A honvédség

A jobboldali, konzervatív Horthy-rendszer nem kívánt fegyvert adni a zsidónak minősített magyar állampolgárok kezébe, viszont azt sem akarta, hogy kimaradjanak a háborús erőfeszítésekből. Ezért a katonakorú zsidó férfiakat fegyvertelen honvédelmi munkára kötelezték. A zsidó munkaszolgálatosok polgári ruhában, katonai őrizet alatt, lényegében kényszermunkásként dolgoztak. 1941 és 1944 között a keleti fronton tízezrek haltak meg az őrök kegyetlensége, az időjárás viszontagságai és a harci cselekmények miatt. Előfordultak tömegkivégzések, tizedelések is, nem egy esetben parancsnokaik aknamezőkre hajtották a munkaszolgálatosokat, hogy megtisztítsák a terepet. Emellett azonban számos magyar katona, tiszt és egyszerű honvéd bánt emberségesen a munkaszolgálatosokkal, gyakran segítette, mentette is őket.

A magyar holokauszt történetét lásd itt.

A parancsnoki kar

Az ellátást és a munkaszolgálatosok őreinek, az ún. "keretnek" a viselkedését - és ezen
Munkaszolgálatos sírja a keleti fronton
keresztül a zsidók sorsát, életben maradási esélyeit - elsősorban a magasabb rangúak magatartása határozta meg. A tisztek felelőssége tehát óriási volt. Ezt jól illusztrálja például R. E. visszaemlékezése: a parancsnok "kimondottan zsidógyilkos volt. A jóindulatú bányász-keretünket elrontotta, ellenünk hangolta."[1]

"A fiúk hangulata általában a legjobb volt, mivel remek volt a századunk és rendes volt a parancsnokunk." - emlékezett egy 28 éves budapesti főtisztviselő egy fakitermelő század tagjaként Kijev környékén töltött napjairól.[2] Egy sokat szenvedett zsidó munkaszolgálatost 1943 novemberében hét társával együtt Ukrajnában a hadosztály élelmezését intéző szakaszhoz vezényelték. "Molnár hadnagy vezetése alatt állottunk. Ez az ember földre szállott angyal volt, úgy bánt velünk, mint apa a gyermekével."[3] A 4/2. század szerencséjére 1943 elején a brutális keretet és ezzel egy új korszak vette kezdetét. "Ezek a mohácsi, erdélyi, izsáki napok napsugaras idők voltak. Szinte szabadnak éreztük magunkat, az ellátás rendes volt." Később az alakulatot Uzsokra vezényelték erődítési munkát végezni, de "a régi keret maradt, és így tovább folyt jó életünk".[4] "Mondhatnám kész nyaralás volt" - jellemzi a Mohácson 1943-44-ben eltöltött négy hónapot dr. S. A. "A keretünk ebben az időben Hász János és Hegyi János szakaszvezetők kivételével nagyon rendes volt. A keret viselkedésének megfelelően a legremekebb hangulatban telt az idő."[5]

B. V. 1943-ban hónapokig dolgozott németeknek egy ukrán tőzegbányában, ahol alakulatának (482. sz. büntető század)
Munkaszolgálatosok Magyarországon
legtöbb tagja éhen halt, mivel a napi ellátás mindössze 20 dkg kenyér volt. Őt tizedmagával a 116. sz tábori kórházba vezényelték. "Itt nagyon jó dolgunk volt. Parancsnokunk dr. Fekete József orvos-alezredes kitűnően viselkedett és ott is tartott bennünket." Amikor a hadtestparancsnokság tovább akarta őket vezényelni, B. V. és társai átszöktek a partizánokhoz.[6]

Több túlélő számolt be olyan parancsnokról, akik elnézték vagy elő is segítették a munkaszolgálatosok szökését. Nem sokkal azután, hogy a Honvédelmi Minisztérium ellenőre meglátogatta a 701/2. sz. századot, az alakulat vezetését leváltották. Az új parancsnok, Hetényi Tibor ugyan megkövetelte a munkát, de csak azért "nehogy szabotázs miatt bajba kerüljenek az emberek." Hetényi "századával nagyon együttérzett", így munkaszolgálatosai "a maguk részéről a legmesszebbmenő jóindulatot tapasztalták ... Az oroszok közeledtére feltette a kérdést: fogságba esni vagy hazakerülni. Mi természetesen haza akartunk kerülni." A kollektív szökésből így nem lett semmi.[7]

