Kereső
Főoldal
A DEGOB-ról
A visszaemlékezők
Lágerenciklopédia
Idegen szavak, kifejezések
Támogatóink

Fentnevezett előadja a következőket:
Kökényesen laktam, ahol a cionizmus erősen ki volt fejlődve, ennek többen voltunk tagjai. A vezetőnk egy lengyel mérnök volt, aki egyik nap a következő szavakkal fordult hozzánk: "Fiók nem lehet tétlenül nézni, hogy az egész ország zsidósága vérzik" dolgoznunk kell, pénz van elég hozzá, az ellenállást meg kell szervezni. Angyagiakról és fegyverek beszerzéséről én gondoskodom. Budapestről a svájci követség útján sikerült P. 50000-t szerezni, ami akkor még nagy összeg volt és 1943. 11. 25-én fiúk megtettük az első lépéseket. Megfelelő terepet kiválasztottunk, hogy bunkereket építünk, és meg is kezdtük éjszakánként a munkát. A kiásott talajt óriási távolságra 2 km-re hordtuk, és az ott lévő folyóba dobtuk, hogy ne legyen nyoma a bunkerépítésnek. A munka nagy titokban folyt, azt még saját édesanyámmal sem közöltem. A bunker felépült és 7 hónapra való élelmiszert beszereztünk és a fegyverek és kézigránátok is megérkeztek. A németek gyors visszavonulása miatt a titkos leadót már nem tudtuk megkapni. 1944. április végén váratlanul jött a parancs, hogy a zsidóknak 2-3 napon belül a gettóba kell vonulni. Ez akadályokat gördített a munkánkban. Mi fiúk nem mentünk a gettóba, hanem széjjelszórtan bújkáltunk. Én egy 20 éves, és egy Einhorn nevű társammal egy pincébe bújtam. Ismeretlen egyének a katonai parancsnokságnál feljelentést tettek ellenünk, hogy a zsidók közt ellenállási mozgalom indult meg. A pincében egy csendőr őrmester elfogott minket, 2 társam az úton megszökött engem, pedig bevittek az őrszobára, majd utánam hozták az őrszobára még 12 társamat, akiket szintén elfogtak. Négyszer kikötöztek, majd puskatussal, és más eszközökkel is rettenetesen bántalmaztak. Folyton faggattak, hogy mit csináltunk, de mi nem voltunk hajlandók megmondani. Azt mondtuk, hogy agyonlőnek, akkor sem tudunk semmit az egészről, mert minem csináltunk semmit. Ezekután elvittek minket a gettóba. A kínzásoktól 1 társunk meghalt, a többiek megbetegedtünk. A gettóból sikerült egy párnak megszökni. Betegen - én 40 fokos lázzal, egy másik községbe, 25 kilométerre fekvő Ubjánba mentünk, ott a ruszinok észrevettek, és a csendőröket értesítették. Megint elfogtak, megmotoztak, ami értéktárgyat találtak nálunk elvették, és a huszti gettóba vittek. 3 nap múlva az utolsó transzporttal Kassa feléindítottak.Három nap után Auschwitzba érkeztünk, a szokásos szelektálásnál a munkaképesek közé tettek, majd Mauthausenbe vittek. Mauthausenből másnap a Gusen II-be kerültem. Ez volt a legrosszabb hely egész németországi tartózkodásom alatt. Mielőtt odaérkeztünk, akkor kezdték ezt a láger, akkor még csak 4 blokk volt készen. 3 blokkot tartottak fenn a zsidók részére. Mi 3.000-en érkeztünk, úgyhogy minden blokkba 1000-en kerültünk. A munkahelyünk 3 kilométerre volt, ezt az utat minden reggel vonattal tettük meg, a zsidók külön vagonokat kaptak. Egy vagonba 200-t tettek és csak félvagont foglalhattunk el, a másik fele az SS őrségé volt. Felszállásnál ütöttek-verte, és kutyákat uszítottak ránk, azok darab húsokat szedte ki belőlünk. Minden munkába menésnél 40-50 halott volt. A munkában 1 percig nem volt szabad megállni. Délben félóra ebédidőnk volt, tolakodás közben folyton ütöttek, és mire sor került volna az evésre, letelt a fél óra, és