Kereső
Főoldal
A DEGOB-ról
A visszaemlékezők
Lágerenciklopédia
Idegen szavak, kifejezések
Támogatóink

Fentnevezettek előadják a következőket:
Fentnevezett Dr. Meiselsné férje jó praxisú orvos volt Munkácson, dr. Moskovicsné férje ügyvédjelölt volt, irodája még nem volt.Fentnevezett Dr. Meiselsné előadja:A németek bejövetele után német katonák garázdálkodtak a városban, ijesztgetésül belőttek a kapuzárakba, felköltötték a békés alvókat, raboltak, loptak. Az egyik munkácsi kereskedőtől pénzt kértek, az illető ezt megtagadta, később újból felkeresték és lelőtték.Április 19-én kerültünk a gettóba. Akik a rendőrségen az utóbbi két évben valamilyen ügyből kifolyólag szerepeltek, azokat mind a városon kívül lévő téglagyári gettóba vitték. Minden napnak megvolt a maga izgalma, hol itt volt egy verekedés, hol ott, sokszor összeszűkítették a gettót. Ilyenkor fél óra alatt kellett összecsomagolni és költözködnünk, ez jó alkalom volt arra, hogy lassanként mindenünk eltűnjön, elvesszen. Egy ilyen összetömörítés alkalmával nagybátyámék kértek bennünket, hogy segítsünk nekik csomagolni és költözködni, fentnevezett Bernstein Zsuzsa sietett segítségükre, és költözködés közben az egyik SS pribék mögé került, és belérúgott. Általában ahol csak értek egy zsidót, rögtön - minden legcsekélyebb ok nélkül - verték, kézzel, puskatussal, ahogyan adódott.Nemsokára azután kivittek a téglagyárba. A piactérre gyűjtöttek össze körülbelül 12 ezer zsidót, ötös sorokba felállítva csomagostól útnak indítottak. Az öregeket autóra rakták, a betegeket ugyancsak, azután a sorok két oldalán végig tábori csendőrök, rendőrök, SS-ek által fel vastag botokkal felszerelve, és vertek, aki nem tudott elég gyorsan menni, azt elég szépen helybenhagyták. A gettóból előbb bevittek a rendőrségre vallatni, ahol pesti detektívek végezték a vallatás nemes munkáját, természetesen korbácsokkal felszerelve. Főképpen az eldugott, vagy eldugni vélt értékek érdekelték őket. Voltak halálos áldozatai is ennek az útnak, rálőttek a menni nem tudókra, leestek, nem bírtak továbbmenni. A három kilométeres út vége felé lassanként eldobálták az emberek csomagjaikat, élelmiszerüket, hogy könnyebben bírják a gyaloglást. Egy-egy elhagyott gyerek is maradt az úton, a gyerekek a fáradtságtól, kimerültségtől ájultan feküdtek az út szélén. Leginkább próbaidős rendőrök voltak, akik ezeket a kegyetlenségeket csinálták az úton. Az akkori polgármester, Dr. Engelbrecht István volt, a rendőrkapitány Csetényi, ez utóbbi elég rendesen viselkedett. Itt volt azonban Fehér Tábornok, aki még a sárgacsillag viselésének hivatalos elrendelése előtt, elrendelte saját hatáskörében a sárga folt viselését. Ő jelölt ki hat olyan utcát is, ahol nem volt szabad zsidóknak közlekedni, razziákat rendeztetett, ilyenkor nagyon sok embert összevertek.A téglagyárból a férfiakat kivitték tornáztatni, miközben nagy verések voltak, ez napirenden volt. A rendőrök majdnem óránként jöttek érdeklődni, van e még retikül, bőrönd, vagy valami más értékesebb holmink. Egy hétig voltunk a téglagyári gettóban, azután az utolsó transzporttal bevagoníroztak.Dr. Moskovics Zoltánné előadja: 1944. áprilisában véletlenül Debrecenben tartózkodtam rokoni látogatáson. Néhány nap múlva, a németek bevonulása után, kijelölték a város gettóját, amit azután még többször szűkítettek. Az utcára néző ablakokat teljesen bedeszkáztatták. Mintegy három hétig voltunk a városi gettóban, azután bevittek a téglagyári gettóba, itt lyukas volt a lakóhelyek teteje, a földön, sárban