Kereső
Főoldal
A DEGOB-ról
A visszaemlékezők
Lágerenciklopédia
Idegen szavak, kifejezések
Támogatóink

Fentnevezett előadja a következőket:
1943 jan. 15-én behívót kaptam és a 101/40 sz. századhoz lettem beosztva, mely 200 főből állt. Budapesten 3 hónapig havat hánytunk, utána különböző repülőtereken dolgoztunk, Sárospatakon, Jádon, Felsőbányán és Zomborban. Egy nagyon rossz zászlósunk volt, kibírhatatlan ember, a nevét elfelejtettem, de nem is fontos, mert időközben öngyilkos lett. Zomborból okt. 16-án a bácskai kiürítés alkalmával Budapestre menekültünk, Kunszentmártonig gyalogoltunk, onnan vonattal, Ez 1944-ben történt, a Horthy proklamáció utáni napon. A századunk széjjelszaladt, én egy barátomnál Pesten kerestem menedéket. Másnap reggel az utcán egynyilas igazoltatott és egy SS katonával együtt megbilincselve, végig a körúton és a Wesselényi utcán elvittek a Nagyatádi Szabó utca 27. sz. elé, ahol egy kínzó udvar volt, ott 2 órán keresztül felemelt kézzel végig kellett menni és mindenféle formában ütöttek és kínoztak. Csurgott mindenhonnan a vér belőlem. Mikor már félholtra voltam verve, akkor kiemelték a munkaszolgálatosokat azzal, hogy megtizedelik és én ekkor az udvarban megpillantottam egy pincelejárót, ott leereszkedtem és így menekültem meg. Hogy a többiekkel mi történt nem tudom, mert én estig ott húzódtam meg egy sarokban, mozdulatlanul és este mikor átkutatták újra az egész házat, engem ott találtak, átvittek a másik oldalra a légvédelmi pincébe, ahova különböző csillagos házakból összeszedett zsidó férfiakat, asszonyokat és gyerekeket hurcoltak oda és mikor mér körülbelül 2500-an voltunk, akkor az utcán ötös sorba állítottak és elvitték az egész transzportot a Rombach - utcai templomba, 4 napig voltunk ott, mindenki véresre volt verve és agyonkínozva. A templomban 3 x adtak 6 dkg. kenyeret és ugyanannyiszor 3-4 deci levest. Csendőrök és nyilasok őriztek. 4 embert, aki a WC-re ment este, agyonlőttek, köztük egy jó barátomat is, azzal, hogy meg akartak szökni. Okt. 20-án egyik este bejött a templomba egy rendőrtiszt azzal, hogy mindenki álljon ki az utcára 5-ös sorban és hazavisznek. Aznap este haza is kerültem Király utca 70. alá, ahol egy barátomnál laktam. Okt. 21-én hajnalban gongütésre lettem figyelmes, kiugrottam az ágyból azt hittem, hogy légiriadó van, erre hallom amint kiadják a parancsot, hogy minden férfi 16-60 éves, korig jöjjön le az udvarra. Rendőrök és nyilasok jöttek értünk. Én azzal mentettem magam, hogy én munkaszolgálatos vagyok és a századomhoz visszamegyek, A rendőrök nem engedtek, azt mondták, hogy Kisok pályára megyünk és ott majd a munkaszolgálatosokat különválasztják. A Kisok pályán nem válogattak, úgy ahogy voltunk öregek és fiatalok elindultunk még aznap gyalogmenetben Újpest felé. Aznap az éjszakét Újpesten túl egy lóversenypályán a szabadban töltöttük és másnap Csomád felé irányítottak. Szomorú gyász zene volt. Elkeseredetten néztünk mindnyájan a jövő sorsunk felé. Nyilasok kísértek, akik a lehető legrosszabbul viselkedhettek volna. 