Kereső
Főoldal
A DEGOB-ról
A visszaemlékezők
Lágerenciklopédia
Idegen szavak, kifejezések
Támogatóink

Fentnevezett előadja a következőket:
1944. 06. 18-án a lakásról két detektív a svábhegyi Lomnic Szállodába vitt, ahol kihallgattak egy névtelen levélre vonatkozólag, melyet Endre László a zsidóügyek akkor kormánybiztosa kapott. A levél fenyegetést tartalmazott. A kihallgatás két és fél óráig tartott, utána átvittek a svábhegyi kis Majesticbe, ahol hatvanadmagammal laktam egy 2x4 méteres szobában, három napig. Majd újabb kihallgatás nélkül a Rökk Szilárd utcai táborba internáltak, pár napra rá körülbelül kétszázadmagammal a kecskeméti téglagyárba kerültem, ahol minden értékemet és iratomat elvették. Majd másnap reggel hatvanunkat vagonba raktak és háromnapi szörnyű utazás után 1944. 06. 30-án megékreztem Birkenauba.Birkenauba a szokásos szétválasztás és fürdés után két hetes sarkachkaranténba kerültem, melynek során körülbelül 850-en legnagyobbrészt orvosok, ügyvédek és gyógyszerészek laktunk egy eredetileg istállónak szánt barakkban. Puszta betonföldön aludtunk, amelyre később nagy kedvezményként deszkákat tettek. Visszaemlékszem, hogy ez alatt az idő alatt a barakkban 32 pusztult el diabeteszes komában, annak ellenére, hogy az életeket megmentő insulint a magyar transzportok igen nagy mennyiségben hozták magukkal és a tábor kórházban is rendelkezésre állt. Ők nem kaptak insulint.A két hét eltelte után a tábori kórházba kerültem, mint ápoló. A kórház akkor zsidó és cigány osztályból állott, egészen 1944. 08. 02-dikéig, amikor este több teherautó jelent meg a kórház előtt és az összes cigány pácienseket öregeket és tuberkolotikusokat öröklött vérbajos és kiéhezett gyerekeket elvittek.Ugyanekkor elszállították a tábor összes többi cigánylakóit is és mint utóbb megbízható forrásból értesültem valamennyiüket szám szerint 3451-et elgázosították. A sokat emlegetett Mengele százados kedvenc vesszőparipája az örökléskutatás volt, ezért különleges elbánásban részesítette az ikreket. A cigánygyerekek közt volt három ikerpár is, egy a Kórházban, két pár a láger Kindergartenjában. Ezeket a gyerekeket 1944. 08. 02-dikán délelőtt dr. Mengele, dr. Rabinovitsnak a cigánybarakk főorvosának személyes gondjára bizta és este külön autóval jött értük. Harmadnap igen dühösen érkezett Mengele a kórházba és kereste a cigánygyerekek kezelőorvosát. Lehordta a sárga földig mondván, hogy a betegeket nem vizsgálják gondosan, nem törödnek velük, az orvosokat csak a pót-élelmiszeradagok érdeklik és súlyos megtorlásokat helyezett kilátásba, mert az egyik cigányikernél ez könnyen felfedezhető tuberkolotikus elváltozást nem észleltek, vagy nem írták be a kórtörténetbe. Az összeszídott orvosnak arra a kérdésére, hogy mégis hogy derült ki, hogy a gyerekeknek ez az elváltozása megvan: Mengele magától értetődő természetességgel egy boncolási jegyzőkönyvet húzott elő, melyben az előzőleg nyilván elgázosított kis gyereknek szabályszerű felboncolásakor talált, lelet volt teljes szakszerűséggel leírva. (Amikor a transzportunk megérkezett Mengele első kérdése az volt, hogy van e köztünk kórboncnok és ezt a kérdését mindaddig megismételte, amíg a szombathelyi közkórház kórboncnokát, dr. Görög Dénest meg nem találta.) Annak a két vagy három egészen rövid beszélgetésnek alapjn, melyet Mengelével folytatni alkalmam volt én is osztom a kórház orvosainak azt az általános véleményét, hogy Mengele tulajdonképpen ideggyógyászati eset volt. Valószínűleg egy kiütéses tífusz által okozott mániás depresszióban szenvedett és rögeszméje volt az elméletileg régismert eugenikai szelekció gyakorlati megvalósítása.A kórházban töltött körülbelül hat hetes szolgálat után az egyik blokknak úgynevezett Vertretere (vezetőhelyettes) lettem és ebben a minőségben körülbelül hatszáz 14-18 fiú tartozott felügyeletem alá. Ezek közt szeptember első napjaiban Mengele szelekciót rendezett, melynek során a blokknak körülbelül hatvan százalékát kiválasztotta, külön elzárt blokkba tette, melynek végső sorsáról nem tudok, mert közben magam is elhagytam Birkenaut. De meg vagyok róla győződve, hogy ők is a krematóriumba kerültek.Szeptember közepén egy körülbelül kétezres transzporttal Mauthausenbe kerültem. Először a 21-es blokkban helyeztek el bennünket, melynek Blockälster-ja meg a többi "prominensek" a legcsekélyebb semmiségért is súlyos sérüléseket okozó veréseket osztottak: kézzel, lábbal, gumibottal, székkel vagy bármely kezük ügyébe