Kereső
Főoldal
A DEGOB-ról
A visszaemlékezők
Lágerenciklopédia
Idegen szavak, kifejezések
Támogatóink

Fentnevezett előadja a következőket:
Aknasugatagon 140 volt a zsidók lélekszáma. Kereskedők voltak, iparosok, szabók, cipészek, akik rendezett anyagi körülmények között éltek. Mi nagyon gondtalanul éltünk, mert malmunkon és üzletünkön kívül saját házunk, földünk is volt.Én, mint munkaszolgálatos éppen akkor érkeztem haza Oroszországból, amikor bejöttek a németek. Nálunk sok volt a nyílas, és agitáltak ellnünk. A zsidókat kevesen sajnálták, ezek is inkább románok voltak. Szomorú sorsra jutott egy igen híres aknasugatagi zsidó orvos: Dr Wiener. Kiváló tehetségű univerzális orvos volt, messze a városokból jöttek hozzá a betegek. Még maguk a nyílasok is elismerték rendkívüli képességeit, és otthon akarták tartani, végül azonban mégis deportálták. Alacsony, kövér és testileg nagy érzékeny ember volt Dr. Wiener. Auschwitzban elvették a cipőjét, gyalog küldték Monowitzba mezítláb, miközben az úton az SS-ek ütötték-verték. Moniwitzban a láger kapuján bemenve szívszélhüdésben meghalt.Miután Aknasugatagon mindenünket elvették, a 10 km-nyire fekvő Bártfalvára vittek csendőrkísérettel.A bártfalvai gettóban szörnyen rossz dolgunk volt. A gettó parancsnoka egy őrmester ütötte a lányokat, meg a férfiakat. Éjnek idején jöttek be a házakba bántalmazni az embereket. Naponta saját részére a gettóban összeszedett magának különböző élelmet: tojást, cukrot.Körülbelül három-négy hét után gyalog hurcoltak minket Máramaros-szigetre, ez az élmény, a legborzalmasabb élményeim közé tartozik. A Jud Süssre emlékeztetett az a szörnyű menet, amelynek én is tagja voltam, Körülbelül kétezren voltunk: asszonyok, gyerekek, mindenkinek nagy színes batyu a hátán. Éppen akkor jött be egy vonat, sok ismerőssel találkoztam, akik mind szerettek és fájt, hogy így látnak. Több keresztény is volt, aki el akart engem bújtatni, és megígérte, hogy élelmezni fog, amíg nincs vége ennek a helyzetnek. De én meg akartam osztani szüleim sorsát és nővéremét, akinek két gyönyörű kis gyerekétől nem tudtam elszakadni. Sajnos mindannyiukat elvesztettem.A szigeti gettóból a következő napon egy templomba vittek minket, ahol egy kis élelmet kivéve mindenünket elvették.Összetereltek minket egy másik templomban, ahova bezártak és nem jöhettünk ki, sem inni, sem WC-re. Innen deportáltak német vagonokban. Nem tudtuk, hogy hová visznek minket. Találgattunk: sokan azt mondták, hogy Dunántúlra visznek minket mezőgazdasági munkára. Én sejtettem, hogy mi lesz a sorsunk, de nem akartam elvenni a többiek reményét. Csak mikor Kassa felé mentünk, kezdtek félni a társaim. A vonat éjjel 11-kor érkezett Birkenauba. A vonatnál álló lengyel fiúktól kértünk egy kis vizet, de ők azt felelték: "Minek nektek víz, úgyis elégetnek benneteket!" Az asszonyok közül sokan sírni, zokogni kezdtek. Idegölő, marcangoló percek voltak ezek. Mindenki eldobta a holmiját, minden bátorságunk elszállt. Scharführer Mengele előtt hosszú sorban egyenként kellett elvonulnunk. Csak a fejével intett: jobbra, balra, egy ilyen fejbiccentés jelentett életet, vagy halált. Már a vagonban hallottuk a nők és a gyerekek rettenetesen hangzó sírását, amint a gödrökhöz kergették őket korbáccsal. Megtudtuk, hogy hat krematórium volt, de azokban nem volt hely ennyi ember meggyilkolásakor, ezért gödröket ástak, azokban óriási tüzeket gyújtottak, és élve dobták be oda az embereket. Ilyenkor eloltották a villanyt, és elkezdtek szirénázni, hogy a zűrzavarban áldozataikkal könnyebben végezhessenek. Nagyon megrémültünk vidi-t mondtunk és elkészültünk a halálra. A választásnál a suhatagi rabbit is elválasztották feleségétől és 10 gyerekétől, de ő átment a