4. nap Csomádra értünk, addigra már halottaink is voltak, a nyilasok egy pár embert lelőttek. Elindulásunk előtt megkínoztak, fáradtak, éhesek voltak és lelkileg is agyon voltunk gyötörve. Csomádra egy őrnagynak a birtokán maradtunk. Sáncmunkát és tankcsapdát készítettünk. Az öregeket különvették és kiadták, hogy mennyit kell nekik egy nap elvégezni. A kijelölt munka olyan sok volt, hogy azt még egy fiatal sem tudta volna elvégezni, Közénk keveredett egy 80 éves öreg bácsi, bámulatos volt, hogy mennyire bírta magát. Az elhelyezésünk egy iskola tantermében történt, összezsúfolva, a 3 hét alatt míg ott dolgoztunk. Le sem vetkőztünk, s az éjszakákat is összekuporodva töltöttük. Közben többen kaptak svájci védelmet és 3 hét múlva jött egy hadnagy, aki kiválasztotta a védetteket, szám szerint 120 embert és mielőtt ez a hadnagy jött, a nyilasok kiválasztottak 60 embert, akik öregek és betegek voltak, kivitték az erdőbe és ott agyonlőtték őket. 5-6 nyilas csinálta ezt, akik ásóval a kezükbe jöttek vissza véres munkájuk elvégzése után. Nov. közepén, mindannak dacára, hogy a védetteket összeírták, mindnyájunkat aznap éjjel, hogy ezek a véres események lejátszódtak elindítottak. Kompon akarták Budára átvinni. Egy napig össze-vissza gyalogoltunk egyik komptól a másikig, közben akik nem bírták az utat azokat agyonlőtték és sok mászkálás után végül Újpestre a Tungsram nyaralótelepre vittek, ahol összeszedték az összes sáncmunkán dolgozó nőket és férfiakat. 2 napig a szabad ég alatt aludtunk, élelem nélkül és harmadnap kiválasztották azokat, akiknek védettségük nem volt, azonkívül az egészségesebb férfiakat és elvittek minket a pestszentimrei frontra, akkor volt ott az orosz áttörés és mi a fronttól 1 1/2 km-re voltunk. A nyilasok átadtak a magyar utászoknak, akik azzal fogadtak minket, hogy mindjárt ingre levetkőztettek, ruháinkból mindent kiszedtek és nem gondoltak arra, hogy a nagy hidegekben tönkrefagyunk. Még aznap mikor megérkeztünk munkába álltunk és estig dolgoztunk, szállásunk még nem volt, este mikor visszajöttünk egy félig épült munkástelepnek egyik huzatos, piszkos helyiségébe helyeztek el. 4 napig nem élelmeztek, mert a pesti helyőrségek és katonai parancsnokság nem akart elfogadni bennünket. 4 napig talált zöldégen és nyers karalábén éltünk. 5. nap kaptunk 20 dkg. kenyeret és egy kis főtt ételt. Ekkor az oroszok Gyálligeten túl visszaverték és még aznap éjjel elvittek minket egy kőbányába, majd onnan egy iskolába, ahol ismét kiválasztottak a svéd, svájci és pápai védetteket, ezeket elengedték, a többieket pedig, köztük engem is, akiknek nem volt védettségem elvittek minden élelem nélkül gyalog az Óbudai téglagyárba, ahol 1 éjszakát a szabad ég alatt a sárban töltöttünk, szakadó esőben. Másnap nov. 22-én a téglagyárban sorakozó volt, megint kiválasztották a védetteket és akinek nem volt, elindították gyalogmenetben Hegyeshalom felé. 1 teljes hétig gyalogoltunk, szuronyos katonák őrizete mellett, minden állomásnál váltották a katonaságot. Egész idő alatt talán mindössze 1 kg. kenyeret kaptuk és egyszer főtt ételt. Az úton a parasztasszonyok kínálgatták áruikat és jóformán levetkőztették az embereket egy kis ennivalóért. Hegyeshalomnál átadtak az SS-nek és Zundorfnál bevagoníroztak. 70-en voltunk egy vagonban. Itt kaptunk Zundorfnál egy kis főzeléket és 1 kg. kenyeret. 2 nap múlva, a vagonunkban 2 idősebb halottat hátrahagyva Kőszegre értünk. Kőszegen egy pajtába kerültünk 150-en, egy olyan kis helyiségbe, ahol talán 20 férőhely volt. Sáncmunkára jártunk, kiosztották a munkát, hogy mennyit kell naponta elvégeznünk. Nagyon rendszertelenül élelmeztek, egyszer kaptunk, volt meg amikor nem jutott nekünk semmi. 