Kereső
Főoldal
A DEGOB-ról
A visszaemlékezők
Lágerenciklopédia
Idegen szavak, kifejezések
Támogatóink

Fent nevezett előadja a következőket:
Két évi oroszországi munkaszolgálat után 1944 márciusában szereltem le, május 21-én ismét behívtak Vácra, innen a Budapesten állomásozó 109/21 századhoz kerültem, mely század a Honvédelmi Minisztérium Honvéd utcai építészetén dolgozott, Sorg Antal építési vállalkozónak. A századparancsnokom dr. Gajári Kálmán főhadnagy volt.Októberben parancsot kaptunk munkahelyünk elhagyására, a Dunántúlra mentünk éspedig gyalog. Utunk végcélját nem közölték velünk, sőt, mint utólag kiderült, tévhitben tartottak bennünket. Utunk 6 napig tartott és minthogy sejtettük, hogy esetleg németországi elhelyezés várható, sokan közülünk megszerezték a védettséget, úgyhogy kb. 220 főből álló létszámból mindössze 60-an érkeztünk a hegyeshalmi határra. Mi 60-an megkértük a századparancsnokunkat, továbbá a szakvezető őrmesterünket, hogy költségünkre és részünkre szerezzék be a menleveleket. Ezt meg is ígérték, meg is tehették volna, de mind a ketten, nagyobb pénzösszeg felvétele után, egyszerűen cserbenhagytak bennünket. Sajnos a főbűnös egyik bajtársunk, Szegő Alajos volt, aki mint századírnok, Lulu néven működött nálunk és századparancsnokunkat irányította. Ugyanis, ha egy nappal később indultunk volna, amit minden további nélkül el lehetett volna érni, akkor közülünk senki sem került volna Németországba.Hegyeshalomnál adtak át bennünket az SS-eknek, 1200-an voltunk akkor, gyalog indítottak útnak Zürndorfba, kb. 12 km. Ezt a távolságot erőltetett menetben kellett megtennünk, annak ellenére, hogy felszerelésünkkel súlyosan voltunk megterhelve és közöttünk számosan 70 évnél öregebbek is voltak. Zündorfban bevagoníroztak bennünket 1944. november 6-án, és azután 3 napig tartó út alatt egyszer kaptunk enni, inni egyáltalában nem.Türkheimbe november 9-én este érkeztünk meg, ahol egy éjszakai ideiglenes szállás után, amikor még mindig nem tudtuk, hogy milyen sors vár reánk, másnap összes felszerelésünket elvették, ékszereinket és egyéb vagyontárgyainkat, zsebkést is beleértve, le kellett adnunk és csak az maradt meg ruháinkból, ami rajtunk volt. Később ezt is elvették. Türkheimben aránylag humánus lágerführerünk volt, akinek sok ember köszönheti életét. Sajnos a magyar orvosokról ezt nem mondhatom. Ellátásunk aránylag tűrhető volt, a bánásmód nem volt túlságosan elviselhetetlen, úgyhogy kb. 3 hónap alatt, míg ott voltam, mindössze 4-5 természetes elhalálozás fordult elő.A türkheimi 5 lágerből 1945. február 13-án kerültem a kauferingi 3 lágerbe, ahol sajnos már az első éjszakai munkánál szerencsétlenség következtében lábamat törtem. Egyébként az a cég, akinél ez a baleset történt (L. Moll) több ezer magyar zsidó életét emésztette fel. A 3-as lágerből mint hosszú idő után gyógyuló beteget elvittek a lanzbergi 4-es, ún. beteglágerbe, amely egészen a "Vernichtungslager" jellegét töltötte be, mert ott szándékosan fertőztek meg bennünket flekktífusszal, úgyhogy a súlyos lágerhasmenéses betegségen kívül, majd mindenki aki megmaradt, keresztül ment a flekktífuszon. Itt napi 80-90 halott volt, úgyhogy a folyton érkező transzportok ellenére sem emelkedett a létszám. Az ellátás itt már rendkívül gyenge volt, naponta kb. 10 dkg egészen penészes kenyér, 7 deci levesnek nevezett meleg víz, esténként 10-20 g sajttal. Itt sokan végelgyengülésben is elpusztultak.Mikor az amerikaiak már nagyon közel voltak hozzánk, átvittek bennünket az 1-es lágerbe, amely ugyancsak Lanzbergben van, időközben légitámadás ért bennünket és sokan meghaltak. Még az 1-es lágerből is el akartak bennünket szállítani, erre azonban már nem került sor, úgyhogy április 27-én reggel, égő brakkok között szabadítottak fel bennünket a francia csapatok. A frontkatonák nagyon kedvesen bántak velünk, enni azonban ők sem tudtak adni, tehát még kb. 4 napig feküdtünk étlen-szomjan, mert víz sem volt, és így a felszabadulás után is még sokan meghaltak.Innen a betegekkel Wörishofenbe kerültem, az egészségesek Lanzbergben maradtak. Wörishofenben kitűnő ellátásban és orvosi kezelésben részesültünk, kb. 6 hétig, innen Kemptenbe kerültem, a svájci határtól 40 km-nyire északra, ahol úgy ahogy sikerült meggyógyulnom. Egészséges most sem vagyok, mert lábtörésem a hibás lágeri kezelés következtében rosszul gyógyult, bal lábam 2 1/2 cm-rel lett rövidebb és állandó fájdalommal jár, azonkívül flekktífuszból kifolyólag szívizom bántalmaim maradtak vissza. Ennek ellenére Kemptenben, ahol 600 ágyas kórház volt, állást vállaltam és dolgoztam egészen útnak indulásomig, szeptember 6-ig.Utunk hazafelé, bár hivatalos volt, mégis nehezen ment, Kemptentől Münchenig csak pénzért tudtunk eljutni, Münchentől Prágáig tehervagonban, Prágában a magyar vöröskereszt, a nagy külsőségek ellenére semmit sem nyújtott és sem pénzbeli támogatást, sem hivatalos segítséget részükről nem kaptunk, csomagjainkat magunk kellett hurcolni, annak ellenére, hogy a többi államok mind teherautókat bocsátottak a visszatérők rendelkezésére. Prágától Bratislaváig még simán eljutottunk, Bratislavától kezdve azonban nagyon súlyos körülmények között utaztunk, útközben kiraboltak bennünket.Édesanyámat már nem találtam életben, amint nővérem közölte, ő a gettóban éhenhalt. Lakásunkat teljesen kifosztották, sem cipőm, sem ruhám, sem fehérneműm nincs. Szeretnék valamilyen komolyabb ipart tanulni, lehetőleg rádió vagy elektromos szakmát, tekintettel arra, hogy mint rádióamatőr ebben a szakmában már működtem. Átmenetileg megpróbálom régi állásomat visszanyerni és mint tisztviselő dolgozni.Az itteni kereskedelmi és gazdasági viszonyokat még nem ismerem és a zsidók itteni helyzetével nem vagyok tisztában, attól tartok, hogy kénytelen leszek kivándorlási gondolatokkal foglalkozni. Bárhova szívesen megyek.

Kifosztás