családjához, együtt pusztult velük.Mi először a fürdőbe kerültünk. Itt kaptam az első pofont egy lengyel Capótól, mert vizet mertem kérni. Levágták a hajunkat, szőrtelenítettek, 15 borbély dolgozott egyszerre. Összes ruhánkat elvették. Egyszerre láttuk, hogy rengeteg ruhát hoztak, megismertem köztük az Édesanyám, a Nővérem és a gyerekei ruháját. Leírhatatlan érzés vett erőt rajtam, tudtam már akkor mit jelent, hogy itt látom szeretteim holmiját. Fürdő után häftlingruhákat kaptunk. Egy blokkban helyeztek el minket, ahol a fapriccseken 8 ember feküdt együtt.Négy nap múlva Auschwitzba vittek minket, innen néhány nap múlva autón Janinába szállítottak. Itt egy szénbányában lapátoltunk 15 kilós lapátokkal. Az éhség és a hideg csak növelte szenvedéseinket.1944. 08. 10-én, mint villanyszerelőt Brikenauba szállítottak. A krematóriumban dolgoztam. Éppen akkor kerültem oda, mikor a 6 krematórium közül a legmodernebbet renoválták, villanyszerelési munkákat csináltam. Ekkor a krematórium nem működött. Festők, villanyszerelők, kőművesek és asztalosok dolgoztak benne. A krematórium a következőképpen nézett ki. Az áldozatok először egy szobába jutottak. Szép, tiszta helyiség, a falára tájak és egyéb képek voltak festve. Innen nyílt a vetkőző terem. Táblák figyelmeztették a belépőket, hogy vigyázzanak a tisztaságra. A falakon körös-körül fogasok voltak elhelyezve, rajtuk számok. A falon egy nagy tábla függött: "Mindenki jegyezze meg azt a számot, ahová a ruháját akasztja, hogy kijövet gyorsan megtalálja, mert sokan akarnak fürödni". Aztán a fürdő terem következett, melyben 600 személy részére volt férőhely. A zuhanyozók 4 sorba voltak elhelyezve. A csapokból víz helyett gáz ömlött. Ha volt rá idő, akkor előbb elgázosították az embereket, de ha sok transzport jött, akkor sokat kellett elégetni és nem lévén idő a gázosításra, egyszerűen megfordult a padló és élve estek a tűzbe. A padló közepén egy láthatatlan vastengely volt elhelyezve. A szerkezet villanyárammal működött. Egy SS kezelte a kapcsolókat, egy kis szomszédos fülkéből.Ha az egyik kapcsolót lenyomta, akkor a padló fél oldalra billent, és a szoba egyik szélén az áldozatok lecsúsztak az előbb még láthatatlan futószőnyegre, mely egyenesen a krematóriumba vitte őket.A 200 számú Sonderkommandóban dolgoztam itt, melynek tagjai javarészben lengyelek voltak. Egy szép napon megtudták, hogy most akarnak minket is eltenni láb alól. Mivel most már úgyis mindegy volt minden, eldöntötték, hogy fegyveresen felkelnek az SS ellen, hogy honnan voltak fegyvereik azt nem tudom, örök rejtély marad előttem. A mellettünk lévő működő krematórium tűzébe dobtak három SS-t négyet, pedig megöltek. Darabokra tépték őket a szemem előtt. 40-nek sikerült megszöknie, én egy másik blokkba futottam, a többit mind megölték. Birkenauban, itt a Sonderkommandóban rengeteg aranyunk, ezüstünk volt, itt nem volt értéke, senkinek sem kellett. A kosztunk is elsőrendű volt.Egy alkalommal egyik erdélyi rabbi fiát is beosztották a Sonderkommandóba. Ő nem akart itt dolgozni, nekiment a villanyárammal telített drótnak és az SS lelőtte.Moniwitz volt a következő láger. Itt a I. G. Fatbenindustria Buna gyártelepére kerültünk. A 170-es kommandóban mint magasfeszültségű villanyszerelő dolgoztam. A telepről 10-15 km-nyi körzetbe jártunk ki naponta transzformátorokat ellenőrizni, és a légvédelmi állásokat villamosítani.1945. 01. 18-án evakuálták a lágert. 