Kereső
Főoldal
A DEGOB-ról
A visszaemlékezők
Lágerenciklopédia
Idegen szavak, kifejezések
Támogatóink

Fent nevezett előadja a következőket:
1944. április 13.-án a németek kidobtak lakásunkból, ők költöztek be és mi 7-en a padlásra szorultunk. Itt szorongtunk április #8-ig. 18.-án reggel 6-kor kihirdették, hogy a község zsidó lakosainak 8 órára a templomban kell gyülekezniük. Anyám hagyta el elsőnek a lakást két kisöcsémmel. A fájdalmas búcsú után már csak ketten maradtunk apámmal, akivel sürgősen értékeink elásásához láttunk. Apám jómódú kereskedő volt, arra gondolt, ha egyszer talán visszakerülünk még ebben az életben, legalább megtalálja azt, amiért egész életén át küzdött és dolgozott. Mikor evvel a munkával készen voltunk, apám is elbúcsúzott és elindult a kijelölt helyre. Én sehogy sem tudtam rászánni magam erre az útra. A lakásban maradtam, nagy sírás vett rajtam erőt, leborultam az ágyra. Így talált meg egy fél óra múlva az ellenőrző őrjárat. Ezt az őrjáratot csendőrök vezették. Hozzánk 3-an léptek be az ajtón Szabó tizedessel az élükön. "Kisasszony nem tudja, hogy a templomban kellene lennie? - hangzott fel Szabó tizedes hangja. Ne okozzon az édesapjának kellemetlenséget avval, hogy nem tesz eleget a parancsnak." Lehajolt hozzám, és a fülembe súgta: "Ne féljen semmitől, még az éjjel megszöktetem becsületemre mondom!" Majd fennhangon folytatta: "esküszöm, semmi bajuk nem lesz az ország területén belül mezőgazdasági munkára viszik magukat". Így hát én is kénytelen voltam bemenni a templomba, holott szökési szándékkal maradtam otthon. A templomba iratokat és pénzt vihettünk magunkkal, ruhát azonban nem. 70 család volt itt 3 napra összetömörítve. Naponta kétszer, minden családból egy elhagyhatta kísérettel a templomot, élelmiszer-beszerzés céljából. Egy ilyen alkalommal apám felkereste legjobb barátját a jegyzőt és a rendőrkapitányt, hogy érdeklődjön tőlük jövendő sorsunk iránt. Egyhangúan azt állították, hogy az ország határain belül mezőgazdasági munkát fogunk végezni. Ugyanezt mondták mások is ismerősök, katonák. Avval hitegettük magunkat, mert nagyon kételkedtünk ennek az állításnak az igazságában, csak kell hogy a dolognak valami alapja legyen, ha ennyien így beszélnek. Április 19.-n délután, amint kenyérért álltam sort, megpillantottam ###. Jól ismertem. Odajött hozzám, és kért, hogy szökjem meg, szóljak a szüleimnek is. Ő majd várni fog este a szőlőhegyen, szállingózzunk oda egyenként. Ha mind ott leszünk, elbujtat bennünket. Rögtön hazasiettem, és elmondtam apámnak a tervet. Ő jónak találta, de anyám habozott két kisöcsém miatt, akikkel nehezebb lenne a szökés, meg a csomagok is visszatartottak. "Ha csakugyan mezőgazdasági munkára visznek, az ország határain belül, akkor mi majd dolgozunk és velünk lesznek a gyerekek is. Megyek ahová a többi!" Így maradtunk. Április 19.