3 napig kínlódtunk így, ekkor kezdték hozni Budapestről a védett századokat, akiket Kőszegen a sörgyárban és a téglagyárban tömörítettek össze. Minket is ezek közé tettek. Én a sörgyárba kerültem. Itt német furnérlemezekből épült blokkok voltak és 25-en voltunk egy ilyen blokkban elhelyezve, Szalma nélkül árban, piszokban feküdtünk. Sáncásásra jártunk, a munka reggel 6-4-ig megszakítás nélkül tartott. Eleinte SA katonák őriztek a munkánál, éjjel pedig a kőszegi leventék őriztek, ezek rettenetesek voltak, ha valaki a bajtársaink közül kiment este a szükségletét elvégezni, azt különböző kínzások formájában elintézték. A latrinába dobták vagy egész egyszerűen lelőtték. Minden éjjel több halottunk volt. Napi élelmünk 40 dkg. kenyér és 6 deci leves volt, Később a nappali SA őröket felváltották az MSD emberei, ezek politikai horogkeresztes karszalaggal ellátott civilek voltak, akiknek fegyverük ugyan nem volt, de annál többet használták a botjukat. Sokszor csak úgy szórakozásból végigvertek az egész társaságot és ilyenformán nem egy áldozatunk volt. Ezek határ menti svábok voltak, akik magyarul is tudtak. Három részre voltunk osztva, volt egy kivonuló század, egy gyenge és egy egész munkaképtelen csoport. A betegek, akik már olyanok voltak, mint a félhalottak, a blokkban maradtak fekve, kenyeret nem kaptak, csak naponta egyszer 4-5 deci főzeléket. Tetvesen, piszkosan feküdtek és várták a megváltó halált. A gyengébb csoport belső munkát végzett, blokkot, udvart takarították, WC-t tisztítottak stb. ezek 20 dkg. kenyeret kaptak és délben főzeléket és mi, akik dolgozni jártunk kaptuk meg a 40 dkg. kenyeret a főzeléken kívül. A csoportokat állandóan válogatták, ami annál kellemetlenebb volt, mert például, mi akik dolgozni jártunk, tisztálkodhattunk, a gyengébbeknek meg nem volt tisztálkodási lehetősége, piszkosak és tetvesek voltak, persze mikor összekeveredtünk, mi is eltetvesedtünk. Február közepéig voltunk Kőszegen és mikor az orosz front közeledett, megkérdezték, hogy ki érzi magát elég erősnek a továbbindulásra, csak 500-an vállalkoztak az útra, pedig csak 20 km-t kellett volna megtenni. Körülbelül 300 súlyos beteget, akik a blokkban feküdtek, el akarták gázosítani, még pedig úgy, hogy a blokkot légmentesen elzárták, papírral leragasztották és gázt engedtek be, ezt a műveletet négyszer kísérelték meg és mikor látták, hogy nem sikerül, agyonlőtték őket. 500-an gyalogoltunk Rohoncra, 300 gyengébbet teherautón hoztak oda és a 300 agyonlőtt emberrel kiürült a sörgyár. Minket Rohoncon egy kastélyban helyeztek el. Másnap éjszaka kivittek minket munkára, egy L alakú sáncot kellett ásni, nagyon hajszoltak és kiadták a parancsot, hogy 1 1/2 óra alatt el kell készülni a munkával. Nem tudtuk elképzelni, hogy miért olyan sürgős a munka és utólag tudtuk meg, hogy a 300 ember közül, akiket autón hoztak ide, 200-at agyonlőttek és ezek között 2 ember a véletlen folytán megmenekült, akik visszajöttek a szállásukra és borzlommal mesélték az esetet. Aznap teherautón ruhákat hoztak vissza és az udvarba elégették, azoknak a ruhái voltak, akiket agyonlőttek. Akik égették, több igazolványt találtak a ruhák között és azokból felismerték agyonlőtt bajtársaikat.6 nap után mikor Rohonchoz is közel voltak az oroszok, március elején elvittek minket gyalog Mauthausenig. Az úton különböző