feküdtünk. Volt itt többek között egy fiatal SS-katona, ha bejött, vigyázzállásban kellett állni, és véletlenül nem vettük őt észre, amikor megjelent közöttünk, nagyon összevert figyelmetlenségünkért. Állandóan névsorolvasás volt, a gazdagabb embereket bevitték a Kémelhárítóhoz, itt borzasztó verések voltak. Gyakran volt házkutatás, motozás, 2-3 ruhát hagytak csak meg. Május vége felé bevagoníroztak, 75 ember utazott egy kocsiban, útközben a mi vagonunkban senki sem halt meg, nem is szökött meg. Induláskor csak kevés vizet kaptunk, sokat szenvedtünk az úton a vízhiánytól. Azt hallottuk, és azzal hitegettek, hogy csak a Dunántúlra visznek munkára.Dr. Meiselsné: 72-en voltunk egy vagonban, vizet, WC vödröket kaptunk az útra. Volt velünk egy tanárnő, név szerint Dr. Schul Irma, beszélgetésbe elegyedtem vele, és beszélgetés közben egyszerre csak két golyó érte, nem tudjuk, hogyan, honnan jött a golyó, ez mindjárt a bevagonírozásnál történt. Mi a vagonban lévők nem is vettük észre a lövést, csak arra lettünk figyelmesek, hogy a doktornő arcán egy kis vércsík folyik le. Mikor az SS-legény megkérdezte, hogy hány éves volt, azt mondtuk, hogy 38, egykedvűen felelte: "Sie hat schon genug gelebt, hearus mit ihr!"Háromnapi utazás után megérkeztünk Auschwitzba. Éjszaka futott be a vonat az állomásra, de csak hajnalban vagoníroztak ki. A csomagokat ott hagytuk a kocsikban, bennünket a baloldalra állítottak, bevittek a fertőtlenítőbe, ott lemeztelenítettek, lenyírták a hajunkat, közben a tisztek fel-alá járkáltak és röhögtek rajtunk. Mindent gyors ütemben kellett csinálni, közben a korbácsok egyre dolgoztak. Miután megfürösztöttek, kiállítottak az udvarra, ott órákig ácsorogtunk, míg végre bevittek egy blokkba, a C lágerbe. Ezren, ezerötvenen voltunk a blokkban, egy koján 11-13 nő aludt egymás mellett, fölött, takaró nélkül, később 16-an is voltunk, az izzadságtól egymásra tapadtunk. WC-ni nem engedtek, állandóan hólyaghurutunk volt, mosakodni sokszor 3-4 napig sem lehetett. Hajnali 3-kor felébresztettek, utána reggel 7-ig Appellt kellett állni, előbb azonban a konyháról behordtuk a hideg és keserű kávénak csúfolt löttyöt. Állandóan blocksperre volt, ilyenkor ténferegtünk, nem tudtuk hová legyünk.Külön fejezetet érdemel az étkezés. Az ebédet egy edényben hozták, 12 ember kapott egy fazékban enni, egymás után kellett az edényhez járulni, és kanál nélkül elfogyasztani az ételt. Sokszor napokig tartó fájdalmas szájbetegséget kaptunk egymástól. Az ételbe állítólag brómot tettek, ez is kiette a szájpadlást.Állandóan voltak szelektálások, aki lefogyott, vagy a sarlach-járvány idején sarlachba esett, azokat elvitték, soha többé nem láttuk őket. A krematóriumról csak hallomásból tudtunk, úgy hallottuk mesélni, hogy szappant, törölközőt adtak az odavitt szerencsétlenek kezébe, mintha fürdőbe mennének. Azt is mesélték, hogy a pici gyerekeket elevenen dobták a tűzbe.Három hónap múlva kiválasztottak bennünket transzportba, elvittek fertőtleníteni, ez azonban még nem történt meg aznap. Ott ácsorogtunk az úton, fáradságunkban lefeküdtünk az út porába, takarónk, élelmünk nem volt. Csak másnap, hajnalban került sor fertőtlenítésre, utána ismét egy másik lágerbe vittek, ott levetkőztettek, elvették cipőnket, ruhánkat, azt hittük, hogy innen most már egyenesen a gázba visznek, úgy hallottuk, hogy akiket a gázba szántak, előzőleg lemeztelenítik. Adtak azután egy pizsamakabátot és egy szoknyát, sem fehérnemünk, sem pedig cipőnk nem volt, így álltunk Appellt. Ebben a lágerben nem volt víz, sem ivási, sem mosakodási célokra, WC szintén nem volt. Az utcáról hozták a vizet, 30 ezer embernek nem volt elég víz, az emberek ölték egymást a vízért, órákig kellett sorba állnunk, ha a mosakodásról nem akartunk teljesen lemaradni.Négy napig voltunk ebben a lágerben, azután ismét összeállítottak egy nagy transzportot és elvittek Unterlüssebe. Másfél kenyeret, 3 adag wurstot, és 3 adag margarint kaptunk útravalóul. 