12 ezer embert vittek el, nem tudtuk, hogy hova megyünk. Aki nem bírt tovább gyalogolni, egyszerűen lelőtték és az út közepén hagyták. Eleinte még a városokba is így jártak el azokkal, akik elestek, de később kényszerítettek minket, hogy azt, aki nem tud menni, cipeljük és csak a városonkívül végeztek vele. Batibor, Glatz, Waldenburgon keresztül vezetett az utunk. Az úton a német Capók a nekünk járó negyed kenyér helyett, csak nyolcadot adtak. Mikor már olyan gyengék voltunk, hogy alig tudtunk járni, akkor egyszer fellázadtunk az SS ellen. Erre mindanyiunkat bottal rettenetesen megvertek. Az én fejemen még most is meglátszik a nyom, nem is nő hajam azon a helyen. Továbbra sem kaptunk kosztot, de ha volt is néha élelem, a Capok ellopták és becserélték cigarettára a saját részükre.Landeshutba érkezve két társammal megszöktem. Itt Pesten hallottam bajtárasaimtól, hogy a többiek 43 napig gyalogoltak napi 30-40 kilométert, míg végül a 3000-es csoportból csak 300-an maradtak életben.Szökésem után első dolgom volt, hogy a karomon lévő számot eltüntessem, arra nem gondoltam, hogy a sebhely meglátszik. Hat nappal később bementünk egy némethez és enni kértünk. Miközben ettünk elment és feljelentett minket az SS-nél. Soványak, sápadtak voltunk abból jött rá, hogy Häftlingek vagyunk. Már jött is értünk a három SS és elvittek a ladeshuti lágerba. Társaimat rögtön agyonütötte a Lagerrelteste. Engem, az mentett meg, hogy villanyszerelő vagyok. Délután négyig dolgoztunk és hazajöttünk után, egyszerre kaptuk meg az ebédet és a vacsorát. Most következett a nap legszörnyűbb része: parancsra kezdődött a tetűkeresés. Itt ugyanis nem létezett fertőtlenítés. Fáradtak, idegesek, összetörtek voltunk és akkor kellett nekilátnunk tetűt keresni. Ez a következőképpen történt: a tetűkeresés után egy órával, az SS lámpával a kezében ellenőrzött minket. Szám szerint magához hívott mindenkit, és akinek az ingén, vagy az alsónadrágjában 2 tetűnél többet találtak, az annyi botütést kapott a gumikorbáccsal, mint a megtalált tettűk száma. A munkánk egyébként itt sáncásás volt, mert az oroszok három hónapig 40 kilométernyi távolságban álltak.Innen Grossrosenbe kerültünk. Ez szintén Sziléziában van # kilométernyire Landeshuttól. Itt a legtöbbet a piszoktól szenvedtünk. Nem volt sem fürdőszoba, sem rendes alvási lehetőség. Hárman aludtunk egy ágyban és persze még jobban terjedt a tetű. Itt aztán folytatódott a tetű keresése.Közben a landeshuti villanyszerelők szökni akartak, és mert agyonlőtték őket, az ő helyükre kerültem vissza Landeshutba. Itt a Lagerrelteste mindig ivott az SS-ekkel, és az ilyen éjjeli mulatozások közben gyakran bejött a mi hálószobáinkba, kiválasztott 5-6 embert felvitte őket magukhoz, és szadizmusból agyonlőtte őket. Egyszer engem is kiválasztott és felvitt magával. Mint mindenkitől úgy tőlem is megkérdezte, hogy mi a mesterségem: én megmondtam, hogy villanyszerelő és műszerész vagyok, és ha van valami öngyújtója, akkor megcsinálom. Hozott egy öngyújtót és kijelentette, hogyha egy órán belül nem lesz meg, akkor rossz sors vár rám. Én természetesen megcsináltam, és ettől kezdve nem mentem ki munkára, hanem öngyújtókat javítottam. Később konstruáltam egy villanyárammal működő fertőtlenítő gépet. Akkor jó dolgom volt, sok ennivalót kaptam.A többiek ebben az időben sáncokat ástak a város körül, már közeledett az orosz.Megjegyzem, hogy Landashutban én voltam az egyetlen zsidó és Groserosenben is legfeljebb 10 százalék volt a zsidók száma. A többiek fegyencek és politikai foglyok voltak.A Landashutban eltöltött utolsó napok voltak számomra a legborzalmasabbak. Egy lengyel Capó ugyanis célul tűzte ki, hogy engem két héten belül eltesz láb alól. Naponta ütött, vert, a földre dobott és úgy rúgott belém, mindig a bordámba. Sikerült is neki két bordámat eltörnie. Az életemet a felszabadító orosz csapatok mentették meg.Célom, hogy minden körülmények között elmenjek innen Európából. Remélem, hogy mint régi cionistának sikerül kijutnom Palesztinába.

Kifosztás