Kereső
Főoldal
A DEGOB-ról
A visszaemlékezők
Lágerenciklopédia
Idegen szavak, kifejezések
Támogatóink

Fent nevezett előadja a következőket:
Munkácson kb. 12-13000 zsidó lakott. Kereskedők, orvosok, ügyvédek, tisztviselők, iparosok, stb. Nagyrészt jómódú emberek. Én szüleimmel laktam. Saját üzletem volt. Textiláru készletem értéke 194# év tavaszán kb. 300000 pengő volt. 1944. év május elején megjelentek német katonák és idegen rendőrök a városban és kihirdették, hogy 24 óra alatt minden zsidónak el kell hagyni lakását és az általuk kijelölt városrészbe kell vonulnunk. Ez a rész nagyon szűk volt kb. 10000 zsidó részére. Egy szobában tizen laktunk. A gettóba vonulással nagyon sürgettek és hajszoltak bennünket, azonban megengedték, hogy amit akartunk vigyünk magunkkal a gettóba. A gettóban népkonyha volt. A férfiak munkája az volt, hogy a gettó házai között a kerítéseket le kellett bontani és a kapukat is szétszedni, hogy szabadon járkálhassanak a zsidóházak között és rabolhassanak. Majdnem minden éjjel fosztogattak egyik, vagy másik házban. Minden értéktárgyat, amit megtaláltak, elvittek és legfeljebb 10 pengőt hagytak egy embernél. Egy napon azzal az ürüggyel, hogy a férfiak nem mentek el a munkára, összeszedtek majdnem minden férfit, két zsidótemplomba vitték őket és ott borzasztóan megvertek mindenkit. Az ottlevő Kohner-kastélyba a gazdagabb zsidókat hurcolták és szörnyű módon verték őket, hogy megvallják, hogy hova, kinél rejtették el pénzüket, ékszereiket. Egy Hónig nevű kereskedőt is nagyon megvertek, azután agyonlőtték, valószínűleg azért, mert már úgy sem tudott volna a saját lábán visszamenni a gettóba. A gettóban három hétig voltunk. Később már elfogyott a saját élelmünk és kezdtünk éhezni, nagyon sokat szenvedtünk a vízhiány alatt. Körülbelül 10. 000 zsidó volt ott összezsúfolva nagyon szűk kis helyen és nagyon meleg volt. Nagyon sokan próbáltak megszökni a gettóból és soknak sikerült is. A gettóból téglagyárba kerültünk, amink még megmaradt, azt magunkkal vihettük. Itt csak néhány napig voltunk. A bevagonírozás a téglagyárból történt. Borzalmas lelkiállapotban voltunk már itt. A csendőrök ütöttek-vertek bennünket. Hajszoltak, hogy csak "gyorsan gyorsan, menjetek már büdös zsidók; vissza úgy sem jöttök már ide!" Abban a vagonban, amelyben én utaztam, 90 személy volt. Egy vödör vizet és egy vödröt W.C. részére tettek a vagonba. Kassáig nem nyitották ki a kocsit; itt kaptunk vizet, de kiszállni nem volt szabad. Három napi borzalmas utazás után értünk hajnalban Auschwitzba. Kanada Kommandó fogadott bennünket. Ezeknek a homlokára Mogen Dovid volt tetoválva. A vagonokból nagyon gyorsan kellett kiszállni és minden csomagunkat ott kellett hagyni. Auschwitzban 8 napig laktam, a C-Lagerben. Barakkokban voltunk elhelyezve. 2.5 m hosszúságú priccsen tizen aludtunk, olyan szorosan, mint a heringek, és egymás felet három ilyen fekvőhely volt. Beszéltem olyanokkal, akik a krematóriumban dolgoztak. Ezek mesélték, hogy a mi transzportunkból azokat, akiket balra állítottak, elvitték a krematóriumba, törülközőt, szappant adtak nekik, hogy fürödni mennek. A gázkamrák úgy voltak berendezve, mint a fürdők, csak a zuhanyzóból nem víz jött, hanem gáz. Még aznap, azonnal elintézték ezeket a szerencsétleneket.Auschwitzben nem dolgoztam semmit. A koszt nagyon kevés volt és gyakran kellett hajnalban "Appell"-re sorakozni, sötétben, esőben, hidegben. Ott állottunk órákig, néha letérdeltettek és valami ki nem deríthető okból egyeseket megvertek. 8 nap múlva ujjból vagonba raktak és Varsóba szállítottak. A varsói gettót ekkor már a bombák szétrombolták és nekünk az volt a feladatunk, hogy az anyagokat szétválasszuk és a romokat teljesen, eltakarítsuk. A Merkle bontási vállalatnak dolgoztunk: a téglákat kellett egyberakni, és a vasanyagokat kiválasztani. Itt Varsóban is barakkban laktunk. Naponta kétszer kaptunk valami folyékony levesszerű ételt és kb. 50 dkg kenyeret. Amikor az oroszok közeledtek, a kórházban levő deportáltakat agyonlőtték. Amint meg tudtuk bennünket is meg akartak ölni, de amikor erre nem jutott idő, összeszedtek bennünket és kivittek a Lágerből és hajszoltak maguk előtt. Ekkor már nem igen volt egyikünknek sem holmija, azonban kényszertettek bennünket, hogy takarókat, paplanokat, vagy valami más terhet vigyünk magunkkal, hogy minél nehezebb legyen számunkra a menetelés. Aki egy cseppet hátramaradt, azt lelőtték. Vizet nem vihettünk magunkkal, és borzasztóan szenvedtünk a szomjságtól. Aki lehajolt az árokba, hogy a szennyes, sáros vízből igyék, azt is lelőtték a németek. Nagyon sokan szomjan haltak útközben. Naponta 30 km-t gyalogoltunk 5 napon át. Egyik nap elkezdett zuhogni az eső. A vékony már régen rongyos rabruhánk teljesen átázott és a takarónk is csurom vizes volt. Így aludtunk egyik éjjel a vizes földön, teljesen vizesen a szabad ég alatt. Ezen az éjszakán sokan meghaltak és ottmaradtak, a mezőn. Egyik napon útközben, amikor olyan rettenetesen szenvedtünk a szomjságtól, elkezdtünk a földön, a fekvőhelyünkön, kanállal túrni, fúrni a földet. Egyik a másikat utánozni kezdte, és a jó Isten csodát tett velünk, kb. 60 cm-nyire vizet találtunk! Ha ez nem történik, akkor mindannyian elpusztultunk volna! Végre Ziglingben vagonba raktak bennünket, százat egy kocsiba. Mire Landsbergbe értünk minden vagonban átlag 30-35 halott volt. Itt Landsbergben olyan volt a munka és az életmód, hogy az egyenlő volt a halálos ítélettel. Leonard Moll cégnek dolgoztunk, cementbunkereket építettek és nekünk cementszákokat kellett kirakni. 1/5, majd 1/12 kenyeret és egy liter levest kaptunk naponta enni. Boldogok voltunk, ha nyers krumplihéjat találtunk és megehettük. Naponta átlag 20 ember munkaképtelenné vált és rövid idő alatt meghalt. Sokan kaptak Flekktifuszt, én magam is megkaptam és még kétoldali tüdőgyulladást is. A betegek egy barakkban feküdtek, semmiféle gyógyszer nem volt és ugyanazt az ételt kaptam én és a többiek is súlyos betegen, mint az egészségesek. Ennek a Lagernek a lakói 90%-ban elpusztultak, mire április 26.-án felszabadultunk.

Kifosztás