Ellenállás, cionisták
A holokauszt áldozatait gyakran éri a vád, hogy hagyták magukat lemészárolni, mint "a vágóhídra menő birkák", és nem fordultak szembe gyilkosaikkal. Magyarországon 1944-1945-ben nem álltak fenn egy zsidó fegyveres ellenállási mozgalom feltételei: a potenciális harcosok többsége hiányzott, nem volt idő a mozgalom megszervezésére, nem voltak fegyverek, sem a zsidókat támogatni tudó, nem zsidó ellenállási szervezetek. A szervezett ellenállást kifejtő cionisták sem ragadtak fegyvert, hanem a megvesztegetés, bujkálás, hamisítás, embermentés taktikáját választották a magyar és német nácikkal szemben.
A magyar holokauszt történetét lásd itt
A hadra fogható életkorban, jó fizikai kondícióban lévő férfiak jelentős
 |
A fegyverre fogható fiatal férfiak munkaszolgálatot teljesítettek |
A magyar holokauszt volt az Endlösung történetének leggyorsabban lebonyolított "zsidótlanítási" akciója, amelynek során az események rendkívüli gyorsasággal követték egymást. A zsidók jogfosztása, kirablása néhány héten belül lezajlott, a gettósítás már a német megszállást követő 29. napon megkezdődött, a tömeges deportálások ezután négy héttel indultak, és további 56 nap alatt be is fejeződtek. A varsói gettófelkelés kirobbantói (összesen körülbelül 700-1000 jó fizikai állapotban lévő, fiatal férfi és nő) a gettó fennállásának harmadik évében ragadtak fegyvert, míg a leghosszabb ideig működő magyarországi gettó - a budapesti - sem létezett hét hétnél tovább.
A lázadó zsidók Európában mindenütt kisebb-nagyobb mértékben számíthattak a helyi ellenállási mozgalmak támogatására, Magyarországon viszont nem volt számottevő nem zsidó fegyveres ellenállás, amelyre egy esetleges zsidó felkelés támaszkodhatott volna. A jugoszláv, a francia vagy a lengyel hadseregekkel ellentétben a reguláris magyar haderő nem bomlott fel, és így nem hagyott maga után mennyiségű fegyvert, hadianyagot, amelyet az ellenállási mozgalom felhasználhatott, egy esetleges magyar zsidó ellenállás pedig nem támaszkodhatott olyan anyagi háttérbázis segítségére, mint amilyet a megszállt szovjet területeken működő irreguláris alakulatok kaptak Moszkvától.
A magyar zsidók túlnyomó része törvénytisztelő állampolgár volt. Legtöbbjükben fel sem merült, hogy ne engedelmeskedjen hazája hatóságainak, az aktív ellenállásról nem is beszélve. Ráadásul az 1944 végére egyedüliként megmaradt fővárosi zsidóság helyzete lényegesen különbözött a kelet-európai területeken élőkétől. A keleti városi felkelések mindig olyan szituációban robbantak ki, amikor a nácik megkezdték az adott gettó felszámolását (például Varsó 1943. április 19., Bialystok 1943. augusztus 16., Czestochowa 1943. január és június 25., Bedzin 1943 augusztus 1.). A felkelők tudatában voltak, hogy mindenképpen elpusztulnak, a kérdés csak az volt, hogy fegyverrel a kézben, vagy a haláltáborokba deportálva. 1944-45 fordulóján a Vörös Hadsereg már a fővárost ostromolta, a nácik és nyilasok veresége biztos volt, azaz a kérdés másként vetődött fel: meghalni vagy időt nyerve életben maradni?
A magyarországi cionista ellenállás
Mindennek megfelelően azok a zsidó csoportok, amely szervezetten szembe szálltak a népirtás programjával, az ellenállás más útját választották: a tárgyalás, megvesztegetés, papírhamisítás, bujkálás és bujtatás módszereit alkalmazták. Ezeket a csoportokat túlnyomó részt a cionisták alkották.
