bukkantak. Egy alsóvereckei lány 7 éves húga ruháit találta meg. Katz Rella és testvérei öccsük és édesanyjuk csomagját szortírozták.[21] A Grünfeld-lányok saját bőröndjeikből kilopták a gázkamrában meggyilkolt édesapjuk fényképét: "A cipőnkbe dugtuk és így bújtattuk egy éven keresztül, ami igen nagy szó, mert állandóan motozások voltak...A fénykép még most is megvan, tépetten, gyűrötten bár. Ez az egyedüli emlék, ami a szüleinkről megmaradt."[22] Egy beregszászi ápolónő, S. Erzsébet szemtanúja volt, amikor a tábori szelekciókon kiszűrt munkaképtelen meztelen nőket teherautókon szállították a krematóriumba. Az egyik csoportban felismerte nagyanyját és több rokonát.[23]
A pszichikai teherbíró-képesség határain túl
A Kanadában dolgozó nők általában könnyebb munkát végeztek,
[24]A 21 éves S. Aranka rövid ideig bírta a Kanada-kommandóban: "Csak 3 napig voltam itt beosztva, mert nem bírtam a krematórium szagát és nem voltam képes hallgatni, hogy hogyan sikoltoznak és jajgatnak a szerencsétlen gyerekek, akiket megölni vittek."[25] Aranka az irigyelt Kanada helyett felvetette magát a 110-es munkacsapatba, ahol követ hordott, árkot ásott és homokot cipelt esőben, sárban. Auschwitz-Birkenauban a létezés folyamatos harc volt az életben maradásért. Döntésével Aranka látszólag tudatosan csökkentette saját túlélési esélyét. Valójában azonban racionálisan határozott: ha a Kanadában marad, nem bírja tovább idegekkel és feladja az életéért folytatott harcot.
Lábjegyzetek
[1] Strzelecki 2000a, II/149-151. o. A Kanada elnevezés születéséről lásd Kraus-Kulka 1958, 57. o.
[2] Egy 1943 február 6-i összefoglaló jelentés szerint Auschwitzból és Majdanekből 824 vagonnyi ruhát és cipőt, valamint egy vagon női hajat szállítottak különböző állami hivatalok számára. Közli Strzelecki 2000a, 158-159. o. Az Auschwitzban elrabolt javakról lásd Kádár-Vági 2005, 208-214. o.
[3] Lásd az 1944. május 16-i Auschwitz-Birkenauban kelt munkabevetési jelentés (KL Auschwitz II. Arbeitseinsatz für den 16. Mai)) (Labor Deployment) 2. oldalán a 118-B számú kirakodó munkacsapatot (Entladekdo a.d. Rampe). Auschwitz-Birkenaui Állami Múzeum D-AuII-3a.
[4] A pontos adatokat lásd Kádár-Vági 2005, 152-156. o.
[5] Strzelecki 2000b, 28. o.
[6] 407. jegyzőkönyv.
[7] 254. jegyzőkönyv.
[8] 2969. jegyzőkönyv.
[9] 701. jegyzőkönyv.
[10] Stadler 1995, 142. o. Moskovits 1931. számú jegyzőkönyvét nyomtatásban közli Kádár-Vági 1999.
[11] 583. jegyzőkönyv.
[12] 169. jegyzőkönyv.
[13] 2969. jegyzőkönyv.
[14] A Kanada I-ben uralkodó szokásokat részletesen ismerteti Vrba 2006, 130-144. o.
[15] 2969. jegyzőkönyv.
[16] 2719. jegyzőkönyv.
[17] 254. jegyzőkönyv.
[18] 3523. jegyzőkönyv.
[19] 254., 970., 219. és 583. jegyzőkönyv
[20] 443. jegyzőkönyv.
[21] 583. és 219. jegyzőkönyv.
[22] 2719. jegyzőkönyv.
[23] 180. jegyzőkönyv.
[24] 1513. jegyzőkönyv.
[25] 3206. jegyzőkönyv.
Felhasznált irodalom
Kádár-Vági 1999
Kádár Gábor-Vági Zoltán: Magyarok Auschwitzban. In Holocaust Füzetek 12. Budapest, 1999, Magyar Auschwitz Alapítvány - Holocaust Dokumentációs Központ. 92-123. o.
Kádár-Vági 2005
Kádár Gábor-Vági Zoltán: Hullarablás. A magyar zsidók gazdasági megsemmisítése. Budapest, 2005, Jaffa-HAE.
Kraus-Kulka 1958
Ota Kraus-Erich Kulka: A halálgyár. Budapest, 1958, Kossuth.
Müller 1999
Filip Müller: Eyewitness Auschwitz. Three Years in the Gas Chambers. Chicago-Washington DC, 1999, Ivan R. Dee-United States Holocaust Memorial Museum.
Stadler 1995
Stadler Aranka: Egy rémálom emléktöredékei. In Bakó Ágnes-Szabó Éva-Verő Gábor (szerk): Emlékezések. Budapest, 1995, Magyar Auschwitz Alapítvány - Holocaust Dokumentációs Központ. 122-166. o.
Strzelecki 2000a
Andrzej Strzelecki: Plundering the Victims' Property. In Waclaw Dlugoborski-Franciszek Piper (eds.): Auschwitz 1940-1945. Volume 1-5. Central Issues in the History of the Camp. Oswiecim, 2000, Auschwitz-Birkenau State Museum.
Strzelecki 2000b
Andrzej Strzelecki: Der Raub des Besitzes der Opfer des KL Auschwitz. In Hefte von Auschwitz 21, 2000, Verlag Staatliches Auschwitz-Museum. 7-99. o.
Vrba 2006
Rudolf Vrba: I Escaped from Auschwitz. London, 2006, Robson Books.