borzalmak játszódtak le, az állatokhoz mérten éltünk. Fűvel és csalánnal táplálkoztunk, csemegeételünk a csiga volt, házastól mindenestől megettük. Amit csak a földön menet közben találtunk, mindent felszedtünk. Az úton osztrák lakosság nagy része is rendesen viselkedett, igyekeztek segíteni rajtunk. Ha valaki kilépett a sorból, azt puskatussal véresre verték, ha pedig valaki lemaradt, azt lelőtték. A menet végén egy kocsi összeszedte a betegeket, de a végén azokat is elintézték. Burgerlandon nagyon rendes volt a lakosság, ha valakinek sikerült a sorból kiszökni, zt mindennel ellátták, persze az illető az életével játszott. Eisenerz alatt az Alpoknál volt az első eset, amikor 4 napi gyaloglás után kaptunk először 30 dkg. kenyeret és körülbelül 8 deci főzeléket. Mielőtt a hegyre felmentünk szép napsütéses idő volt és mikor felértünk 1900 méter magasságban, térdig érő hóban meneteltünk. Felérve a hegyre rettenetesen ki voltunk merülve, ekkor futólépést rendeltek el körülbelül 10 km-re és ekkor kezdték tarkón lövöldözni az embereket. 100-as csoportokra voltunk beosztva és minden 100-as csoport között mentek az SA katonák. 1/2 óra alatt körülbelül 200-250 lőttek agyon. A lövöldözés alkalmával egy Kardos Laci nevű barátom a lábába két lövést kapott, halottnak tetette magát és mikor nem látták egy óvatlan pillanatban hozzánk vánszorgott, és még egy barátomnak, hárman összefogódzkodva vánszorogtunk tovább. A hegyen keresztül olyan volt az időjárás, ami máshol december-januári időnek felelt meg. Gyaloglásunk hatodik napján, egy vasárnap megpihentünk és akkor kaptunk személyenként 40 dkg. kenyeret és körülbelül 8 deci főzeléket. Végre éreztünk megint valami kis meleget a gyomrunkban. Azt még elfelejtettem megemlíteni, hogy mielőtt Eisenerzre értünk, Grazon keresztül haladva egy nagyobb csoporttal találkoztunk, akik között fivéremet felismertem, természetesen most már hozzánk csatlakozott. Hétfőn reggel továbbindultunk, már én is olyan gyenge voltam, hogy fivérem engem és a lövést kapott barátunkat szinte cipelt, mikor látták az őrök, hogy már teljesen ki vagyunk készítve, egy faluban pihenőt adtak. Egy pár fiú elkeseredésében, nem törődve a következményekkel beszaladt a faluba, hogy élelmet szerezzen. Bementek egy házba, és a ház tulajdonosa jelentést tette az SS parancsnokságnál, ezek autóval, gépfegyverrel ellátva odajöttek, minket egy völgybe tömörítettek, a gépfegyvereket körös-körül felállították, ott álltunk szembenézve a halállal körülbelül 1/2 óráig 1000-en és végül 1/2 óra múlva jött egy parancs, hogy csak tizedelés legyen. Ezeket kiválasztották, elvitték az erdőbe ls többé őket nem láttuk. Még aznap éjjel Mauthausenbe érkeztünk. Késő este érkeztünk meg Mauthausenbe, 5-ös sorba állítottak, szám szerint átvettek és aznap az éjszakát a szabad ég alatt töltöttük. Kétszer is kaptunk aznap éjjel bombatámadást, egy bomba pont a tábor közepére esett 30-40 halott és sok sebesült volt. Másnap húscafatokat lehetett látni mindenfelé. A másik bomba a kerítés közelébe esett, 10 méterre feküdtem ettől a helytől és csodálatosképpen megmenekültem.A tábor villanydrót kerítéssel volt körülvéve. Úgy tudom, hogy az I lágerben politikai foglyok voltak elhelyezve, többek között Rasai Károly, Bajer, Goldberger, Lec stb. Volt egy alsó láger, amely magyar, német, lengyel zsidó Haftlingekből állt, azután volt 