Mit tudtak az áldozatok?

A nácik és magyar cinkosaik az utolsó pillanatig igyekeztek megtéveszteni áldozataikat. A háborús cenzúra következtében a német megszállás előtt a külföldi zsidó közösségek kiirtásáról a sajtó nem számolt be, a szövetségesek igen gyér híradásait a legtöbben propagandának gondolták. 1944-ben a gettót önálló zsidó városrésznek, a Zsidó Tanácsokat önkormányzatnak, a deportálást munkára való elszállításnak hazudták. Az Auschwitzba érkező deportáltak túlnyomó része így nem tudta, mi vár rá, amikor a szerelvény átfutott a birkenaui "Halálkapun".

A náci tömegmészárlásokról mégis sokakhoz
Zsidókat hajtanak a kivégzés helyszínére Ukrajnában. A fotót egy sofőr készítette titokban.
eljutottak történetek, információtöredékek, még jóval 1944 előtt. 1941 nyarától magyar katonák és munkaszolgálatosok ezrei a saját szemükkel láthatták a keleti fronton, hogy egyes német alakulatok valamint a balti és ukrán milíciák tömegesen irtják a zsidó lakosságot. Egy magyar munkaszolgálatos erről így beszélt 1945-ben: "Megismerkedtem a szenvedések minden változatával. Szemtanúja voltam sok-sok zsidó család kivégzésének."[1] A kamenyec-podolszkiji mészárlást több magyar zsidó munkaszolgálatos is látta, egyikük (Spitz Gyula sofőr) még fényképeket is készített. Egy izai férfi a következőképpen indokolta, hogy miért szökött meg 1944-ben a gettóból: "amikor 1941-ben az orosz fronton voltam mint katona, láttam, mint vitték ki a lengyel származásúakat az országból és mit csináltak ezekkel a szerencsétlenekkel - elhatároztam, hogy ezt én nem fogom végigcsinálni".[2] A deportáltak közül 1941-1942 folyamán 2-3 ezren visszaszöktek Magyarországra és sokan részletesen elmesélték, mit tapasztaltak.[3] Az országban bujkáló lengyel és szlovák menekültek is gyakran megpróbálták felvilágosítani a magyar zsidókat, hogy milyen sors vár rájuk, ha a németek kezébe kerülnek. F. T. munkácsi diáknak például szlovákiai unokabátyja beszélt Auschwitzról.[4]

1944-ben a központi kormányszervek és a helyi hatóságok propagandája két alapvető hazugságra épült.
Magyar zsidók érkezése a birkenaui rámpára
Egyrészt azt hangsúlyozta, hogy a zsidókat hadászati okokból távolítják el a határvidékekről. Ez a toposz a szélsőjobboldali lapok egyik kedvenc fordulata volt,[5] sőt a még a Zsidó Tanács szócsöve, a Magyarországi Zsidók Lapja is kénytelen volt leközölni május 4-én. Az északkeleti országrészekben élő rokonaikért aggódó fővárosi zsidók a következőket olvashatták a hivatalos zsidó lap hasábjain: "fájdalommal értesültünk róla, hogy a határsáv városaiból és községeiből az ország belsejébe költöztetik és ott összetömörítik a zsidó lakosokat, egy megjelent kormányrendelet pedig arról intézkedik, hogy az ország belső részén lévő községekben és városokban a zsidóknak külön kijelölt utcasorokba, háztömbökbe kell költözniök".[6] A kormányzati propaganda másik eleme annak sulykolása volt, hogy a deportáltakat dolgozni viszik - Magyarországon belül.[7] A célállomásról különféle verziók keringtek: Hortobágy,[8] Dunántúl,[9] Bácska,[10] "Kenyérmező"[11], Rahó.[12] A megtévesztés hatásos volt, a legtöbben csak akkor döbbentek rá, hogy becsapták őket, amikor a szerelvény (általában Kassánál) elhagyta az országot. "Még útközben is azt hittük, hogy Debrecenbe vagy Magyarország más részébe visznek bennünket - mindaddig, amíg megérkeztünk Kassára" - emlékezett Sz. L.[13] H. M ungvári varrónő is ekkor ébredt rá a valóságra: "Úgy mondták, hogy a Dunántúlra visznek munkára, mikor azonban a határra értünk, szorongva láttuk, hogy utunk Lengyelország felé vezet."[14] Ez persze nem jelentette azt, hogy a deportáltak tudták hova tartanak. Az előbb említett Sz. L. azt hitte legfeljebb "valami idegen gettóba visznek". A valóságot még csak elképzelni sem tudta.[15]

Volt ugyanakkor, aki sejtette, mi vár rá, amikor a vonat befutott a birkenaui "zsidórámpára". S. D.
Útban a gázkamra felé
férje még Magyarországon kapcsolatban volt a menekültekkel és "tudta a lengyelektől, hogy mi fog történni velünk és rettenetesen elkeseredett volt."[16] A Munkácsról deportált S. H emlékei szerint amikor a többnapos, pokoli út végén apja "csak ennyit mondott: El vagyunk veszve. Majd odajött hozzánk és halkan így szólt: Búcsúzzunk el egymástól - és könnyes szemmel szorította magához kistestvéreinket. Apám már hallott a rádióban Auschwitz borzalmairól."[17] Ezek azonban ritka kivételek voltak, a legtöbb deportáltnak fogalma sem volt arról, hova érkezett. Tipikusnak tekinthető Farkas Lajos hírlapíró megjegyzése: "Akkor ez a név, Auschwitz még nem jelentett számunkra semmit".[18]

