Kereső
Főoldal
A DEGOB-ról
A visszaemlékezők
Lágerenciklopédia
Idegen szavak, kifejezések
Támogatóink

Fent nevezett előadja a következőket:
Alsóapsa a hegyek között fekvő kisközség. 10.000 lakója van, kb. 200 zsidó lakott itt, akik kereskedelemmel és iparral foglalkoztak. Javarészt szegény sorsú zsidók voltak ezek. A mi szüleink kereskedők voltak és különösen a csehek alatt nagyon jó sorsuk volt. 1939. március 15-én jöttek a magyarok, akik első intézkedésükkel elvették a zsidó üzleteket, nem engedték a zsidókat a templomban imádkozni és ahol csak tudtak, ártottak nekünk.1941-ben elhurcoltak 50 családot: 217 személyt Lengyelországba. Édesapám éppen Pesten járt (mondja Adler Rózsi), hogy az állampolgársági bizonyítványt haza hozza de visszaérve Alsóapsára már nem talált minket otthon. Összesen 40.000 zsidót hurcoltak ekkor Magyarországról Lengyelországba. A magyarok azt állították, hogy ezek mind lengyel állampolgárok, de ez nem felelt meg a valóságnak. Minket is az édesanyámmal, Adler Hermannéval elhurcoltak. Mind a hatan kisgyerekek voltunk, névszerint Adler Sári, Adler Teréz, Salamon, Helén, Izsák és Henci. Az elhurcolt zsidók nagy részét agyonlőtték és egyeseket a Stanislau-i gettóba vittek. Sokat bedobtak a Dnyeszterbe, a nőknek levágták a mellét, a gyerekeket kettévágták és igen sok embert élve eltemettek. A mi falunkban Csaholi postás, Mandrik segédjegyző, Philipp Mihály főbíró és Papp Mihály főjegyző egyéni akcióból hurcoltattak el minket. Többször fogadtak el tőlünk pénzt és ígérgették, hogy elintézik az ügyünket, de becsaptak minket. Inkább a szegényeket vitték el a faluból. Mielőtt elvittek, eltört a karom és elhurcolásunkkor a gipszbe rejtettem el pénzt és aranyat és ennek köszönhetjük, hogy meg tudtunk menekülni. Alsóapsára rajtunk kívül csak 2 személy érkezett vissza a deportáltakból, s a többit mind megölték.1942-1944-ig aztán nyugodtabban éltünk. Mikor a németek jöttek, viselni kellett a sárga csillagot, nem utazhattunk vonaton és a főutcára néző ablakainkat be kellett meszelni. 8 nappal később be kellett adnunk az aranyat, az ezüstöt, pénzt, írógépet, kerékpárt, fényképezőgépet és a rádiót. A csendőrök hajtották végre a rendeletet, Papp Mihály főjegyző, Csaholi vezetésével. Papp Mihály még a fülbevalót is kitépte a kisgyerekek füléből. A zsidók próbáltak a rendelet ellen küzdeni, de mikor elvették a pénzünket, már nem tudtunk elérni semmit. A helybeli lakosság nagyon csúnyán viselkedett, örültek, hogy a zsidókat elviszik. Tífuszjárványt akartunk kelteni, hogy ne tudjanak minket elvinni, e célból feketekávét ittunk sóval, hogy lázasak legyünk. Ezzel 2 hétig sikerült a gettóba való hurcolásunkat megakadályozni. A zsidótanács tagjai, Landó József és Vég Zsida nagyon szépen viselkedtek, de segíteni így sem tudtak rajtunk. Április 29-én lépett életbe a gettórendelet. Papp, Csaholi, Valián tanító, Dudla László és Benedek József a leventék segítségével kísértek minket a gettóba. Egy család 50 kg élelmet és 20 kg ruhát és edény vihetett. Az utolsó percben házkutatás volt, a nőket megmotozták, majd jegyzőkönyvet vettek fel a megmaradt holmiról. A gettó Aknaszlatinán volt, 3 utcából állt és körül volt zárva. Kívül a csendőrök és belül fehér karszalagos zsidó rendőrök őrizték. A zsidó rendőrök vásároltak nekünk titokban élelmet, nekünk nem volt szabad kijárni. Körülbelül 8000 ember volt a gettóban: aki a zsidókon segíteni próbált, például pénzért élelmet hozott vagy busás ellenszolgáltatásért egy kisgyereket rejtegetett, azt szintén behozták a gettóba, de később persze kiengedték. Élelmezés egyáltalán nem volt, csak az ehetett, aki még hozott otthonról. Egyszer 2 leány hazaszökött ennivalóért, azokat úgy megverték, hogy belehaltak. Sokan próbáltak a hegyi bunkerokban bujkálni, de ha az éhség kikergette, akkor a keresztények rögtön feljelentették és a gettóban félkeresztet vágtak a nők hajába. Mindennap