6 Zeltlagarm , ami ponyvával volt körülvéve, ez volt a felsőláger, ide lettünk mi elhelyezve. Az étkezés csoport szerint történt, az alsó láger egyszer reggel 8-kor kapta az ebédet, ugyanakkor mi du. 4 órakor, másnap fordítva, mi kaptuk reggel és ők délután. Ez az ebéd 5 deci levesből állt, azonkívül 7-8 dkg. kenyér és 1-2 deci feketekávé volt a napi táplálkozásunk. Ez az étrend majdnem 24 órai koplalást jelentett nekünk. Rasai állandóan üzenetet küldött nekünk az irodából, ahova be volt osztva hogy csaj türelemmel viseljük a sorsunkat, majd hamarosan minden jóra fordul. Jól esett nekünk, hogy szenvedésünk közepette ez a bátorító vigasztalás. Az üzeneteket mindig az ételhordóval küldtem aki az ebédet vitte neki az irodába.Március végén az összes ott lévő zsidókat appelra vitték és csoportokban elindították az országúton keresztül Gunskirchen felé. Nagyon gyenge voltam, többször össze akartam az úton esni, de fivérem, aki erős gyerek volt, valósággal vitt. Idősebb Wehrmachtok kisértek, nem bántottak, de akinél csak a legkisebb jel mutatott arra, hogy nem bír tovább menni, azt parancsra lelőtték. Az úton vöröskeresztes kocsival találkoztunk, adtak mindenkinek 40 dkg. kenyeret és egy darab margarint azzal, hogy ők majd átvesznek minket. Ez mentette meg az életünket. 3 napi gyaloglás után Gunskirchenbe értünk. A harmadik nap szakadt egész nap az eső, úgyhogy zuhogó esőben, bőrig ázva érkeztünk meg. Egy blokkba tömörítettek össze bennünket elképzelhetetlen módon, ember-ember hátán szorongott, egymást öldöstük, mert nem bírtunk mozogni. Másnap már sok halottunk volt, kitettük az udvarra és mikor 4-500 gyűlt össze, kivitték az embereket a sáros, piszkos halottakat elásni. Egyszer kiválasztottak egy pár embert munkára, sódert kellett vinni, én olyan gyenge voltam, hogy a sóder kiesett a kezemből, erre az egyik SS nekem jött és olyanokat vágott puskatussal a bordámra, hogy a felszabadításkor még mozogni sem bírtam, ugyanakkor flecktífuszba is estem. 30 kg-os voltam. Csont és bőr volt rajtam. 1945. május 4-én az amerikaiak felszabadítottak. Aznap mielőtt az amerikaiak bejöttek, a Lagerführer egy pár zsidó deportálttal fehér zászlókat lengetve eléjük mentek, azok azt hitték, hogy csak csapda akar lenni, több gépfegyvertüzet is adtak le a táborra, de ebből kifolyólag semmi baj nem történt. A küldöttség széjjelszaladt és végül megértették, hogy miről van szó. Az amerikaiak elszörnyülködtek annak láttán, amit ott tapasztaltak. Valóságos csontvázak hevertek szerte-széjjel az udvaron.Aki csak a lábára tudott állni, élelem után nézett, az élelmiszer raktárakat felnyitották és amit csak tudtak hoztak nekünk, nekem a fivérem 1/2 kg. margarint nyomott a kezembe és betegen úgy ahogy volt kenyér nélkül az egészet megettem. Még aznap sokan elindultunk Wels felé, fivérem támogatásával mi is elindultunk, lépésről-lépésre lassan cammogtunk a gyengeségtől, közben ahogy a réteken keresztül mentünk, egy fiatalember azt mondta, hogy menjünk jobb irányba, mert arra az amerikaiak egy raktár felnyitottak és minden van ott, amit csaj a szemünk szájunk kíván. Persze mindnyájan a hónunk alatt egy nagy marharépát vittünk, hogy ezzel is biztosítsuk az úton az élelmünket, erre eldobtuk azzal, hogy majd sokkal jobb dolgokra teszünk szert. Odaérünk, egy hatalmas nagy raktárt pillantunk meg, tele cukorral, kávé, konzervminden