Kereső
Főoldal
A DEGOB-ról
A visszaemlékezők
Lágerenciklopédia
Idegen szavak, kifejezések
Támogatóink

Fent nevezett előadja a következőket:
Október 23-án bevonultam a Kisok pályára mint munkaszolgálatos. Innen a Ferihegyre kísértek a nyilasok, állandóan puskatussal gyorsítva a tempót. Rémes lelkiállapotban volt mindenki, nem tudtuk, minek nézünk elébe. Az első éjszakát egy lebombázott épületben töltöttük, másnap aztán továbbvittek Fáy pusztára. Itt a szabadban aludtunk, enni pedig nem kaptunk. Újra továbbmentünk, egy Bubicekovics nevű pusztára. Itt katonák felügyelete alatt voltunk, tankcsapdákat ástunk.Mikor az oroszok közeledni kezdtek, összeszedtek minket és Budapest felé vittek. Útközben a nyilasok megtámadtak, elvették pénzünket, értékeinket. Budapesten keresztül mentünk és majd megszakadt a szívünk, amikor láttuk, hogy nem maradhatunk itt, ahol szüleink, gyerekeink várnak, hanem visznek tovább a rettenetes Németország felé. Először Csepelre kerültünk. 26 órát gyalogoltunk egyfolytában. Itt sáncokat ástunk november 10-ig. Ekkor újra visszavittek Pestre. Mindenki reménykedett de hiába, mert egyenesen az óbudai téglagyárba kísértek be és itt átadtak a nyilasoknak. Egy rettenetes éjszakát töltöttünk itt. Több ezren bezsúfolva egy keskeny fából való szárítóba, ahol még nappal is sötét volt. Össze voltunk préselve ülni lehetett csak, azt is összekuporodva. Kint az eső vigasztalanul esett, és a téglagyárba végeláthatatlan sorokba újabb és újabb csoportok érkeztek. Levegő nem volt, csak annak, aki a néhány ablak közelében kapott helyet. Középen egy keskeny utat hagyunk, ott sétáltak fel és alá a nyilasok, akinél lámpást láttak az elvették, és kiabáltak, a levegőbe lövöldöztek.Aki a WC-re akart menni, annak az ajtónál kellett felsorakozni, és onnan aztán százas csoportokban kivezették az embereket az udvarra, ahol mindenki előtt, a durván nevető és megjegyzéseket tevő nyilasok előtt kellett a szükségleteket elvégezni. Amikor aztán újra bejöttek az emberek, a szörnyű sötétségben és kavargásban nem találták meg helyüket. Kiabálás, sírás hangzott állandóan: őrjöngve szaladgáltak azok, akik most már kis csomagjukat, utolsó hozzátartozójukat is elvesztették itt. Alvásról persze szó sem lehetett: éjszaka állandóan kiáltások hangzottak, orvosért kiabáltak, de hiába. Többen öngyilkosok lettek; gyomormosással segíteni lehetett volna, és valaki ki is hívta a mentőket, de nem engedték a betegeket elvinni, és ott feküdtek előttünk, habzó szájjal, elkékülve, amíg meg nem haltak. Különösen egy fiatal asszonyért vérzett a szívem, kinek férje már 3 éve eltűnt az orosz fronton, és egyedül élt kislányával. Mivel az már 2 éves elmúlt, és csak addig a korig mentette a gyermek anyját, elvitték az asszonyt. Tudván, hogy a gyerek egyedül maradt, senki rokon a világon nem maradt vele, mérget vett be a téglagyárban, mert azt hitte, akkor beviszik a kórházba, ott meggyógyul és így Pesten maradhat. Milyen végzetesen tévedett szegény!Útnak indultunk Ausztria felé. Mivel a téglagyárban nem vizsgálták meg a betegeket, csak néhány szerencsésnek sikerült innen kijutni és a többieknek az ígérték, majd a következő állomásnál kerülünk vizsgálóbizottság elé, amely eldönti, hogy ki mehet vissza. Hisz rengeteg hadiüzemi munkás, hadiözvegy, beteg és koronfelüli volt köztünk. Ebből a vizsgálóbizottságból éltünk úgyszólván az úton. Ebben reménykedtünk, erre vártunk állandóan. És ez volt az, amely nem is létezett, amellyel csak bolondítottak minket. Napi 20-25 km-t tettünk meg. Néha kaptunk egy levest este. Különösen Sütőn és Dorogon nagyon sokan haltak meg. Hiszen hogyan is bírták volna 60-70 éves öreg, beteg emberek ezt a rettenetes, testet lelket tönkretevő utat? Éjszakánként több ember őrült meg és ezek ruhájukat tépve, nevetve és sírva járkáltak köztünk. Csodálom, hogy nem mindenki őrült meg.Zühndorgnál vettek át a németek. Ezek szép ígéretekkel fogadtak, hogy gyárakban fogunk dolgozni, enni fogunk kapni és jó dolgunk lesz. Akkor tényleg adtak is rögtön kenyeret és sajtot. Bevagoníroztak és milyen nagy volt a csodálkozásunk, amikor egynapi utazás után visszaérkeztünk Magyarországra, Kőszegre. Innen másnap transzporttal az összes nőket elvitték, csak 60-an maradtunk. Egy hónapig egy pajtában laktunk, olyan körülmények közt, amelyeket nem lehet leírni. Víz annyira nem volt, hogy feketekávéban mosakodtunk. Eleinte sáncot ástunk, később a konyhára kerültünk, krumplit pucolni. Március végén gyalog Rohoncra vittek és innen Mauthausenbe. 17 napig tartott az út odáig. Rettenetes volt ez az út, százszor rosszabb, mint a magyarországi. Itt kísérőink egyszerű gyilkosok voltak, akik boldogok voltak, ha egy emberrel többet tudtak agyonlőni. Eisenerz előtt egész tömegmészárlást végeztek. Enni nem adtak de olyan tempót kívántak, ami még egy jó erőben lévő turistának is sok lett volna. Holttesteken lépdeltünk keresztül.Mauthausenből, amit azt hiszem nem kell bővebben leírnom, továbbvittek Gunskirchenbe. Itt voltunk a felszabadulásig. Mindkét helyen férfiak között aludtunk. Igaz, hogy itt már nem volt férfi és nő, hanem csak agyonkínzott csont és bőr emberek, kik az éhségen kívül nem ismertek más érzést, csak a szenvedést.4 hétig kórházban feküdtem, és Dornachon keresztül jöttem vissza, Vöröskereszt vonattal. Gyermekemet megtaláltam, férjem, mint munkaszolgálatos, Sopronban éhenhalt, míg a lakosságnak és mindenki másnak bőven volt ott mit ennie. Szüleim is elpusztultak.

Kifosztás