A cionizmus a két világháború közötti Magyarországon jelentéktelen, befolyással nem rendelkező, alig néhány ezer embert vonzó politikai és eszmei irányzat volt. 1938-tól kezdve a magyar cionista csoportok két forrásból kaptak jelentős erősítést. Az 1938 és 1941 között visszacsatolt területek egy részén (például Észak-Erdélyben) erős cionista mozgalmak léteztek, amelyeknek tagjai közül sokan magyar állampolgársághoz jutva Budapestre költöztek. Másrészt 1939 és 1944 között sok ezer szlovák és lengyel zsidó szökött illegálisan Magyarországra. A menekülthullámmal érkező sok száz fiatal, de már tapasztalt cionista gyorsan átvette az irányítást a munkaszolgálatos behívások miatt meggyengült magyar csoportokban. Ez a két "vérfrissítés" ugyan nem járt jelentős létszámnövekedéssel, az újonnan érkezettek mégis revitalizálták a hazai cionista mozgalmat. Precíz információik voltak, illúzióik viszont egyáltalán nem: pontosan tudták, hogy mire számíthatnak a német megszállás után. Mentalitásuk eltért az átlagos magyar zsidókétól, azaz eszükbe sem jutott engedelmeskedni a parancsoknak.
A cionista csoportok két nagyobb egységre oszthatók: a nemzetközi cionista szervezetekkel (például Jewish Agency for Palestine)
 |
Az Elefánt Márton, Friedl Rafael, Révész Perec, Grósz Endre, Teichmann Ernő és mások vezette ifjú cionisták a már fent említett okok miatt elvetették a reménytelen fegyveres ellenállás gondolatát. Ahogy egyikük fogalmazott: "Nem az a vágyam, hogy egy palesztinai kibuc névadója legyek, én magam szeretnék ott élni".[2] Ennek ellenére egyes csoportjaik néhányszor mégis tűzpárbajba keveredtek a nyilasokkal, az ilyen esetek száma és jelentősége azonban elenyésző volt. Lényegesen eredményesebb volt a halucok fegyvertelen mentési tevékenysége. A német megszállás után elsősorban saját barátaikat, családtagjaikat mentették és juttatták át Szlovákiába, Romániába és az egykori jugoszláv területekre. A fiatal cionisták hatalmas mennyiségben és általában igen jó minőségben hamisították az életben maradáshoz szükséges hivatalos papírokat. A nyilas időszak a cionista ellenállás legfontosabb periódusa volt: a halucok magyar és német katonai egyenruhákban, felfegyverkezve, hamis parancsokat lobogtatva mentették az embereket a nyilasok keze közül, tömegesen bujtatták az üldözötteket, jelentősen hozzájárultak a Nemzetközi Vöröskereszt gyermekmentési akcióihoz és részük volt a pesti "nagy" gettó élelmezésében is.[3]
A halucok főhadiszállása július vége és a felszabadulás között a budapesti Vadász
 |
Grósz Dávid cionista ellenálló nyilas álruhában |
Mivel a Szálasi-kormány egyik legfontosabb külpolitikai célja hatalmának nemzetközi elismertetése volt, a karhatalmisták egy ideig elismerték az Üvegház területen kívüli státuszát. Az épület előtti várakozás ennek ellenére veszélyes volt. V. R. női szabó november elején éppen sorban állt, hogy védlevélhez jusson, amikor "a nyilasok észrevétlenül bekerítettek, nem soknak sikerült a gyűrűből kicsúszni. Hajtottak, mint a barmokat, és ilyeneket kiabáltak: 'most végzünk veletek, büdös zsidók!'."[7] V. R. előbb az óbudai téglagyárba, majd a kauferingi koncentrációs táborba került.
