Kereső
Főoldal
A DEGOB-ról
A visszaemlékezők
Lágerenciklopédia
Idegen szavak, kifejezések
Támogatóink

Fentnevezett előadja a következőket:
Szüleimmel éltem Eötvösfalván, egy kis kárpátaljai faluban, ahol mindössze 8 zsidó család volt. Apám földművelő volt, volt egy kis házacskánk és egy kis földünk, amelyen mindhárman dolgoztuk és éppen hogy szerényen megélhettünk belőle. A mi szerencsétlenségünk, sajnos már 1941-ben kezdődött, amikor összeszedték falunkba mind a 8 zsidó családot, annak ellenére, hogy állampolgárságunk rendben volt, és mindenkit kivittek Lengyelországba. Véletlenül azon a napon én nem voltam otthon, hanem Taktaharkányban rokonoknál, úgy, hogy én itt maradtam. Szüleimről azóta többé semmi hírt nem hallottam. Falunkba többé nem is mertem visszamenni, hanem továbbra is Taktaharkányban maradtam. Itt ért 1944. év 08. 21-e, amikor hajnalban csendőrök jelentek meg lakásunkon, felébresztettek és felszólítottak, hogy azonnal csomagoljunk, mert indulnunk kell Sátoraljaújhelyre, a gettóba. Sokat nem bírtunk összecsomagolni, habár megengedték volna, mivel nagyon izgatottak és idegesek voltunk, úgy, hogy csak ami ennivalónk volt, azt szedtük össze és egy kevés ruhaneműt. Indulás előtt a csendőrök felszólítottak, hogy minden pénzt és arany neműt adjunk le, mert akinél ilyesmit találni fognak, azt lelövik. Az úton a csendőrök hajszoltak bennünket, nagyon nehéz volt a csomagokkal, gyerekekkel, öregekkel menni és még súlyosabb teher volt az aggodalom, hogy mi lesz velünk. A sátoraljaújhelyi gettó a városban volt. Néhány kis utca volt e célra kijelölve, amelyet drótkerítéssel vettek körül. Nagyon kevés volt a hely, mert nemcsak az újhelyi zsidók, hanem a környékbeli kis falukban lakó zsidókat is itt gyűjtötték össze. Egy kis szobában 30 ember volt összezsúfolva, gyerekek, öregek. Borzasztó volt a meleg, a lárma és mindenki nagyon ideges volt és félt. A csendőrök folyton ki és bejártak és zaklatták az embereket, hogy adják le értékeiket. Természetesen minden alkalommal adat bőven zsákmány részükre. A gettóban nem dolgoztunk semmit, és a házakból sem volt szabad kimenni. Nagyon nehezen múlt az idő, állandó izgalmak között. Egy napon, ismét hajnalban, felébresztettek bennünket, felsorakoztattak bennünket, felsorakoztattak és a lehető leggyorsabban hajtottak ki a vasúthoz. Alig volt idő arra, hogy valami kis csomagot összekapkodjunk. A vagonbarakás nagyon brutálisan történt. Tuszkoltak, hajtottak bennünket, közben szidták a csöndőrök a zsidókat. 80 személyt tettek egy vagonba, vizet, sem WC vödröt nem adtak nekünk. Három napig utaztunk. Gyötrelmes utazás volt, nagyon szenvedtünk a szomjúságtól, a melegtől és azért, mert nem volt annyi hely, hogy kényelmesen kinyújthattuk volna lábainkat. Csak felhúzott lábakkal ült mindenki a szákján, vagy batyúján és borzasztóan elfáradtunk. Harmadnap hajnalban érkeztünk Auschwitzba. Csíkos ruhás Häftlingek ugráltak be a vagyonokba és sietettek bennünket a kiszállásnál. Azt mondták, hogy csomagjainkat majd később utánunk hozzák. Amint leértünk a földre, azonnal szétválasztottak bennünket. Külön csoportba a férfiakat, külön a nőket. Azután ezek közül kiválasztották az öregeket, betegeket és a gyermekeket: ezeket a baloldalra állították. Akkor még nem tudtuk, hogy mit jelent ez a baloldal. El sem búcsúzhattak egymástól szülők, gyermekek, azt mondták a németek, hogy majd vasárnap fogunk találkozni. Sajnos, ezek a vasárnapok soha többé nem jönnek el.Bennünket munkabírókat elvittek egy fürdőépületbe, ahol órákig tartó álldogálás után teljesen meztelenre levetkőztettek, elvettek tőlünk mindent az ég világon, hajunkat, minden szőrzetünket lenyírták, azután megfürdettek. Törölközőt nem adtak, hanem amint kijöttünk a fürdőből, egy ablaktalan, teljesen hideg helyiségben kellett megint órákig várni, azután odadobtak mindenkinek egy-egy rongyos vászonruhát: hogy az egyiknek földig ért, a másik pedig alig fért bele, ezzel egyáltalán nem törődtek. Borzasztóan fáztunk már akkor és a rettenetes kimerültségtől alig álltunk a lábunkon. Végre bevittek egy barakkba, ahol rettenetesen sokan voltak már, úgy, hogy csak a földön, egymás mellett jutott nekünk hely. De mi már nem is néztük, hogy hova fekszünk, csak lezuhantunk és kábult álomba merültünk. Egyébként a későbbiek folyamán is mindig kissé kábultak voltunk, mert állandóan brómos ételeket adtak nekünk azért, hogy kissé megnyugtassák idegeinket és ne gondolkozzunk