Kereső
Főoldal
A DEGOB-ról
A visszaemlékezők
Lágerenciklopédia
Idegen szavak, kifejezések
Támogatóink

Fentnevezett előadja a következőket:
Bártházán mindössze 8 zsidó család lakott, munkásemberek, földművesek, napi keresetükből szegényesen élő emberek. 1944. áprilisában a tábori csendőrök egy házkutatás alkalmával bevitték édesapámat egy másik zsidó házba. Én utána akartam menni, nem gondoltam akkor a következményekre, felelősségre akartam vonni a csendőröket, hogy miért verik az apámat, de az akkori bíró, Sellevi Mihály, aki igen rendesen viselkedett velünk szemben, - ebben megakadályozott. Még aznap én is sorra kerültem, a csendőrök előtt le kellett vetnem a cipőmet és harisnyámat, az egyik csendőr meztelen talpamat véresre verte egy vasfűrésszel. A tábori csendőrök amit csak értek, mindent elvettek tőlünk, még élelmet is, azután szekéren vittek be Munkácsra. Útközben a csendőrök a szekerek között jártak és akit csak értek, mindenkit korbáccsal vertek. A Kalus téglagyári gettóba vittek be, tábori csendőrök őrizték a gettó kerítését, a belső rend fenntartásáról pedig zsidó rendőrök gondoskodtak. A rendőrök között volt egy cigányképű tizedes, ez ahol csak látott egy zsidó lányt, megütötte, annyira összeverte az embereket, hogy többen bele is haltak sérüléseikbe, így többek között egy Roth nevű 32 év körüli ember is meghalt. Sokat kutattak is értékek után, ez szintén veréssel volt összekötve. A leányok is dolgoztak, téglát raktak, munka közben is ütötték-verték. Három hétig voltunk gettóban és utána a harmadik transzporttal bevagoníroztak, a beszállásnál jobb és bal felöl négy-négy rendőr állott, továbbá németek is, aki nem tudott elég gyorsan felszállni, vagy a csomagokat vinni, azt nagyon megverték, öregembereket, asszonyokat, akik leestek, még jobban ütöttek. 120 embert zsúfoltak össze egy vagonba, mozdulni is alig tudtunk, 12 halottal érkeztünk meg, ezek csak a mi vagonunkban voltak. Útközben egy vasfűrésszel próbáltam a zárat átfűrészelni, meg akartam szökni, de azután szüleim visszatartottak. Egészen Kassáig nem kaptunk vizet, itt átvettek bennünket a németek, tőlük kaptunk azután vizet. Négy napig tartott utunk és megérkezve Auschwitzba, csomagjainkat csíkos ruhás lengyel Haftlingek felszólítására fent kellett hagyni vagonokban, majd leszállva sorbaállítottak, külön-külön a férfiakat és nőket. Már megérkezéskor láttunk, füstölgő kéményeket, hányták a tüzet, lenyűgöző látvány volt ez. Fürdőbe vittek, majd lenyírták a hajunkat, fertőtlenítettek, utána Haftlingruhát kaptunk. Egy blokkban 1200-an voltunk, egy priccsre 6-an kerültünk., ellátásunk kávé, répaleves, kenyér. Sokszor órákon át tartó appelt álltunk naponta kétszer is. Innen, mint lakatost transzportba tettek és elvittek Geliwitzbe. Itt vagongyárban dolgoztam, a munka nagyon nehéz volt, a lágertől 2 kilométernyire volt a munkahely, napi 12 órát dolgoztunk. Nagyon erősen kellett dolgozni, közben a német kapók vertek, sőt még a munka elvégzése után is a lágerben este 6 után 11 óráig dolgozni kellett, az SS-ek, udvarát stb. kellett rendben tartani. Ellátásunk itt is nagyon gyenge volt, mindent elloptak az SS-ek, nagyon kevés élelmet és főleg nagyon kis adag kenyeret kaptunk. Egy alkalommal 12 ember elszökött a lágerből, kettőt ezek közt megfogtak és felakasztották. Az akasztást mindenkinek végig kellett nézni. A botütés is igen gyakori volt, mindig vasárnap osztották ki a büntetéseket. Néhány hétig vorarbeiter is voltam, az