meg kellett mutatniok a hajukat, nem volt megengedve, hogy a többi hajukat is levágják, hanem ilyen csúf megjelöléssel kellett maradniok.Azt mondták, hogy Hortobágyra megyünk dolgozni és a fiatalok munkájukból eltartják majd az öregeket. Innen azért visznek el minket, mert már közel van a front. Mi ezt el is hittük. Borzasztó élmény volt, hogy egy nő meghalt a gettóban és a hatóság még eltemetni sem engedte. Május 22-én elvittek minket a polgári iskolába, ott motozás után minden pénzt elvettek tőlünk, ruháinkat is elszedték, mindenkinek csak egy váltóruhája maradhatott. Egy 5 éves kisfiút a motozásnál betegre vertek, mert 1 pengőt találtak nála. Május 23-án vagoníroztak minket és semmit nem vihettünk magunkkal. Még ekkor is azt hittük, hogy Hortobágyra megyünk dolgozni. A csendőrök és leventék hajtották végre a deportációt és az önkényesen jelentkező magyar civil lakosság segédkezett. Utolsó nap Dudla László azt mondta Lebovits Margitnak, hogyha elviszik a gettóból, hazáját ebben az életben már nem fogja látni.Amikor a csendőrök a vagonba vittek, ütöttek-vertek, kergettek minket és aki elesett, arra ráléptek. 70 ember volt egy vagonban. Kaptunk egy vödör vizet, egy WC-vödröt és a 70 személy részére 4 kenyeret. Volt olyan vagon, ahova még WC-vödröt sem adtak. 3 napig utaztunk. A gyerekek könyörögtek vízért, de nem volt.A szerelvény Kassa felé ment, de mi már Királyhágán láttuk, hogy nem Hortobágyra megyünk. Ekkor elvesztettük minden reményünket. Kassán kinyitották a vagont és ott adtak át a magyarok a németeknek. De előzőleg a magyarok mégegyszer kutattak és nagyon sok pénzt elvettek tőlünk. Itt már tudtuk, hogy Németországba visznek, de nem sejtettük, hogy megsemmisítő táborba kerülünk. 2 asszony egy ablakon keresztül - kibontották a drótozást - megszökött, de elfogták és később utánunk hozták őket. Az úton egész éjjel a levegőben lövöldöztek és mi rettegve azt hittük, hogy a többi vagon utasait lövik agyon. Este bejött egy német SS és azt mondta, hogy mindent adjunk oda, mert akinél csak 2 fillért találnak, abból a vagonból elviszik az összes férfiakat és agyonlövik. Ott aztán mindent odaadtunk, ami még megmaradt és mert nem mertük a pénzt odaadni, egy részét megettük és elégettük.Május 26-án érkeztünk a szerencsétlen Auschwitzba. Délelőtt a vagonba hagytak; németül beszélő lengyel zsidófiúk fogadtak minket és azt tanácsolták, hogy a gyerekeket adjuk oda az öregeknek. Az állomáson 2 orvos állt, Mengele és a társa, ők szelektálták az öregeket, a betegeket és sokat elvittek azok közül is, akik megfogták az idős édesanyjuk kezét. Lebovits Judit tanítónő és Malvin testvére két kezénél fogva vezette a sógornője gyerekeit és amikor a síró gyerekeket nem akarta letenni, neki is az öregekkel kellett mennie. Mengele azt mondta, nem baj, majd este össze fognak találkozni az egész családdal. A gyerekek, öregek és betegek csoportját rögtön a krematóriumba vitték. A gyerekeket élve dobták a tűzbe az öregeket félig gázosították el. A krematórium előszobájában ruhafogasok voltak számmal ellátva. A bemenőket figyelmeztették, hogy ügyeljenek a számra, hogy fürdő után ruhájukat megtalálják, de soha nem jött vissza senki.Minket fiatalokat fürdőbe vezettek, ahol a német férfiak előtt le kellett vetkőznöm és mindent ott hagynom. Aztán levágták a hajunkat, szőrtelenítettek, majd rossz csíkos fehér kereszttel megjelölt ruhákat kaptunk, fehérnemű és kendő nélkül. Úgy néztünk ki, hogy este a szomszéd táborban lévő apák, fiúk és testvérek sem ismertek meg minket. A fürdőből kijövet nagy füstöt és lángot láttunk. Megkérdeztük, hogy mi ez. Azt válaszolták, hogy gyár van itt és a transzportokból a rongyokat égetik. Mi néhány hétig ezt el is hittük, de aztán rádöbbentünk a szomorú valóságra, hisz láttuk, hogy vitték a meztelen embereket a gázosítóba. Nem volt elég 6 krematórium és gödröket ástak, tüzet csináltak és ott élve