A cionisták egyre nagyobb mennyiségben állították elő a hamis védleveleket. Elefánt visszaemlékezése szerint "úgy csináltuk a dolgot, hogy a hamisítványokat behoztuk a követségre, és ott adtuk ki azoknak, akik a 7800-as listán nem voltak rajta, vagy másképpen nem tudtak hozzájutni. Később ez nem volt elég és így kénytelenek voltunk a blöffnek a blöffjét felállítani. Perczell Mór utca 4. szám alatt felállítottunk egy teljesen hamis követséget, ahol most már jó hamisítványokat adtunk a jelentkezőknek." [8] Weiss Artúr felesége szerint "A Vadász utca azonban nemcsak mint Schutzpassz-gyár működött, de asyluma [menedéke] volt a tisztviselők és hozzátartozóiknak, továbbá szökött munkatáborosok nagy tömege is itt talált menedéket, ezenkívül sok politikai üldözött, vezető szociáldemokrata, kommunista". [9]
Mindez nem maradhatott sokáig titokban. "Állandó rettegésben éltünk, mert
Tömeg a Vadász utcai Üvegház előtt
hiszen csakhamar nyilvánvalóvá vált, hogy a ház nemcsak követség, hanem tömegek búvóhelye." - mondta Weissné 1945-ben - "A sok kijáró ember közül sokan lebuktak, a hatóságok figyelme csakhamar a követség épületére terelődött."[10] Salamon Mihály szerint "Nagy meglepetés tehát nem érte a vezetőséget december 31-én, mikor egy nyilas különítmény géppisztolyok sortüze és kézigránátok dobálása közben az épületbe behatolt. Ennek a betörésnek három halottja és 17 sebesült áldozata volt s nagy szerencsénk volt mondható, hogy az utcára lesorakoztatott tömeget az elhurcolástól a városparancsnokság és a főkapitányság megmozgatásával meg tudtuk menteni."[11] A nyilasok másnap azonban ismét visszatértek, magukkal vitték és meggyilkolták Weiss Artúrt, az Üvegház tulajdonosát, vezetőjét. Ennek ellenére az épület legtöbb lakója megérte a felszabadulást.
A cionista ellenállás külön fejezetét írta az a három magyar származású
Szenes Hannát rögtön a déli határ átlépésekor letartóztatták, majd novemberben kivégezték a nyilasok. Két társát, Nussbacher Emilt és Goldstein Ferencet szintén elfogták. Nussbachernek sikerült megszöknie a fogságból, Goldstein egy náci lágerben vesztette életét.[12]
Lábjegyzetek
[1] Az ún. "Kasztner-ügyről" részletesen lásd például Braham 1997, 1023-1066. o. és Bauer 1994, 145-260. o. A Kasztner-akcióról és következményeiről lásd Kádár-Vági 2001, 168-206. o. az ügyletek anyagi vonatkozásairól ugyanott 211-219. o.
[2] Idézi Ronén 1998, 33. o.
[3] A halucok tevékenységéről részletesen lásd Cohen 2002, Ronén 1998, Salamon és Benshalom 2001.
[4] Braham 1997, 833-836. o.
[5] Lutz tevékenységéről lásd Tschuy 2002.
[6] 3619. jkv.
[7] 2054. jkv.
[8] 3619. jkv.
[9] 3598. jkv.
[10] Uo.
[11] 3648. jkv.
[12] Nussbacher emlékiratait lásd Palgi 2003.
Felhasznált irodalom
Bauer 1994
Yehuda Bauer: Jews for Sale? Nazi-Jewish Negotiations, 1933-1945. New Haven and London, 1994, Yale University Press.
Benshalom 2001
Rafi Benshalom: We Struggled for Life. The Hungarian Zionist Youth Resistance During the Nazi Era. Jerusalem - New York, 2001, Gefen.
Braham 1997
Randolph L. Braham: A népirtás politikája - a Holocaust Magyarországon. 1-2. köt. Budapest, 1997, Belvárosi.
Cohen 2002
Asher Cohen: A haluc ellenállás Magyarországon 1942-1944. Budapest, 2002, Balassi.
Kádár-Vági 2001
Kádár Gábor-Vági Zoltán: Aranyvonat. Fejezetek a zsidó vagyon történetéből. 2001, Budapest, Osiris.
Palgi 2003
Yoel Palgi: Into the Inferno. The Memoir of Jewish Paratrooper Behind Nazi Lines. 2003, New Brunswick- New Jersey - London - Rutgers University Press.
Ronén 1998
Ávihu Ronén: Harc az életért. Cionista (Somér) ellenállás Budapesten 1944. 1998, Budapest, Belvárosi.
Salamon
Salamon Mihály: "Keresztény" voltam Európában. Tel Aviv, Népünk Kiadó.
Tschuy 2002
Theo Tschuy: Becsület és bátorság. Carl Lutz és a budapesti zsidók. 2002, Miskolc, Well-PRess.
