Kereső
Főoldal
A DEGOB-ról
A visszaemlékezők
Lágerenciklopédia
Idegen szavak, kifejezések
Támogatóink

Fentnevezett előadja a következőket:
1944. október 23.-án vonultam be, mint sáncmunkás. Vecsésre mentünk, ahol néhány napig dolgoztunk. A nyilasok ez idő alatt kétszer ránktörtek és minden értékesebb holminkat elrabolták. Mikor az oroszok közeledtek, útnak indítottak és Albertfalvára mentünk gyalog. Útközben rengeteg embert lőttek agyon. Megkaptam a svéd védlevelet és így a Benczúr utcába mentem a svéd századhoz. Egy nap hazamentem, hogy tiszta fehérneműt váltsak és otthon is aludtam. Hajnali 4 órakor felriasztottak minket, hogy ellenőrzés lesz. Tudták az emberek, hogy az ilyen ellenőrzések mit jelentenek. A családokat szétszakítják egymástól, a fél házat otthagyják, a másik felének percek alatt fel kell készülni, és hosszú menetben viszik őket a bizonytalanság felé. A gettóba, vagy a nyilasházba, vagy ki Németországba...Nagyon megijedtünk. Én vissza akartam menni századomhoz, de a kapuban álló nyilas rámordított, hogy ne mozduljak, katonaszökevény vagyok, és úgyis halállal kell lakolnom. Kivittek minket az óbudai téglagyárba, ahol nagyon elvertek engem és egy rémes éjszaka után útnak indítottak. A bécsi országúton mentünk végig, végeláthatatlan sorokban férfiak, nők, öregek és gyerekek. Naponta átlag 25-30 km-t mentünk, ami nem lett volna olyan nagyon sok, ha kaptunk volna enni, és ha más lelkiállapotban lettünk volna. Sok embert az utcán fogtak össze, ezek nem is mondhattak búcsút családjuknak, és minden nélkül voltak. A legtöbbnek már a harmadik napon tönkrement a cipője és mezítláb mentek az esőben, sárban. Az első éjszakát Piliscsabán töltöttük, fabarakkban, a földön aludva. Ha ki akartunk menni, egymásra léptünk, annyian voltunk. A többi éjszakát a szabad ég alatt töltöttük. Hiába raktunk magunk alá pokrócot, az is nedves lett a vizes földtől, az eső pedig szünet nélkül, vigasztalanul esett ránk. Az emberek kiabálva jártak a sötétben és hozzátartozóikat keresték, akiket egy perc alatt elvesztettek és a sötétben nem tudtak újra megtalálni. Többen megőrültek és kiabáltak egész éjszakákon keresztül, úgyhogy egyáltalán nem tudtunk aludni. A határon a svéd vöröskereszt menlevele alapján visszairányítottak Budapestre. Ehhez Kalotay Árpád csendőr százados nyújtott segédkezet, aki 3 más nőt is megszöktetett. Erre az emberre mindig hálával fogok visszagondolni. A Jókai utcába vonultam be századomhoz, de sajnos itt sem maradhattam. Bevagoníroztak minket és december 3.-án kiértünk Bruckba. A körülményekhez képest a tábor elég jó hely volt. Én, mint beteg barakkszolgálatos voltam.Március 31.-ig voltam itt, ekkor útnak indítottak. Gyalog mentünk, majd behajóztak minket. Kb. 2000 ember volt három uszályon. Kísérőink mellettünk mentek motorcsónakon.7 napig utaztunk, amely idő alatt senki felénk nem nézett, semmi élelmet, egy csöpp vizet nem kaptunk. Az emberek egymás után haltak éhen. Ezeket a Dunába kellett a rendelkezés szerint bedobnunk. Megérkezve Mauthausenbe, egy szál pallón kellett a hajót elhagynunk és a partra mennünk. Ehhez a kiszálláshoz már kísérőink is ott voltak. A legyengült embereket, akik négykézláb mászva mentek a pallón, hogy be ne szédüljenek a Dunába, hátulról rugdostak, hogy elveszítsék az egyensúlyukat. De az életösztön ekkor még olyan erős volt bennünk, hogy senki sem esett a vízbe. Két hét után Günskirchenbe gyalogoltunk és ott kínlódtunk a felszabadulásig.A wellsi kórházban feküdtem, majd Gallspachba kerültem szintén kórházba. Kb. 70-en voltunk itt. Bécsi orvosok kezeltek minket olyan elsőrendűen, annyi szeretettel, hogy azt el nem mondhatom. Visszakerültem Wellsbe, és innen Csehszlovákián keresztül jöttem haza feleségemhez és gyermekeimhez.

Kifosztás