Előfordult az is, hogy a tisztek aktívan mentették munkaszolgálatosaikat. Egy Lengyelországban szolgáló század sorsa sok szenvedés után fordult jobbra, miután a szadista parancsnokot, Somoskői főhadnagyot leváltották "mert a keretlegénység és a munkaszolgálatosok együttesen feljelentették lopásért, ugyanis ellopta az élelmünket". Az új parancsnok, Németh Sándor hadnagy - meszesi tanító - "minden tekintetben kiváló, korrekt úr. Nagyon sokszor tiszti rangját is kockáztatva síkra szállt a zsidó munkaszolgálatosokért." "Többször előfordult, hogy a német SS ellenében is megvédett bennünket. Egyszer például a saját élete kockáztatásával elzavart négy géppisztolyos SS-t a körletből. Ez úgy történt, hogy az előző napon az ő bíztatására hetvenen megszöktek. Másnap tíz visszajött. Ezt a SS-ek megtudták, este bejöttek a körletbe, megkérdezték, hogy hol van az a tíz, aki ma jött. Éppen engem vettek elő, hogy mondjam meg, különben kivégeznek. Azt mondtam, hogy nem tudom. Erre ... már vették is elő a kézigránátot. Közben a hadnagy honvédruhába öltöztetett zsidó csicskása ... elszaladt a hadnagyért, aki futva, lövésre tartott pisztollyal rontott be körletbe. Felelősségre vonta az SS-eket, hogy mit keresnek itt és formálisan kirúgta őket."[8] Amikor a század 1944 októberében hazajött, Németh hadnagy szökésre bíztatta a munkaszolgálatosokat, sőt néhányuknak keresztény papírokat is adott. Ezután dezertált, mert "nem volt hajlandó zsidókat kivinni Németországba".[9]

A megszállástól a nyilas puccsig

A német megszállás után az addig rettegett
Munkaszolgálatosok földmunkán
munkaszolgálat a gettókba zárt zsidók menedéke lett, mivel - bár a munkaszolgálatosok helyzete mindenütt romlott - a behívás sok embert mentett meg a birkenaui deportálástól. A Honvédelmi Minisztérium gyakran még a gettókba, gyűjtőtáborokba is kézbesített behívókat.[10] Az azt megelőző években erősen német-szimpatizáns és antiszemita minisztériumi vezetők és tisztviselők 1944-es viselkedésének okai többrétűek. A hadseregnek égető szüksége volt a munkaerőre, ezenkívül sok katona bizonyosan belátta, hogy a Harmadik Birodalom elveszítette a háborút. Valószínűleg egyes emberekben felébredt a humánum, és az sem kizárható, hogy előtérbe kerültek azok a tisztviselők, akik addig is emberségesen álltak a zsidókérdéshez.[11]

A munkaszolgálatosok ebben időszakban is találkoztak emberséges feljebbvalókkal. K. I. és L. Ö. 1944-ben Szombathelyen a lefoglalt zsidó vagyont leltárazta, ami "lelkileg nagyon rosszul hatott ránk". Szerintük Németh Kálmán főhadnagynak és Lakosi Károly törzsőrmesternek volt köszönhető, hogy "a századnál ... olyan jó dolgunk volt ... A tisztek és a keret kifogástalanok voltak."[12]

Nyilas idők

A nyilas puccs után, amikor a magyar hatóságok több tízezer zsidó "kölcsönadásáról" állapodtak meg a németekkel, a budapesti zsidókon kívül ezrével indították nyugat felé a munkaszolgálatosokat is. Az alakulatok egy része néhány napot vagy hetet a fővárosban töltött, mielőtt elindult volna. Ezt az időt a munkaszolgálatosok a különböző külföldi képviseletek által kibocsátott védő dokumentumok megszerzésére próbálták felhasználni. A védettség elnyerésében és ezzel az életveszélyben lévő munkaszolgálatosok megmentésében a parancsnokok is fontos szerepet