égették el az embereket. Ahány transzport bejött, mindig volt szelektálás. A lágerban mindennap volt orvosi vizit és ilyenkor is volt szelektálás. Aki sovány volt, pattanásos vagy bekötötte valaki fájós testrészét, aki vattát tett a fülébe, azt rögtön elvitték és nálunk a gyereklágerban többször előfordult, hogy egy testvért kiválasztottak a gyengék közé, akkor a többi is vele ment. Nálunk a legfiatalabb 15 éves volt, de a 20 éves lányok is azt mondták, hogy 16 évesek. Mi is csak így tudtunk megmaradni. Éjjel mindig óriási tüzeket láttunk és rettenetes szagot éreztünk a füsttől. Éjszaka egyszer láttam ###autón felnőtt férfiak voltak és kettőn nagyobb gyerekek teljesen meztelenül. Össze voltak zsúfolva, mint a heringek és sírtak és kiabáltak. Jaj istenem, "krematórium", miért végeznek velünk ilyen hamar! De a kegyetlen SS-ek elvitték őket.Ha valamelyik nap nem jött transzport, akkor a lágerből vittek a krematóriumba áldozatokat, de a krematórium soha nem volt üres. Éjjel-nappal jöttek a transzportok, Szlovákiából, Magyarországból, Franciaországból, Lengyelországból és Itáliából.Minden reggel 4-7-ig appell volt. Ötös sorokban álltunk és vártuk az SS-t . Este ez megismétlődött. Ha valaki hiányzott, akkor egész éjjel térdelnünk kellett és ha megtalálták a hiányzót, rögtön krematóriumba vitték.Nagyon sok öngyilkosság történt. Egyszerűen megfogták a lágert körülvevő drótot, amely telítve volt árammal. Sokan haltak meg így azok közül akik már nem tudták elviselni a nyomorúságot. Az állapotos asszonyoknak azt mondták, hogy jelentkezzenek önként, mert akkor Zulagat kapnak, kenyeret, margarint, ezt néhányszor meg is adták nekik, de aztán Mengele parancsára mindet elvitték a krematóriumba.November 1-jén munkástranszporttal Rawensbrückbe kerültünk, ahol már emberségesebben bántak velünk. Számokat kaptunk és a szám volt együttal a nevünk is. Egy alkalommal idejött Henckel a repülőgépgyáros és munkásokat választott ki.Így kerültünk Bartheba, itt nagyon nehezen dolgoztunk, napi 14 órát. 1/2 5-kor ébresztő volt, aztán 1/2 7-ig appell. 7-től dolgoztunk 1/2 1-ig, aztán ebédeltünk, majd folytattuk a munkát este 1/2 9-ig. Nagyon sokat szenvedtünk a hidegtől. A koszt rossz volt, zsírtalan és sótlan, csak káposztát vagy marharépát kaptunk és 15 dkg kenyeret. Mi nagyon meg voltunk elégedve, hiszen akkor kerültünk ki a megsemmisítő táborból, de Bartheban a többi 16 nemzetiségű munkás elégedetlenkedettt, mert ők nem tudták, hogy mit jelent Auschwitz. Utolsó napokig járnunk kellett a gyárba, pedig már nem volt áram.Április 22-én nem volt appell, először nem tudtuk, hogy ez mit jelent, aztán láttuk, hogy a civil német lakosság kezd elszökni és az SS-ek estig velük mentek, majd újra volt appell. Ekkor a Kommandoführerin azt mondta, hogy minden nemzetiség külön csoportba álljon, nagyon el voltunk keseredve, nem tudtuk, hogy mit akarnak velünk. 1/2 9-kor sötét volt, senkit nem láttunk és hirtelen a németek bombázni kezdték a gyárat. Nagyon féltünk, mert tőlünk néhány lépésre estek a bombák. Szökni nem tudtunk, mert villanydróttal voltunk körülvéve, aztán egy kis élelmet kaptunk és a németek hajtottak minket. 6 óra alatt közel 40 km-t tettünk meg, aztán észrevettük, hogy a vezetőink lemaradnak és agyon akarták lőni a lemaradókat, de 10 perccel később elszökött a Kommando, nem volt appell és megmenekültünk. Elbújtunk egy erdőbe és itt vártuk be az oroszokat Ribnitz mellett. Az oroszoktól kaptunk élelmet, ruhát.Neubrandenburgban találkoztunk egy cseh katonával, aki Prágába utazott és onnan küldtek értünk 40 autót. 700 cseh és 200 zsidó volt a transzportban. Prágában nagyon jól bántak velünk, kaptunk pénzt és ruhaneműt a Joint.-tól, teljesen elláttak minket. Ha akartunk ott is maradhattunk volna. Hazamegyünk megkeresni hozzátartozóinkat és aztán velük együtt akarunk kimenni saját hazánkba, Palesztinába és az új életet kezdeni.

Kifosztás