ezt jelentette, hogy még jobban kellett dolgoznom. Egy alkalommal kifogásolták, hogy a fiúk nem dolgoznak elég rendesen és én ezért nem ütöttem őket, büntetésből engem kötöttek ki, utána lepedőben vittek be a revierbe és hat napig feküdtem ott. Egy nappal transzportba tételem előtt, megoperálták a karomat, és így operált karral mentem el, az oroszok közeledtére ugyanis evakuálni kellett. Egy hónapig gyalogoltunk, állandóan csűrökben töltöttük az éjszakákat, jóformán meztelenül gyalogoltam, mert a revierből jöttem ki, egyébként ott is akartak hagyni, de én nem akartam maradni, inkább eljöttem hiányos felszereléssel, mert sejtettem, hogy ha ott maradok, abból csak baj lehet. Az úton kaptunk fél kenyeret, 1/4 margarint, 1 kanál marmeládot és három nap után kaptunk valami kenyérfélét pótlásként, nagy-néha egy kis zupát is, de ezért életre-halálra tolakodni kellett. Minden 3-4 napban kaptunk azután három-négy szem burgonyát is. Aki hátramaradt, a kapó verte és ha leesett, akkor rögtön ott volt az SS és agyonlőtte. Sokan meg is fagytak az úton, Gleiwitzből való indulásunkkor 1200-an voltunk és mire Buchenwaldba érkeztünk talán csak 20 ember maradt meg összesen. Az úton a lagerführer még felelősségre is vonta a kapókat, hogy "mi ez, csak ennyit lőttetek agyon?" Ötös sorokban meneteltünk a magas hóban rendes katonai lépésekkel, aki nem tudott elég rendesen lépést tartani, azt is nagyon összeverték. Két napot töltöttünk Grossrosenben, a lágerben borzasztó nagy sár volt, minduntalan bentragadt a lábunk a sárban, aki ki tudta húzni a lábát, annak szerencséje volt, életben maradt. Egy egész napig appelt álltunk itt, egész táplálékunk egy zupa volt. Utána ismét továbbmentünk Buchenwaldba, vonaton, 70-en egy kocsiban, de hat napig 90-en utaztunk együtt. Még Grossrosenben 3/4 kenyeret adtak velünk az útra, ezt ott helyben megettük és így a napi útra élelem nélkül indultunk el. Ha útközben megállt a vonat és sikerült valahogy leszökni a vonatról, valami répafélét kerestünk a földeken, de ha ezt észrevették, agyonlövés járt érte. Én nem is tudtam megkísérelni a leszállást, mert a lábam meg volt fagyva. Megérkezve Buchenwaldba a fürdő előtt majdnem egy egész napot álltunk sorba és vártunk a fertőtlenítésre. Utána egy nyitott barakkba vittek be, nem is került még aznap ránk a sor a fürdőben, másnap reggel újból kezdődött az egész. Fürdés után kaptunk egy liter zupát, nem is bírtam már megenni, egészen elszoktam már akkor az evéstől. A nyitott barakkba beesett az eső és hó, nem tudtunk lefeküdni, a fölön csak deszkák voltak, ez vizes volt, aludni nem lehetett, az emberek sírtak, jajgattak kínjukban, szörnyű volt. Buchenwaldba már nem dolgoztunk, de nem is bírtunk volna dolgozni. Nemsokára fabarakkba kerültünk, ez meg tele volt tetűvel, itt háromemeletes priccsek voltak, 1,60 m hosszú, a három emeleten összesen 45 embernek kellett feküdni, annyira össze voltunk zsúfolva, hogy reggelenként nem bírtunk megmozdulni sem, a deszkák úgy megnyomták az oldalunkat, hogy még ma is nyoma van. Az élelem olyan kevés volt, hogy ebédosztásnál ölték egymást az emberek. Április 14-én az amerikaiak felszabadítottak, én akkor már karantén blokkban feküdtem. Rengeteg volt itt akkor már a halott. Az amerikaiak azután kórházban helyeztek el és itt feküdtem egészen június közepéig. Prágán és Pozsonyon keresztül jöttem Budapestre. Jövő terveim: Egyenlőre hazautazom Bártházára és később szeretnék Palesztinába menni.

Kifosztás