-én este egy csendőrökből álló bizottság keresett fel bennünket. Ennek tagjai voltak: Szabó tizedes, Szász tiszthelyettes és egy gyerekarcú, bajuszos, ripacsos bőrű őrmester. A már ismert jelszóval jöttek, vagyis hogy az ország határain belül mezőgazdasági munkát fogunk végezni és ehhez szükséges, hogy felvegyék minden adatunkat. Másnap összetereltek bennünket este egy szobába, csomagokkal együtt, majd mindenkit egyenként engedtek ki. Teljesen levetkeztettek és minden értékünket, jobb ruháinkat elvették. Másnap délután, 30 kg-os csomagokkal saját költségünkre el kellett mennünk a munkácsi gettóba. A gettó kapujában 2 csendőr állt, akik szíjjal vertek rajtunk végig. A gettó a Kálos téglagyár volt. Éjjel úgy 11-12 óra körül érkeztünk meg. Korom sötétben, a legnagyobb sárban a szabad ég alatt helyeztek el bennünket. Anyám lefektette öccseimet, majd mi is megpróbáltunk aludni. Hajnalban megeredt az eső. Ez az éjjel szinte három évnek, kínokkal teli évnek tűnt fel. Szomjasak, fáradtak voltunk és kíméletlenül zuhogott az eső. Mire világosabb lett, hangokat hallottunk, csak ekkor láttuk, hogy mások is vannak itt, hogy a többi községből is idetömörítették a zsidóságot. Érkezésünkkor ugyanis oly nagy volt a sötétség, a szabadban pedig senki nem tartózkodott, úgyhogy azt hittük, mi vagyunk az első jövevények. Másnap elkezdtünk barakkokat építeni. A hitközség élelmezett, ugyanis ekkor még csak a környék zsidóságának kellett a gettóba költözni, Munkács lakossága viszont szabadon élt. Itt aránylag nyugodtan éltünk. Nem emlékszem, hogy lettek volna atrocitások. Május 16-án ment el az első transzport. 3000 ember lehetett, hogy hová, nem tudtuk. Mi a másodikkal mentünk, mi is voltunk annyian. Vagy 500-an maradtak, ezeket átvitték a s#javucs téglagyárba. Egy vagonban 80-an, 90-en, sőt 100-an is voltunk összezsúfolva. Élelmet vihettünk magunkkal, sőt vizet is mi hordtuk fel a szerelvényre. 4 nap és 4 éjjel utaztunk. Volt úgy, hogy megállt a vonatunk egy egész éjjelre. A legrettenetesebb volt, hogy soha nem tudtuk, merre járunk, hová visznek. A harmadik napon megérkeztünk Kassára. Itt nyitották ki először a vagonokat, kaptunk egy kis vizet és levest, de már az SS-ektől. 8-unknak egy kenyeret is adtak. Majd ránk fogták a fegyvert, és kényszerítettek arra, hogy a még eddig el nem vett értékeinket, pénzünket átadjuk, még le is rángattak egy kislányt és egy idősebb bácsit, revolvert fogtak rájuk, lelövéssel fenyegették abban az esetben, ha állítólagos értékeiket nem adják át. Erre valaki kidobott a vonatból egy órát és egy gyűrűt, minek köszönhették az életüket. Végre eljutottunk utunk céljához, Auschwitzhoz. Éjjel érkeztünk. Először nem tudtuk, hogy hol vagyunk, nem tudtuk, hogy mi vár ránk, de a gondolat, hogy vége ennek a hosszú, pokoli útnak, ennek az összepréselésnek, és kiszállhatunk, már maga vigasztaló volt. De örömünk rövid ideig tartott. Apuka ugyanis odajutott az ablakhoz, meglátta a csíkos ruhába öltöztetett Häftlingeket, látta az egekbe törő lángokat, a hatalmas füstöt, az állomás feliratát: Auschwitz! - csak ennyit mondott: "el vagyunk veszve!" Majd odajött hozzánk és halkan így szólt: ""Búcsúzzunk el egymástól", és könnyes szemmel szorította magához a kistestvéreimet. Apám már hallott a rádióban Auschwitz borzalmairól. Bármilyen halkan beszélt is, meghallották a többiek. "Ne beszélj ilyeneket! Ne légy vészmadár! Azért is meglátod, együtt fogunk maradni, dolgozni fogunk és átéljük az egészet!" Ilyen kiáltások hangzottak