újra munkába kellett állni, úgyhogy éhesen folytattuk legtöbben a munkát. Este mikor hazamentünk, a blokkba csak akkor engedtek be, ha megmosdottunk, 4000 ember részére 1 mosdó volt, órákig tartott míg sorra kerültünk, éjfél volt mire lefeküdhettünk. Nagyon sokat szenvedtünk és éheztünk. Sok halottunk volt mindig. Egyszer bejött az Oberschaarführer, aki nagyon rendes ember volt és látta, hogy közülünk nagyon sokan betegek, rossz állapotban vannak, egyiknek a keze, másiknak a lába el volt törve, és szörnyen néztünk ki. Odahívta a Lagerführert és megkérdezte mi az oka ennek, erre ő nem felelt semmit. Hozzánk fordult és azt mondta, hogy ne féljünk nem lesz semmi bántódásunk, mondjuk meg mi történik itt velünk, erre megmondtuk azt az embertelen kínzást, ami velünk történik. Magához hivatta a Lagerführert, és azt mondta, hogy többé ezt ne csinálják, mert mi zsidók épp olyan munkások vagyunk, mint a többiek, ő Mauthausenből kapja az embereket és neki ezekkel, el kell számolni, és ha mindig újabb embereket fog kérni, nem fog kapni. Utána 2 hétig jobb dolgunk volt, de 2 hét után kezdődött minden előlről. Nekem egy kis szerencsém volt, hogy nem éheztem annyira, mint a többiek, mert volt ott egy 15 éves unokaöcsém, aki puccere volt a Lagerältesternek, és tőle tudtam néha egy kis kenyeret titokban szereni.Január felé nagyon el voltunk tetvesedve, a civil mesterek panaszkodtak, hogy így nem tudnak velünk dolgozni, fertőtlenítsenek. Megkezdték 1945. 01 25-én a fertőtlenítést. Az első blokkban leadtuk a ruhákat, elmentünk a januári nagy hidegben, meztelenül 1 kilométert a fürdőbe, majd fürdés után meztelenül visszamentünk az I. blokkhoz appellt állni. A sorakozó 1 órát tartott, este megkaptuk a ruhánkat, megvacsoráztunk és lefeküdtünk. Éjfél felé bejött a blokkba az SS Capo, megvizsgált bennünket, és akit megviselt ez a tortúra, azt kivitte az udvarra, és fejüket egy hordó vízbe dugta. Ezzel egy újabb halálnemet ismertünk meg, mert ennek a fürdésnek 400 áldozata volt.Innen elmentünk vissza Mauthausenbe, ott voltunk 3 napig, majd elmentünk Günskirchenbe. Az utakat nagy éhezés mellett gyalog tettük meg. Aki el volt gyengülve és lemaradt, azt lelőtték. Közben az egyik barátomat is, akit nagyon sajnáltam, mert még 1941-ben kivitték Kökényesről Lengyelországba, ott sikerült az életét megmenteni, s utolsó percben a felszabadulás előtt lelőtték, ez annál is inkább fájt, mert nagyon ragaszkodott az élethez.Egyik nap arra ébredtünk, hogy az őrség eltünt, elmentünk egy páran a legközelebbi faluba, ott összetalálkoztunk egy osztrák nővel, aki megengedte, hogy nála megfürödjünk, tiszta ruhát adott, alsóneműket, ennivalót adott, majd visszamentünk a Lagerbe. Közben már ott voltak az amerikaiak, akik kinyitották a raktárakat, és minden jóval elláttak. Másnap a fiúkkal a városba akartunk menni, de az amerikaiak nem engedték, mert nagyon tetvesek és betegek voltunk. Én mégis 2 barátommal elszöktem és Hirschingbe mentünk. A hirtelen jó táplálkozástól ott egy pár hétig betegen feküdtem, majd tífuszt is kaptam. Amint jobban lettem, nem vártam meg a transzportot, hanem indultam hazafelé. Az utazásom nagyon körülményes volt, Linzen, Melken, és Wiener-Neustadton keresztül, hol úton, gyalog, majd vonaton Budapestre érkeztem. Miután semmi reményem nincs, hogy édesanyámat és kistestvéreimet megtaláljam, minden vágyam, hogy Palesztinába kerüljek.

Kifosztás