A magyar holokauszt

1941 és 1945 között a magyar zsidóság közel kétharmadát elpusztították. Több mint félmillió ember esett áldozatul a munkaszolgálatnak, a német nácik és magyar cinkosaik által megszervezett deportálásoknak, a magyar hatóságok brutalitásának, a halálmeneteknek, az auschwitzi gázosításoknak, a tömegkivégzéseknek, a koncentrációs táborok szörnyű körülményeinek. Magyar zsidókat gyilkoltak az ukrajnai hómezőkön, a budapesti utcákon, a vidéki gettókban, német lágerek szögesdrót kerítése mögött, a birkenaui gázkamrákban, az országutakon. A holokauszt minden tizedik, a legnagyobb náci megsemmisítő tábor, Auschwitz-Birkenau minden harmadik áldozata magyar volt.

1941 és 1944 között a magyar zsidóság több tízezer fős emberveszteséget szenvedett. 1941 nyarán, alig egy hónappal azután hogy a Szovjetunióra támadó német hadsereg mögött előrenyomuló különleges SS-alakulatok (Einsatzgruppen) megkezdték az útjukba kerülő zsidók legyilkolását, a magyar Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság megindította a tisztázatlan állampolgárságú, ún. "hontalan" zsidók deportálását. 1941. július végétől a magyar szervek néhány hét alatt mintegy 16-18 ezer zsidót szállítottak át a határon a németek által megszállt keleti területekre. Augusztus végén jelentős részüket - mintegy 15 ezer embert - Kamenyec-Podolszkij térségében SS alakulatok lőtték tömegsírokba. Ez volt a holokauszt történetének első olyan tömegmészárlása, ahol az áldozatok száma ötjegyű. A deportáltak közül legfeljebb kétezren tértek vissza Magyarországra. 1942 januárjában Újvidéken és környékén partizánvadász razzia ürügyével magyar katonák és csendőrök mintegy 3300 embert, köztük 700 zsidót lőttek agyon.
Az újvidéki mészárlás
A munkaszolgálatban 1941 és 1944 között 25-40 ezer, fegyvertelenül a harcmezőre vezényelt zsidó férfi vesztette életét az őrzésükkel megbízott keret brutalitása, a zord körülmények és a harci cselekmények következtében.

Mégis, a több tízezres emberveszteség és az antiszemita törvényhozás hátrányos egzisztenciális következményei ellenére a magyar zsidóság 1944 márciusáig relatív létbiztonságban élt. A németek által megszállt Európa nagy részén tombolt a holokauszt, az SS mobil kivégző alakulatai végigsöpörtek a keleti területeken, üzemeltek a megsemmisítő- és munkatáborok, Európa zsidó közösségei sorra pusztultak. 1942 és 1944 között a konzervatív Kállay-kormány újabb zsidóellenes törvényeket elfogadtatva és szélsőségesen antiszemita kijelentéseket hallatva ugyan, de nemet mondott a magyar zsidók deportálását követelő németeknek.

Ez a relatív létbiztonság foszlott semmivé, amikor 1944. március 19-én a német csapatok megszállták Magyarországot. Az akcióra elsősorban azért került sor, mert Berlinnek tudomása volt a magyar kormányzat és a szövetségesek közti fegyverszüneti tárgyalásokról és Hitler meg kívánta akadályozni, hogy Magyarország Itália példáját követve kiugorjon a háborúból. Másrészt Németország minden addiginál alaposabban ki akarta zsákmányolni a magyar gazdaságot, hogy fedezhesse egyre növekvő hadikiadásait. A "zsidókérdés" csak másodrendű szerepet játszott az ország megszállásában.

A német hadsereggel együtt Magyarországra érkezett az ún. különleges bevetési egység (Sondereinsatzkommando - SEK), melynek feladata az ország "zsidótlanítása" volt. A SEK vezetésével a holokauszt fő szervezőjét, Adolf Eichmann SS-alezredest
Magyar zsidó gyerekek Birkenauban 1944 májusában
bízták meg, aki a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (RSHA) deportálási ügyekben egész Európára kiterjedő hatáskörrel rendelkező zsidóügyi részlegét (RSHA-IV/B/4) vezette. A SEK mindössze 20 tisztből és több mint száz kisegítő erőből (őrök, sofőrök, titkárnők, stb.) állt. Nyilvánvaló volt tehát, hogy az alakulat önmagában képtelen megszervezni mintegy 760-780 ezer ember gettósítását és deportálását a 170 ezer négyzetkilométer területű országból. A magyar hatóságok együttműködése nélkülözhetetlen volt.

Horthy Miklós kormányzó néhány nappal a megszállás után német nyomásra új, a náci érdekeket kiszolgáló kormányt nevezett ki a korábbi berlini követ, Sztójay Döme vezetésével. A Sztójay-kabinet új belügyi vezetése (Jaross Andor belügyminiszter, Baky László és Endre László államtitkárok) nem várt készséggel működött együtt a németekkel. Megkezdődött a "zsidókérdés végső megoldása Magyarországon", amely a németek számára is meglepő hatékonysággal haladt előre: április közepe és május vége között lényegileg az ország teljes zsidó lakosságát gettókba és gyűjtőtáborokba zárták, május 15. és július 9. között pedig a holokauszt legnagyobb deportálási akciójának keretében mintegy 430 ezer embert hurcoltak - 10-15 ezer kivételével - Auschwitz-Birkenauba. Az a gyorsaság, mellyel a magyar hatóságok kitaszították a zsidókat a társadalomból, kifosztották, gettósították, majd deportálták őket, még a holokauszt történetében is páratlan volt.

1944 július elejére már csak a budapesti és a munkaszolgálatos zsidók maradtak Magyarországon. Az egyre romló hadihelyzet, a külföldi tiltakozáshullám és az auschwitzi
Holttestek a budapesti nagy gettóban
tömegmészárlásokról szóló hírek terjedése arra késztette Horthyt, hogy július elején leállítsa a deportálásokat. Az addig Hitler-hű Románia augusztus végén oldalt váltott és hadat üzent Berlinnek, ami megrengette a nácik térségbeli pozícióit. Ezt kihasználva Horthy menesztette a Sztójay-kabinetet és Lakatos Géza vezérezredes vezetésével új kormányt nevezett ki, amelynek fő feladata a német szövetségből való kiválás előkészítése volt. A kiugrást azonban rosszul tervezték meg és még rosszabbul hajtották végre. Október 15-én a németek átvették a kezdeményezést, lemondatták Horthyt és Szálasi Ferenc nyilas mozgalmát jutatták hatalomra. Az újdonsült "Nemzetvezető" megindította a deportálásokat: november és december folyamán mintegy 50 ezer budapesti és munkaszolgálatost zsidót vittek Németországba - javarészüket gyalogmenetben hajtva az összeomló Birodalom területére. A Budapesten maradt zsidókat két gettóba zárták. A fővárosban állandósult a terror, nyilas fegyveresek zsidók ezreit gyilkolták meg. A gettók túlélőit 1945 januárjában, a koncentrációs táborokban életben maradt zsidókat az év tavaszán szabadították fel a szövetséges csapatok.