50 ember utazott a piszkos vagonban, a kenyerünket sem tudtuk a piszokban elhelyezni.Megérkezve Unterlüssbe, itt már jobban ment sorunk, volt külön ágyunk, takarónk. Volt itt azonban egy Susanne Hille nevű SS-nő, soha gumikorbács nélkül nem láttuk, minden ok nélkül vert, elég volt már, ha csak valaki elment mellette. Ha adott valamit és megköszöntük azt mondta, hogy ne köszönjünk neki semmit sem, mert ha tőle függne, nem adna nekünk semmit. Egész télen visszatartotta, nem osztotta ki a kapcákat, sőt ha valami rongydarabot szereztünk, már ezért is 25-öt vert ránk. Voltak itt csoportok, akik gyárban dolgoztak, mi építkezésnél kaptunk munkát, erdőben is dolgoztunk azután, az építkezés után takarítottunk, planíroztunk. Naponta öt-öt kilométert gyalogoltunk a munkahelyre és vissza, télen napi 8 óra volt a munkaidő, a gyáriak éjjeli és nappali schichtben. Még csillagos éjszaka volt, amikor felébresztettek, azután mentünk munkára, és öreg este volt már, mire beértünk a lágerbe, és lefeküdhettünk. Ha megáztunk és vizes lett az egy szál ruhánk, nem tudtuk megszárítani, másnap azon vizesen kellett felvenni, és abban kellett dolgozni. Csak egy szál fehérneműnk volt, ha kimostuk, a kályhacsövön szárítottuk, ha azonban ezt észrevették, verés járt érte, megrongáltuk a kincstári vagyont.Mielőtt az angolok bejöttek volna, április 12-én este az SS-ek elszöktek, átadtak bennünket a konyhaséfnek az, pedig átadott a civil rendőrségnek. Azok beszállítottak bennünket Bergen-Belsenbe. Itt összefektettek bennünket súlyos tífuszos betegekkel, ezerszámra másztak a tetűk, a halottak együtt feküdtek az élőkkel, saját piszkukban. Mikor megláttuk ezt, azt mondtuk, hogy ez már a vég. A földön ültünk, annyi helyünk sem volt, hogy ledőlhettünk volna, egész éjjel verekedés, öldöklés, ordítozás volt, egy talpalattnyi helyért. Pokol volt! Ha meghalt valaki, 2-3 napig is feküdtek bent a hullák, az élők között. Akkor már körülbelül három hete nem volt ott kenyér, a víz el volt zárva, mosakodásról szó sem lehetett. Az emberek sorra tífuszosak lettek, éhen haltak. Megérkezésünk után másnap bejött egy SS, és felszólított, hogy dolgoznunk kell. Mi mind egészségesek voltunk, elvitt a munkahelyre: egy óriási hullahegyhez, csupa női hulla volt itt, ezeket velünk akarták eltakaríttatni. Mi azonban vonakodtunk hozzányúlni a hullákhoz, akik csupa tífuszos hullák voltak. A mi Lagerältestenk megkérdezte, hogy vállaljuk e az agyonlövést azért, hogy nem akartuk a kiszabott munkát elvégezni, mi annyira el voltunk keseredve, hogy azt feleltük, inkább vállaljuk, és elszöktünk. Óriási szerencsénk volt: másnap 15-én az angolok felszabadítottak és így megmenekültünk. Utána boldog elégtétellel láttuk, hogy az SS-ek takarították el a hullahegyeket.Felszabadulásunk után zelltekben laktunk, majd SS-lakásokban, közben megbetegedtünk, bevittek Bergenbe, ahol kilenc hétig feküdtünk flekktífuszban. Felgyógyulásunk után cseh transzporttal jöttünk Prága, Pozsony érintésével Budapestre.Jövő terveink: Egyelőre még teljesen tanácstalanok vagyunk, később talán kivándorlásra gondolunk.

Kifosztás