a sorsunkon.Itt nem dolgoztunk semmit, mégsem volt egy percnyi pihenésre, vagy nyugalomra időnk. Már reggel három órakor fel kellett kelnünk. Ekkor következett az " appell". Ez annyit jelentett, hogy ötös sorokba fel kellett állnunk más a dermesztő hajnalban, egy szál ruhában, mert semmi alsó neműt nem adtak, sem harisnyát és ott álltunk egész délelőtt akár zuhogott az eső, vagy hó esett, vagy tűzött, frissen nyírt kopasz fejünkre a nap. Feszes vigyázzállásban kellett állnunk, mert különben korbáccsal végigvertek rajtunk. Appell után sorba kellett állnunk az ebédért, délután 5 órakor újból appell. Közben block-takarítás, udvar-takarítás, máskor szelekcióra sorbaállás. Minden óra, minden perc meghozta a maga izgalmát. Közben megtudtuk már, hogy azokat, akiket a pályaudvaron a baloldalra állítottak, azokat elégették. Az öt krematórium állandóan üzemben volt, magas tornyai langoltak. Naponta 20-30000 ember érkezett Európa minden tájáról, akiknek legalább 40 százalékát elégették. Azonban, amikor ez minden nem volt elég, akkor az auschwitzi lágerekből szedték össze az áldozatokat. Teljesen meztelenül kellett ilyenkor sorba állnunk, dr. Mengele jött az asszisztenseivel és a Donauwalzer-t dúdolva, egy intésével döntött élet és halál felett. Ha szelekció volt csipdesték arcunkat, hogy jó színben legyünk, és igyekeztünk vidáman ránézni, mert elsősorban a betegeket és bús embereket szedte ki. Volt azonban nap, amikor azt mondta, ma a kék szeműeket, máskor, a vastag lábúakat, vagy ami éppen eszébe jutott. Ha valakin a legcsekélyebb pattanás, vagy sebhely volt, az már biztosan a krematóriumba jutott. Ezeket a szerencsétleneket azután úgy meztelenül felrakták autókra és vitték a krematóriumba.. Állandóan lehetett hallani egyik, vagy másik blokkból a halálra ítéltek segítségkiáltását, visítását. A többi blokkban azonban ilyenkor rendszerint Blokk-Sperre volt, vagyis nem volt szabad kimenni. Ez egyébként az egyik kedvenc büntetésük is volt, hogy nem engedtek kimenni a WC-re. Tekintettel arra, hogy majdnem mindegyikünknek hasmenése volt, és néha 24 óráig kellett visszatartani magunkat, pokoli kínokat álltunk ki. Megtörtént, hogy valaki az appell-nél már nem bírta tovább és megtörtént a baleset, akkor rettenetesen megverték szegényt. Azonkívül még ki is kellett mosni a beszennyezett ruhát, és mivel mindenkinek csak egyetlen egy szál ruhadarabja volt, ha azt kimosta, akkor azon vizesen fel kellett vennie és éjjel-nappal abban a vizes ruhában járni. A Waschraumokba is csak közelharc árán lehetett bejutni és előfordult az is, hogy amikor végre már a csoporthoz jutott valaki, akkor elzárták a vizet, mert "Wassersperre" volt. Ha nem kellett sorba állnunk, akkor benn kellett ülni a barakkban, de ott a legcsekélyebb rendellenesség miatt is megverek a felügyelők. Az étel nagyon kevés volt: reggel egy kis feketeszínű víz, délben répaleves és kis szelet kenyér, este újból 1/2 liter leves. Nagyon éheztünk és sokat szenvedtünk a hideg miatt is. Végre 7 H-napi szenvedés után belekerültem egy transportba, amelyet munkára vittek. Előzőleg újból megfürdettek bennünket és adtak másik ruhát és úgy indultunk el. Két napig lezárt vagonban utaztunk, kinézni nem volt szabad és ez idő alatt egy falat ennivalót sem kaptunk.Végül megérkeztünk Markklebergbe. Itt egy repülőgépgyárban dolgoztunk. Naponta 12 órai munka volt, egyik héten éjjel, a másik héten nappal. Nagyon nehéz munka volt, egész idő alatt állni kellett és nagyon nehéz vasakat kellett becsavarni a gépekbe. Azelőtt ezt a munkát jól táplált férfiak végezték. A napi adagunk 1/2 liter híg tartalom nélküli leves és kis szelet kenyér volt. A bánásmód valamivel jobb volt, mint Auschwitzban, de itt már annyira le voltunk gyengülve, hogy alig tudtunk már gondolkodni és állni.Amikor az oroszok közeledtek, az egész lagert kiürítették és elindultunk gyalog Theresienstadtba. 16 napon át gyalogoltunk, sem enni, sem inni útközben nem adtak. Borzasztóan hajszoltak bennünket, és aki egy kicsit gyengének látszott, vagy kicsit hátramaradt, azt azonnal lelőtték. Rettenetes út volt ez ! Mindig úgy éreztem, hogy már nem bírom tovább, a lábaim csak gépiesen vittek. Útközben nagyon sokan elpusztultak, nem bírták tovább a szenvedést. Végre beérkeztünk Theresienstadtba és szerencsénkre másnap az oroszok is odaérkeztek. Akkor én már tífuszos voltam, és három hétig kórházba feküdtem, mielőbb elindulhattam volna hazafelé.

Kifosztás