Ahogy a túlélők látták

Egy aranyszívű ember volt

Segítette a zsidókat a szökésben, pénzt is adott nekik a sajátjából

Mindent megtett a zsidókért

Nagyszerű parancsnokot kaptunk Kóródy hadnagy személyében

játszhattak. "Századparancsnokunk egy vitéz Gálffy nevű szatmárnémeti tanár volt, aki minden dicséretet megérdemel." - mondta B. P. a háború után. Gálffy már vidéken is nem mindennapi emberségről tett tanúbizonyságot, hisz "javaslatára élelmünket átadtuk az ott átvonuló zsidó nőknek, akik nagyon megviselt állapotban voltak, századunk orvosát pedig átküldte a női munkaszolgálatosokhoz orvosi segély részesítésére". A parancsnok Budapesten javasolta a svájci védlevél megszerzését. Az ilyen dokumentummal nem rendelkezőket ugyan kénytelen volt Hegyeshalom felé elindítani, "de negyednapra ezeket is visszahozta mert a védlevél utolérte őket".[13] D. H. és S. J. a Weiss Manfréd gyárban dogoztak együtt. "A keret elég emberségesen bánt velünk. A főhadnagyunk megszerezte az egész század részére a svájci védlevelet."[14]

Sok alakulat nem volt ilyen szerencsés, és Németország felé indult. Előfordult, hogy a parancsnokok ekkor szökésre bíztatták embereiket vagy szemet hunytak a dezertálások felett. 1944 novemberében Ráckevénél "történt, hogy a század legnagyobb része - miután az oroszok közeledése biztosnak volt vehető - a századdal nem indult el, hanem megszökött. Ezt a századparancsnok [Niesmann Jenő főhadnagy] tudta, ellene nem tett semmit, sőt elősegítette azt."[15]

Gordon Imre Csepelről evakuált százada a nyugati határ felé menetelt nyolc napon keresztül. "A bánásmód tűrhető volt, mert századparancsnokunk gróf Mikes Miklós megkövetelte a keretlegénységtől, hogy rendesen bánjanak velünk. Egész úton nem volt névsorolvasás, pedig nagyon jól tudták, hogy útközben sokan megszöktek."[16]

Wallerstein László és dr. Farkas László, akiket az orosz hadifogságból 5 nap után az ellentámadó németek "szabadítottak ki", észrevették, hogy a Sopron felé tartó menetből többen megszöktek. "Volt egy zászlósunk, Kőházi István, aki segítette a zsidókat a szökésben, pénzt is adott nekik a sajátjából."[17]

A nyugatra deportált munkaszolgálatosok többsége azonban nem tudott elmenekülni. Őket rabszolgamunka és koncentrációs tábor várta, a túlélők csak 1945 tavaszán szabadultak fel.

Lábjegyzetek

[1] 3395. jkv.

[2] 3013. jkv.

[3] 2895. jkv.

[4] 2208. jkv.

[5] 3189. jkv.

[6] 3255. jkv.

[7] 784. jkv.

[8] 2608. jkv.

[9] uo.

[10] Braham 1997, 346.o.

[11] Az mindenesetre bizonyos, hogy Stern Samu, aki a Zsidó Tanács képviseletében kétségbeesetten kilincselt segítségért a különböző kormányszerveknél, egyedül a Honvédelmi Minisztériumban talált nyitott ajtókra. 3627. jkv.

[12] 3242. jkv.

[13] 3074. jkv.

[14] 2647. jkv.

[15] 1529. jkv.

[16] 2099. jkv.

[17] 2177. jkv.

Felhasznált irodalom

Braham 1997

Randolph L. Braham: A népirtás politikája - a Holocaust Magyarországon. 1-2. köt. Budapest, 1997, Belvárosi Könyvkiadó.