össze-vissza. Egy órát álltunk, előbb egy másik csoportot vagoníroztak ki, majd mi kerültünk sorra. Különválasztották a férfiakat, nőket, gyerekeket és öregeket. Egyedül maradtam. A fürdőbe vittek, levágták a hajamat, elvették a ruháimat, csak a cipőmet hagyták meg, majd szürke ruhát kaptam, és bevittek a 26-os barakkba. Itt 1500-an voltunk. Egy hétig teljes tudatlanságban voltunk itt. Nem tudtuk, mi lesz velünk, nem tudtuk, mi történt azokkal, akiket elválasztottak tőlünk. Enni rendesen kaptunk. Reggel és este fekete keserűkávét vagy teát, délben valami levest. A napi kenyeret is este adták ki, úgy 33 dkg-t, sőt, kis margarint is kaptunk. Mikor kérdeztük a Blockältestert, hogy mit jelentenek a tüzek és ez a nagy füst, azt felelte, talán vigasztalásképpen: "Csak rongyokat égetnek." Csak később, a canadásoktól tudtam meg, hogy mit is jelentenek igazán, hogy ezeket testvéreink holttestei táplálják. 2 hónapig voltam itt. Egy napon váratlanul elvittek közülünk 350-et, nemsokára ismét 150-et, ezek mind kassaiak voltak, állítólag Hamburgba, majd 200-at. Ezek között voltam én is. Vért vettek tőlünk, azt mondták, katonák részére, utána fürdőbe vittek, majd vagonba kerültünk. Utunk Mühldorfba vezetett. Kevés férfi volt már ekkor itt, minket két táborban helyeztek el. 16-an voltunk egy Stubaban, mindenkire egy ágy jutott. Kaptunk kanalat, tányért, csészét. Todt szervezet részére takarítottunk és főztünk, így a legjobb ellátásban részesültünk. Én eleinte küldönc voltam, majd élelmiszerraktárban dolgoztam, végül a tiszti konyháéra kerültem. Itt 12 kassai lánnyal főztünk 12 katonának és egy német katonanőnek. Az ellátásunk kifogástalan volt, szinte fel is ruháztak bennünket. Kaptunk kabátot, ruhát, cipőt. Mikor a front közeledett, lassan meglazult a fegyelem. Azelőtt nem érintkezhettünk a férfiakkal, most pedig zavartalanul járhattunk át egymáshoz. Éreztük, hogy már nagyon közel lehet a vég. Meg is beszéltem egyik nap Weisz Margit nevű barátnőmmel, hogy ha munkára megyünk, közben meg fogunk szökni Luchs Ernához, a német katonanőhöz, aki nagyon rendes volt egész idő alatt hozzánk. Másnap azonban már nem engedtek ki, transzportot állítottak össze, és elvitték az egész tábort Tirolba, az Alpokba. Minket, lányokat, 12-őnket és 100 férfit ott hagytak. Ezt a katonanő és az SS Lagerführer járta ki. A transzport elutazása után 8 napra bejöttek az amerikaiak. Bementünk a városba lakni, egy hónapig voltunk itt. Majd mikor megtudtuk, hol a transzport, utána mentünk Feldafinba, München mellé. Itt találkoztam egy unokatestvéremmel, akivel miután azt hallottuk, hogy az egész családunk elpusztult, elhatároztuk, hogy itt telepedünk le és nyitunk egy cukrászdát. Egy hét után jött egy rokon, aki hozta a hírt, hogy legidősebb bátyám, aki ezeket a nehéz időket Pesten vészelte át, él, és unokanővérem férje úgyszintén, vonatra szálltunk és haza utaztunk. Közben sajnos megtudtam, hogy édesapám és fiatalabbik bátyám a felszabadulás után meghalt. Anyámra és kisöcséimre pedig nem számíthatok. Egyelőre Prágába szeretnék menni továbbtanulni, majd pedig a bátyámmal együtt a legelső alkalommal Amerikába szeretnék utazni nagybátyámhoz.

Kifosztás