Kereső
Főoldal
A DEGOB-ról
A visszaemlékezők
Lágerenciklopédia
Idegen szavak, kifejezések
Támogatóink

Fent nevezett előadja a következőket:
Én családommal a kálváriát már 1939-ben kezdtem meg. Sziléziában laktam feleségemmel és öt gyermekemmel. Mikor a németek bejöttek és már az egész várost zsidótlanították, hazajöttünk egész családommal Majdanra. Itt éltünk egészen 1941-ig, amikor innen kiutasítottak, mint lengyelszármazásút, nemcsak minket, hanem az egész falu zsidóságát elvitték akkor, még azt is, akinek a kezében volt a magyar állampolgársága. Egy teljes évet bolyongtunk, majd nagy izgalmak és viszontagságok után sikerült mind a hetünknek visszajönnünk, de csak két évet tölthettünk el viszonylagos nyugalomban, mikor bejöttek ide is a németek és így bekerültünk a többiekkel együtt a gettóba. Itt Nagyszőllősön már elkezdtük az éhezést, nagyon elszegényedtünk, a család nagy volt, keresetem pedig nem volt. Csak tengődtünk, mikor egyik nap családommal együtt bevagoníroztak - 65-en voltunk egy vagonban - és elindultunk a végzetünk felé. A vagonban sem víz, sem WC nem volt, már itt úgy éltünk, mint az állatok, szörnyű halálfélelem között. A németek állandóan kínoztak bennünket már az úton is, követeltek aranyat, értékekeket, fenyegetőztek és nem hittek nekünk, mikor már igazán nem volt mit adni nekik. Így érkeztünk meg három napi utazás után Auschwitzba. A vonaton kellett hagynunk minden magunkkal hozott holminkat. Amint leszálltunk, azonnal különválasztottak a családomtól, nem is búcsúzhattunk el. Én külön kerültem két fiammal, az egyik lányom is külön és a feleségem két fiammal egy 8 és egy 14 évessel balra, azóta megtudtam, hogy az mit jelentett, most már biztos, hogy ők nincsenek már. Az öt gyerekem közül most csak egy lányom van meg. A fiaimtól sajnos azonnal különválasztottak, így három felé kerültünk. Már Auschwitzban is sokat ütöttek és vertek. Bevittek egy Blockba, ahol elvették a rajtunk levő ruháinkat, lekopasztottak, fertőtlenítettek, megfürdettek, tetováltak és csíkos rabruhát adtak ránk és beosztottak azonnal transzportba.Így kerültem Monowitzba, mely közel van Auschwitzhoz. Itt építkezéseknél dolgoztunk, nagyon nehéz munkánk volt és minden ok nélkül ütöttek, vertek. Elképzelhető szörnyű lelkiállapotom, mikor arra kellett gondolnom, hogy hasonló sorsra jutottak a családom tagjai, akkor még nem is gondoltam arra, hogy még sokkal szörnyűbb végzetet idéztek elő számukra ezek a német gonosztevők. A kommandónk egy szörnyeteg volt, igaz, hogy amint hallom Németországban sok ilyen volt, annak a nevére nem emlékszem, csak a számára "157" volt. Nagyon kevés ételt kaptunk, naponta 35 dkg kenyeret és kétszer levest, rengetegen haltak meg, különösen az utolsó időkben, a legtöbben éhhalált haltak, de sokan pusztultak el a szörnyű bánásmódtól is. Szemem láttára akasztották fel egy alkalommal hat társamat.Mikor januárban már nagyon közel voltak az oroszok, az SS-ek kiürítették a tábort, csak mi maradtunk meg a kórházban. Három napra való élelemmel maradtunk ott, amit 1/2 óra alatt megettünk. Monowitzban nemcsak zsidók voltunk, mert itt tulajdonképpen fogolytábor volt.Jövő terveim: most találtam meg a lányomat, szeretném, ha a fiaimat is megkapnám, mert sajnos feleségemre és két kisebb gyermekemre már biztosan nem számíthatok, ha ők meglennének, kimennék velük amint lehet Palesztinába. Én a zsidó sorsot Európában végigjártam, szeretném, ha utódaim, ha lesznek mentesülnének. Az én életem már úgysem számít sokat, nagyon húz a múlt vissza, és mégis viszem tovább az életet, hogy lányomnak jobb jövőt tudjak biztosítani.

Kifosztás