Kereső
Főoldal
A DEGOB-ról
A visszaemlékezők
Lágerenciklopédia
Idegen szavak, kifejezések
Támogatóink

Fent nevezettek előadják a következőket:
Munkácsról és a környéki falukból kerültünk a gettóba, ille### a téglagyárba. Mindegyikünk jó körülmények között élt, rendes lakásban, némelyikünknek kis háza, férjének kocsija lovai is voltak. Április végén egy vasárnap reggel 1/2 5 órakor bejöttek a csendőrök a zsidó házakba, és azt mondták, hogy minden ékszert, pénzt, akinek váltója, vagy más értéke van, oda kell adni. Azután összecsomagoltunk, vihettünk magunkkal, amit akartunk, csak arra vigyáztak, hogy ne rejtsünk el semmit, vagy ne adjunk oda valamit a szomszédoknak. A gettóban borzasztóan összezsúfolva laktunk, 8-10 ember egy kis szobában. Csendőrök őrizték a gettót, amely körül volt kerítve. Semmit nem dolgoztunk ott, csak vártuk, hogy mi fog történni velünk. Az ellátás nagyon kevés volt, abból éltünk, amit magunkkal hoztunk. Egyik reggelen bejöttek a csendőrök, és azt mondták, hogy azonnal indulunk. Egy percnyi időt sem hagytak a készülődésre, aki ingben volt, vagy mezítláb, vagy ahogyan volt, úgy kellett indulnunk, aki csak egy percet is késett, azt megverték. Úgy hajtottak bennünket az úton, mint a lovakat, nagy kerülővel vezettek minket a téglagyárba. Aki hátramaradt, azt lelőtték, a hozzátartozóknak még hátranézni sem volt szabad. A téglagyárban szabad ég alatt aludtunk, rengetegen voltunk összezsúfolva különböző helyekről. Az ellátás borzalmas volt, egész napra 1/4 liter levest kaptunk. Ha nem lett volna egyeseknek valami még ### megosztottak velünk, akik nem hozhattak semmit magukkal, akkor éhen haltunk volna. Teljesen elkülönítve voltak az ### politikai bűnösök, vagyis akik szocialisták, vagy kommunisták voltak. Ezeket egy ilyen ### tették, amelynek minden oldalát befalazták és betapasztották ### úgy, hogy ezek állandóan teljes sötétségben voltak. Később behozták a téglagyárba a ### is, akik mesélték, hogy az elhagyott otthonokban a csendőrök felásták a kerteket, udvarokat, a szobákban felemelték a padlókat, úgy kutattak az elrejtett értékek után. A téglagyárban nem engedték meg az embereknek, hogy az imaszereket használják. Egy napon mikrofonon felszólították az embereket, hogy a talliszokat, tefilineket és imakönyveket mindenki szolgáltassa be, mert akinél ezeket megtalálják, azt agyonlövik. Az összegyűjtött imaszereket egy csomóba rakták, és megparancsolták a zsidóknak, hogy gyújtsák meg. A zsidók húzódoztak ennek a felszólításnak a teljesítésétől és ezért nagyon megverték őket. Végül kénytelenek voltak rá vállalkozni és megtették, amit parancsoltak. Ekkor jöttek a német katonák, és azt mondták, hogy a talliszokat nem kellett volna elégetni, mivel azok tiszta gyapjúból vannak, és azokat fel akarták használni és ez szabotázs volt a zsidók részéről, és azért ismét borzasztóan megverték azokat, akik felgyújtották. A téglagyárban állandóan mikrofonon szólították az embereket. Például kértek 20 érettségizett lányt, vagy 25 orvost, vagy más diplomás embert és kizárólag ezeket küldték W.C-ket tisztítani. A kerítésen belül piros zászlókkal határvonal volt kitűzve, ameddig szabad volt menni. Aki túllépte ezt a határt, azt lelőtték. Egy öreg néni nem tudta, vagy nem vette észre ezeket a zászlókat, át akart menni, hogy egy gödörből vizet merítsen, és azt azonnal lelőtték. Egy reggel mindenkinek sorakozni kellett, megmotoztak bennünket, írásokat, ékszert, amit találtak elvettek és vagonba raktak bennünket. 