volt ott, az emberek a cukornak nekiestek, én fivéremmel 2 q-t szereztem, 200 konzervet szereztünk és különböző műdolgokat. Meghúzódtunk a legközelebbi pajtában és ott nagy Laci-konyhát rendeztünk. Minden vágyam a deportálásom alatt egy diós tészta volt, 10 literes fazékba főztünk, már elfelejtettem azt is, hogy beteg vagyok. Az örömtől olyan frissnek éreztem magam, a tészta csak úgy úszkált a zsírban, persze amikor elfogyasztottuk, utána mind a ketten egy gyomormérgezést kaptunk, amitől 3 napig betegen a pajtába feküdtünk. Negyedik nap jött egy parancs, hogy mindenkinek Welsbe kell menni, ott hagytuk a sok élelmet, a nagy vagyon ott maradt és Welsbe indultunk. Ott fertőtlenítettek és utána én a kórházba kerültem, ez egy ottani kaszárnyában volt felállítva. A fivéremtől különváltam 1 hétig eszméletlenül feküdtem és csak azután kezdtem kissé magamhoz térni. 20-an feküdtünk egy szobában és én voltam az első, aki a leghamarább magamhoz tértem és így segítségére lehettem a többi bajtársaimnak is. Azt lehet mondani 2 fiúnak én mentettem meg az életét. Az orvosuk egy Balogh nevű hadapródőrmester volt, pesti ember, nagyon jó volt hozzánk. 3 hét múlva, felgyógyulásom után visszamentem a kaszárnyába. Ott már megindult a rendes élet, jól táplálkoztam és rövid idő alatt 8 kg-t híztam. Júliusban fivéremmel együttGrieskirechenbe vittek, Welstől 30 km-re. Ott egy katonai táborba lettünk elhelyezve. 108-an voltunk magyar zsidók, külön konyhánk volt és az amerikai parancsnokság mindenben nagyon segítségünkre volt. Egy amerikai zsidó őrmester volt a körzetparancsnok, aki gyakran eljárt hozzánk és az élelmezésen kívül konzerveket és ejtőernyő anyagokat hozott nekünk. Később tábori színházat is rendeztünk. Nagyom jól éltünk és vártuk a transzportot, mely hazaszállít minket. Folyton ígéretet kaptunk, de az nem valósult meg. Kezdtünk türelmetlenek lenni, egyesek egyénenként hazaszállingóztak. Egyik nap egy 6-os csoporttal mi is elindultunk Linz felé. Átkeltünk a Dunán onnan autóval Mauthausenbe vittek, majd onnan gyalog St. Valentinbe, ott sikerült vonatra szállni, azzal Bécsig mentünk, jelentkeztünk az ottani DEGOB-nál, ott megfürödtünk, meleg vacsorát kaptunk. A kapu bejáratánál találkoztunk magyar keresztény nőkkel, nagyon kétes volt a kinézetük, azt mondták, hogy Budapesten voltak, de visszajöttek azzal, hogy nem engedik őket be, most visszajöttek és nincs hova menniük. Az egyik a Hadügyminisztériumban volt annak idején alkalmazva. A bécsi Joent sem akarta őket fogadni. Bécsből Győrig jöttünk, ahol éjszakát szintén a DEGOB-nál töltöttük. Ott is jól fogadtak, kaptunk P. 200-at, amiért vettünk mindjárt 1 kg. szőlőt, azután ideérkeztünk Budapestre. Jelentkeztünk a DEGOB-nál, a Bethlen tér 2 alatt este 8 órakor, amint megérkeztünk és ott azt mondták, hogy menjünk el az Aréna úti iskolába, ott kapunk szállást. Ott kedvesen fogadtak, külön bejáratú szobát kaptunk és sok fáradságos út után jól kialudtuk magunkat. Tervem, először széjjelnézni, hogy kit találok meg hozzátartozóim közül, itt semmi esetre sem akarok maradni, mert Magyarországon úgy érzem, hogy nem tudnám már az életemet berendezni. Fivéreim széjjel vannak, az egyik még régebben Dél-Amerikába ment a másik Palesztinába és 1 bátyám Londonba él. Így hát minden lehetőségem meg van rá, hogy valamelyik fivéremhez kijuthassak.

Kifosztás