A németek el kívántak kerülni minden pánikot, ezért a rokonaik után kérdezősködőknek azt mondták, hogy a családok hamarosan újra együtt lesznek. F. A. munkácsi tanítónő mindenképpen beteg édesanyjával akart maradni, "de mondták, hogy az öregeket autón viszik a fürdőbe, majd ott találkozunk".[19] "Hitegettek bennünket, hogy 1 hét múlva fogunk velük találkozni" - emlékezett a nácik egy másik hazugságverziójára F. P. A 17 éves beregszászi diáklány szerint a deportáltak illúziókba ringatták magukat: "azzal vigasztaltuk egymást, hogy bennünket munkára visznek, őket [az idős hozzátartozókat] pedig szintén elhelyezik majd a Lagerba és vigyázni fognak a kicsi gyerekekre".[20]

A magyar zsidók általában hamar megtudták, hogy mi lett szeretteik sorsa, így például L. F., aki már a barakkban értesült róla, hogy "a tőlünk különválasztottakat a krematóriumban elégették".[21] K. H-t a már régóta a táborban raboskodó szlovákiai rokonai világosították fel arról, hogy "mit jelentenek a szelekciók"[22] A magyarokat fogadó foglyok általában brutálisan őszinték voltak. Amikor a Mátészalkáról deportált K. F. megkérdezte, hogy a hova kerülnek az öregek és a gyerekek, a lengyelek közölték vele, hogy "a krematóriumba viszik elégetni őket".[23] Amikor a H-nővérek megkérdezték egy szlovák lánytól, hogy mi lángol és füstöl a tábor távoli végében, "ő azt felelte, hogy ott vannak a szüleitek és testvéreitek, akiket ott égetnek el."[24] A Kanada-kommandóba került magyar nők saját szemükkel látták, hogy mi történik a megsemmisítő zónában.

A kegyetlen igazságot nagyon nehéz volt elfogadni, az életben maradtak gyakran nem is hitték el. Egy Munkácsról deportált 15 éves lány

Ahogy a túlélők látták

Persze hazudtak, édesanyámat soha többet nem láttam

Azt mondták a szlovák lányok, hogy nézzem meg a krematóriumot, ott ég az anyám

Szorongva láttuk, hogy utunk Lengyelország felé vezet

Láttam a nagy füstölgő, tűzet hányó kéményeket, csak később tudtam meg, hogy ez a krematórium

Egyik sem mondta: "Ne szállj fel, mert ez a halálutad lesz"

így emlékezett a megérkezést követő percekre: "[A szelektáló orvos] megígérte, hogy amúgy is újra összekerülünk a hozzátartozóinkkal és engem elszakított anyám kezéről, mondván, hogy én még tudok gyalogolni. Bár a lengyelek és a szlovákok már akkor megmondták, hogy Anyámat és a testvéreimet elgázosították, mi nem akartuk elhinni és csak sokkal később tudtuk meg a szörnyű valóságot."[25] A helyzetet sokan nem voltak képesek elfogadni, hiszen nehéz volt szembesülni azzal, hogy "az öregeket, gyengéket, fiatal anyákat gyerekekkel nem azért állították őket a másik oldalra, hogy őket autón hozzák be a Lagerbe, hanem azért, hogy gázzal végezzenek velük". [26]

Előfordult, hogy a foglyok azt mondták az érkezőknek, hogy a kéményekből elégetett ruhák füstje száll fel.[27] Akadt, aki még hetekig ebben a hitben élt.[28] A táborban hivatalosan tilos volt a gyilkolásról beszélni, aki a tilalmat megszegte, azt lebukás esetén kivégezték. Így nem csoda, hogy Dr. Rácz Miklósné csak szeptemberben értesült "a gázkamra borzalmairól. Most már tudtam, mit jelentenek a vörös láng- és füstoszlopok: a krematórium éjjel-nappal működött."[29] Saját bevallása szerint a pestszenterzsébeti G. L. is csak két hónappal a megérkezés után tudta meg, "hogy mit jelent az állandó nagy füst és éjjel az a nagy láng".[30]

Előbb vagy utóbb mindegyik túlélőnek szembesülnie kellett azzal, hogy szeretteiket meggyilkolták. "Most már tudom, hogy mi lett velük, ők is arra az útra léptek, ahonnan nincs többé visszatérés" - mondta a 18 éves L. S. 1945-ben.[31]

Lábjegyzetek

[1] 204. jkv.

[2] 2367. jkv.

[3] A Kamenyec-Podolszkij-i deportálásból tértek vissza például az alábbi DEGOB-jegyzőkönyveket tollba mondó túlélők: 2067, 1344, 129, 594, 748, 2767.

[4] 123. jkv.

[5] Lásd például Magyarság 1944. ápr. 30. 13.o.

[6] "Szűk falak fölött is ragyog az égbolt". Magyarországi Zsidók Lapja 1944. május 4.

[7] Erről számoltak túlélők az ország számos pontjáról (például Békásmegyer, Felsővisó, Pestújhely, Kassa, Nagyvárad, Ungvár). Például 174., 1743., 2009., 5., 86., 3327., 473., 2641. jegyzőkönyvek.

[8] Például 1358., 520., 99., 1533., 1351. jkv.

[9] Például 1359. 699. jkv.

[10] 1093. jkv.

[11] 1592. jkv.

[12] 3561. jkv.

[13] 114. jkv.

[14] 2385. jkv.

[15] 114. jkv.

[16] 473. jkv.

[17] 2476/B. jkv.

[18] 1530. jkv.

[19] 1015. jkv.

[20] 1414. jkv.

[21] 1001. jkv.

[22] 1484. jkv.

[23] 2587. jkv.

[24] 2534. jkv.

[25] 1615. jkv.

[26] 1329. jkv.

[27] 1533. jkv.

[28] 129. jkv. és 2257. jkv.

[29] 2641. jkv.

[30] 2248. jkv.

[31] 1177. jkv.