80 ember volt egy kocsiban. Rettenetesen meleg volt, vizet sem W.C. vödröt nem kaptunk. Borzalmasan szenvedtünk a melegtől a lezárt kocsikban, az izzó napon és szenvedtünk a szomjúságtól. A vonat sok állomáson megállt, azonban kinézni nem volt szabad. Egyszer kinézett egyikünk, akkor belőttek a kocsiba, de nem talált el senkit a golyó. Minden állomáson felszálltak csendőrök, akik zsákokat hoztak magukkal és ismételten felszólítottal bennünket, hogy adjunk oda minden értéket, mert ha valamit megtalálnak, akkor agyonlőnek. Természetesen még soknál volt egy-egy jegygyűrű, kis aranyfülbevaló, stb. és mindig akadt újabb zsákmány a csendőröknek. Kassa előtt megállt a vonat, egy vagont kiürítettek és abba az üres vagonba a nőknek egyenként kellett beszállni. Ott a csendőrök levetkőztették őket meztelenre, megvizsgálták, hogy nem rejtettek-e el valamit, benyúltak mindegyikünkbe. Aki menstruált, annak a felkötőjét szét kellett teregetni, azt is alaposan megnézték. Útközben nagyon sokan elégették a pénzüket a vagonban, vagy széttépték a bankjegyeket és kidobták a kocsiból, hogy ne kelljen odaadni. Háromnapos gyötrelmes utazás után, este érkeztünk Auschwitzba. A vagonokat nagyon gyorsan kellett elhagynunk. Azt mondták, a csomagokat csak hagyjuk fenn, majd később utánunk hozzák. Amint kiszálltunk, azonnal szétválasztottak bennünket. A gyengéket, öregeket, gyermekeket egyik csoportba tették, bennünket a másikba. Fenti Wettensteinnétől # gyermekét vették el, továbbá akkor látta utoljára szüleit, apósát, anyósát, nagyszámú rokonságát. Amikor sírni kezdett, a német tisztek azzal biztatták, hogy majd vasárnap találkozni fognak. Ez a szelektálás hosszú órákat vett igénybe. Ekkor már nagyon fáradtak voltunk, fáztunk a nyirkos éjszakában. Egyszerre csak fojtogató füstöt éreztünk és messziről nagy tüzet láttunk. A tűz felé indítottak bennünket és azt hittük, hogy elégetni visznek. Egyesek elkezdtek zokogni, borzalmas félelem vett erőt az egész csoporton. Voltak, akik a ruháikat szaggatták le magukról, hogy ezáltal hamarább égjenek el és a szenvedés rövidebb ideig tartson. Ekkor nem a tűzbe vittek bennünket. Fenti Welber Szidonia, aki a krematóriumban dolgozott egy ideig, mesélte, hogy a tűz, amit láttunk a következő volt. Amikor nagyon sok transzport érkezett Auschwitzba és rengeteg embert öltek meg gázzal, a krematórium nem bírta ezt a nagy mennyiséget feldolgozni. Ekkor nagy gödröket ásattak a zsidókkal, kibélelték gerendákkal az alját, azután arra ráraktak egy sor hullát, azután újból egy sor gerendát, addig, amik a gödör megtelt, azután ezt meggyújtották. Ennek a tüzét láttuk. A hozzátartozóinkat, akiktől az állomáson elválasztottak, állítólag mind a gázkamrába vitték, és azután elégették. Bennünket egy hosszú terembe vittek, ahol mindent le kellett vennünk magunkról, még a parókát, felkötőt, szemüveget is. Mindent elvettek tőlünk, azután teljesen leszőrtelenítettek és megfürdettek. A fürdés után kaptunk egy-egy ruhaszerű rongyot, de semmi fehérneműt. Ezután deszkabarakkba küldtek bennünket. 2x1.5 méteres priccsen 14-en aludtunk. Olyan szűken voltunk, hogy mindenki csak az oldalán fekhetett. Gyakran majd megbolondultunk attól, hogy elzsibbadt az oldalunk, de nem lehettet megfordulni a másik oldalra, mert ahhoz az egész társaságnak fel kellett volna kelni. Ellátásunk nagyon kevés volt, de az életmódunk és a bánásmód az majdnem elviselhetetlen volt. Naponta kétszer "appell"-re kellett felállnunk. Ez azt jelenti, hogy ötös sorba kellett felállnunk, megszámoltak, hogy megvan-e mindenki, névszerint is ellenőriztek. Ez a sorban állás reggel 3 órától délelőtt 10 óráig tartott. Zuhogó esőben, tűző napon, dermesztő hidegben, délután is. Sokszor nem álltunk, hanem térdelnünk kellett a vizes agyagos földön. Előfordult, hogy a barakkunkban meghalt valaki és azt reggel és este becsavarva, holtan kivittük az apell-re, hogy a létszám meglegyen. Az "Apell"-nél vigyázz -állásban kellett állnunk. Aki összehúzta magát az esőben, vagy egy cseppet kiállt a sorból azt borzalmasan megverték. Az "apell"-nél állandóan csipkedtük az arcunkat, és vidáman igyekeztünk nézegetni, mert aki sápadtnak, vagy betegesnek látszott, azt kiválasztották a csoportból és vitték a gázkamrákba, ha aznap történetesen nem érkezett új transzport. Borzalmasan szenvedtünk amiatt is, hogy néha egy-egy napra bezártak minket a barakkba és nem mehettünk