Kereső
Főoldal
A DEGOB-ról
A visszaemlékezők
Lágerenciklopédia
Idegen szavak, kifejezések
Támogatóink

Fent nevezett előadja a következőket:
A munkácsi téglagyárban voltunk kb. 5 hétig. Ekkor bevagoníroztak minket és kikerültünk Auschwitz-Birkenauba. Itt elválasztottak szüleinktől, akiket soha többé nem láttunk. Az A lagerbe mentünk, ahonnan 5 nap múlva átkísértek a Brezsinkára. Itt dolgoztunk egészen decemberig. A Brezsinka az 5 krematórium között középen volt felállítva. A ruhaneműeket és minden holmit, amit a deprotáltak hoztak magukkal, hozzánk szállították és mi itt szortíroztuk ezeket. Megtaláltuk itt saját dolgainkat is, és fel szerettük volna venni szvetterünket,mert nagyon fáztunk. Azonban amikor ezt meglátták, 25 botütést kaptunk és mindent elvettek tőlünk. Az egyedüli, amig meg tudtunk menteni, Édesapánk fényképe volt, amit szintén a Brezsinkában találtunk sok ezer más fénykép között elszórva. A cipőnkbe dugtuk és így bújtattuk egy éven keresztül, ami igen nagy szó volt, mert állandóan motozások voltak és többször is elvették régi ruháinkat és másikat kaptunk helyette. A fénykép még most is megvan, tépetten, gyűrötten bár. Ez az egyedüli emlék, ami szüleinkről megmaradt.Napról napra láttuk a hosszú sorokat, amint mentek be az emberek a krematóriumokba és onnan kijönni soha nem láttunk senkit. Amikor azok a nők, akik 3 hónapig Krakkóban dolgoztak visszajöttek, kb. 50 százalékukat kiszelektálták, bár ezek mind fiatalok és munkaképesek voltak.Egyszer 4 hétben volt egy szabad fél napunk és ilyenkor koncertre kellett mennünk. A zsidó fiúknak és lányoknak énekelni, táncolni és zenélni kellett, miközben néhány méternyire beláthatatlan sorokban mentek az emberek ártatlanul a szörnyű halálba. Viszont beszélni nem volt szabad egy lánynak egy férfivel, mert ilyenkor azonnal Straf-kommandóba küldték ezeket, szenet lapátolni és más nehéz munkákra.Decemberben, amikor már nem jöttek transzportok és a szörnyű emberpusztítás minden nyomát eltüntették, és azokat a férfiakat, akiket kényszerítettek, hogy az elégetésnél segédkezzenek - elégették, mi is elkerültünk innen, Reichenbachba.A Telefunken rádiógyárban dolgoztunk. SS-ek felügyeltek ránk de aránylag elég jó dolgunk volt. 30 dkg kenyeret kaptunk és naponta kétszer főtt, meleg ételt. Február közepéig voltunk itt, ekkor útnak idnítottak minket és gyalog megtettünk 150 km-t. Egész időre egy kiló kenyeret kaptunk. 4 napig tartott ez az út, az éjszakákat iskolaépületekben töltöttük. 1000-en voltunk és mindig olyan kis helyre szállásoltak be, hogy ülni is alig bírtunk és napról napra fáradtabban és összetörtebben keltünk fel. Trautenauba érkeztünk, ahol 3 napig voltunk. Egy darab kenyeret sem kaptunk, csak meleg vizet egy kis krumplihéjával. Itt aztán nyitott vagonokba kerültünk és így utaztunk 7 napig. Közben bombatámadások érték a vasúti hálózatokat és ide-oda utaztunk, nem tudták, hová vigyenek. Rémes volt ez az út. Bergenbelsenbe értünk, és azt hittük, most már talán vége az útnak, legalább egy éjszaka, ha csak a földön is, de kipihenhetjük magunkat. Itt sem fogadtak be minket. 24 óráig álltunk a vonattal, és újra elindultunk.Portába értünk és ott is maradtunk. Ez egy új láger volt. Naponta egy híg levest és 10 dkg kenyeret kaptunk, viszont 12 órát kellett dolgozni egyfolytában. Egy földalatti gyárban folyt a munka. A gyárban egy magas hegyen keresztül kellett mennünk, faszandálunk tönkrement és mezítláb maradtunk. Gyenge szervezetünk nem bírta az emelkedést, egymásután ájultak el a lányok, akik eddig olyan erősen bírták a nélkülözést. Lekerültünk a gyárba, amely még nem volt egészen kész: az építkezésnél segédkeztünk. Minden tökéletesen új és ragyogó volt: de sötét volt és nem volt levegő. A napvilág hiánya és a levegőtlenség borzalmas volt. Mindig úgy éreztük, hgy már többé nem jövünk lélegzethez és megfulladunk. 5 hét után Fallerslebenbe utaztunk. Az út 2 napig tartott. A két nap alatt egy falat ennivalót, egy csöpp vizet nem kaptunk, nem engedtek WC-re menni. Amikor megérkeztünk, első nap szintén nem kaptunk enni, és már azt hittük, éhen halunk. Másnap azután végre kaptunk levest és kenyeret. 5 napig voltunk itt, ekkor újra bevagoníroztak és másnap Salzwedelbe érkeztünk. Első nap semmit nem kaptunk enni, másnap 5 dkg kenyeret és egy tányér levest. Rengeteg ember volt már itt, amikor megérkeztünk, nem volt hely, még egy kis szalma sem volt a számunkra, így a puszta földön aludtunk. Az utolsó napokban sem kenyeret, sem vizet nem láttunk, csak szárított burgonyát kaptunk mindig. A piszok elképzelhetetlen volt. A németek fel akartak minket gyújtani a lágerrel együtt, de volt itt kb.150 francia hadifogoly, akik bátorságukkal és lélekjelenlétükkel megmentették életünket.Szüleink, két öcsénk, bátyánk, nővérünk két kis gyermekével mind Auschwitzban pusztultak. Minden vágyunk, hogy Palesztinába kerülhessünk.

Kifosztás