ki a szükségletünket elvégezni. Ilyenkor éjjel szöktünk ki, reszkírozva azt, hogy ezért nagy verést kapunk. Azonban legtöbbünknek a rossz koszttól állandóan hasmenése volt és nem bírtuk magunkat 8-10 órán át visszatartani. Azután ha lehetett, a Waschraumokban mostuk ki a szennyes holminkat. Ezekben a Waschraumokban is borzalmas volt a helyzet kb. 30-40000 ember részére 5-600 csap volt. Olykor egyszerűen elzárták a vizet. Állandó tolongás volt ott, úgy, hogy egyszer összenyomtak egy leányt és meg is halt. Sokan "appell" előtt igyekeztek a Waschraum-ba, valami rongyot megvizesíteni, mert mindnyájan kopaszok voltunk és nem bírtak kopasz fejjel órákon át a tűző napon állni. Volt két S.S.-felügyelőnőnk, ezek valóságos ördögök voltak. Úgy pofoztak bennünket, hogy akit a kezükbe kaptak annak orrán, száján dűlt a vér. Az egyik soha nem hagyta abba addig a pofozást, amíg vért nem látott. De ez rendesen már a második pofon után megtörtént. Eleinte, amikor megérkeztünk és kis ennivalót kaptunk, lelkileg kicsit összeszedtük magunkat. Igyekeztünk kibírni mindent, abban a reményben, hogy egyszer majd csak vége lesz ennek a földi pokolnak, és talán találkozunk még a családunkkal. Amikor azonban megtudtuk, hogy mi történt legközelebbi hozzátartozóinkkal, elveszítettük minden életkedvünket, teljesen fásultak lettünk és csak úgy éltünk, mint az állatok, már nem is sírtunk, nem reméltünk semmit és nem bántuk, akármi történik velünk. Egy napon appell után orvosi vizsgálatra vittek, megint levetkőztettek, mindent elvettek tőlünk, és akit közülünk alkalmasnak találtak annak adtak ruhát, most már inget és bugyit is kaptunk és cipőt és vagonba tettek bennünket. Útravalót is adtak: egy kis darab kenyeret, 2 dkg margarint, kis szalámit, 50 személyt raktak egy vagonba. Kétnapi utazás után megérkeztünk Hertinába, késő éjjel. Rengeteg fegyveres katona állt az állomáson, ránk szegezett puskával. Máig sem tudjuk, ennek mi volt a célja, de borzalmas benyomást tett ránk. Barakkban helyeztek el bennünket, kisebb szobákban és mindenkinek saját ágya volt. Megérkezés és elhelyezkedés után kaptunk feketekávét fehér csészében, főtt krumplit kis sóval és ekkor úgy éreztük, hogy paradicsomba kerültünk. Ezután mindenki kapott egy pokrócot és papírból való hálózsákot. De ezután mindjárt jött a kiábrándulás! Az Oberschaarführerin sorba állított bennünket és egyeseket minden ok nélkül felpofozott. Másnap munkára vittek bennünket. Bombagyárban dolgoztunk. 100-500-1000 és 5000 kilós bombákat mérges gázzal töltöttünk meg. Ez nagyon veszélyes és ártalmas munka volt, úgy, hogy aki ezekben az u.n. Giesserei-termekben dolgozott, az tejet is kapott. Az egyik anya az itt kapott tejét el akarta vinni a leánya részére, aki más beosztásban dolgozott. A felügyelő meglátta nála az üveget és majdnem félholtra verte. Itt Hortinában dolgoztak szerb és cseh hadifoglyok is, nem zsidók. Ezek nagyon jók voltak hozzánk, sok mindent juttattak nekünk. A szerbek állandóan kaptak amerikai csomagokat, ### nekünk szappan, ennivalót, elmesélték nekünk az eseményeket, mert ők újságokat is kaptak. Súlyosan megvertek és egy napra sötét bunkerba zártak bennünket, ha meglátták, hogy ezekkel beszélünk, vagy pedig, ha a szokásos hazautazások alkalmával olyasmit találtak a holmik között, amiről tudták, hogy csak ezektől a férfiaktól kaphattuk. Általában nagyon sok verést kaptunk, de már úgy elkérgesedett a lelkünk, hogy fel sem vettük. Egy reggel megint sorba állítottak bennünket, aki ne sietett eléggé, azt nagyon megverték. Azután levetkőztettek, mindent elvettek tőlünk, csak azt a rongyos holmit adták vissza reánk, amit fél évvel ezelőtt Auschwitzból hoztunk magunkkal. Ezután Theresienstadtba szállítottak bennünket a közeledő oroszok elől. Amint később megtudtuk, már kiadták a parancsot, hogy május 10.-én mindnyájunkat gázzal megölnek. Május 8.-án azonban megérkeztek az oroszok és felszabadítottak bennünket.

Kifosztás