kerülő szerszámmal. Nem volt rá eset, hogy például egy este verés nélkül sikerült volna mindnyájunknak lefeküdnünk. Hárman vagy négyen feküdtünk egy ágyban. Innen a rossz bánásmód és táplálkozás következtében hamarosan kórházba kerültem, ahol a bánásmód semmivel sem volt különb. Mint orvos bizonyos könnyebbségekben részesültem és így egyike voltam azoknak a keveseknek, akik a kórházból valóban gyógyultan távoztak, mert a távozók túlnyomó többsége legalább olyan beteg volt vagy még betegebb, amikor a kórházat elhagyta, mint mikor beutalták. Magam nem voltam tanuja, de ottani barátaim sokat meséltek az úgynevezett szelekcióból. Ilyenkor a Häftling főorvos, vagy valamelyik SS orvos kiválasztotta a szervi és idült bajokban szenvedőket, akiket aztán Erholungslagerbe utaltak, ami rendszerint a gázkamrát jelentette.A "Meggyógyult" betegekkel együtt elvittek a mauthauseni fürdőbe, ahol forró tusst kaptunk, aztán egész rövid hideg tusst. Utána meztelenül és cipő nélkül körülbelül másfél órát álltunk a fürdő előtti kőudvaron. Egy fütetlen fabarakkba kerültünk és így egy ingben maradtunk másnap reggelig, amikor jól rosszul felruháztak. Cipőt négy hetes ottlétem alatt nem kaptam, csak a barakk ajtajában állt néhány fapapucs, melyet felhúzhattunk, ha kimentünk.1945. 01. 02-án ötszázad magammal Melkbe kerültem. A munka egy homokhegy kifúrásából állt, melyben a németek egy golyóscsapágy gyárat akartak elhelyezni. A tábor egy éves fennállása alatt körülbelül 8-9 kilométernyi 12 méter széles és 15 méter magas alagútat főrtak az Európa minden részéből összehurcolt deportáltak. Ugyanezen idő alatt a táborban, melynek átlagos létszáma 10-12 ezer ember volt, 13 ezer 500 haláleset történt, melynek túlnyomó többsége az elégtelentáplálkozás és a nem túl megerőltető munka mellett a szükségtelen kínzásokra és szekaturákra vezethető vissza. (Hiányos öltözékben három-négy órás éjszakai Appell). Mikor március végén az oroszok közvetlenül fenyegették Melket, elhatározták a tábor kiűrítését.Az én csoportom az út első részét hajón tette meg. Körülbelül 800 embert zsúfoltak be egy uszályba és így szállítottak három nap alatt Linzig. Ezen idő alatt csak az étkezésre volt szabad a fedélzetre mennünk. Linztől gyalog tettük meg az utat Ebenseeig.Ebensee körülbelül 18 ezer ember befogadására volt berendezve, odaérkezésünkkor 18 ezer ember lakott benne. Az ellátás ennek megfelelő volt: napi 150 gramm ehetetlen fekete kenyérből és napi másfél liter levesből állott, melyben a német katonák részére főzött krumplihéja uszkált és állítólag hús is volt benne. Ezt azonban ha a konyha nem lopta el, akkor blokkvezetőség organizálta. Úgyhogy három hetes ottlétem alatt egyetlen foszlány húst sem találtam. A tábor halálozása hozzávetőlegesen ezerszerese volt egy ugyanakkora kis városnak, melyben pedig gyermekek, asszonyok és öregek is laktak, míg itt csupa munkaképes, java korabeli férfi volt. Állítólag többször is előfordult, hogy a blokkban meghalt egyének hulláit másnap reggelre megcsonkították. Én csak egy konkrét esetről tudok. Nem volt olyan anyag, amelyet valaki valamilyen időpontban nem evett volna a lágerban. Az öürök a legbrutálisabb veréssel sem tudták visszatartani az embereket pl. egy lucernaföld lelegelésétől. Nagyon népszerű volt egy barnaszénfajta, melynek mértéktelen élvezése több halálesetet is okozott, ugyanis bélpangást idézett elő, melynek következtében beállt a halál. Éti csigát és vadsóskát magam is ettem. Az Ebensee-i tábor igazi szörnyűségeiről én csak hallomásból értesültem, mert dolgozni nem jártam ki.Ottléltem tizedik napján bekerültem phlegmone-val (mely még ma sem gyógyult meg teljesen) az ebensee-i kórházba. Ebben az időben egy, egy emeletes ágyban nyolcan feküdtek és még ketten kaptak helyet az ágy alatt. Így sem fért el azonban mind, a maradék a terem közepén ledobott takarókon, vagy a puszta deszkapadlón feküdt és nem volt ritkaság, hogy három-négy napi kórházi tartózkodás után meghalt egy beteg anélkül, hogy nevét tudták volna, ágyat kapott volna és valaki megkérdezte volna, hogy mi baja van. Ebből az állapotból szabadítottak fel 1945. 05. 06-dikán az amerikai csapatok. A legnagyobb erőfeszítés ellenére még két hétig sem sikerült a halálozási arányszámot csökkenteniök, olyan kimerült és leromlott állapotban voltak a betegek. Amikor felgyógyultam az addigra újjászervezett kórház tuberkulotikus osztályán teljesítettem szolgálatot. Különösen megrázó volt számomra a túlnyomó részt 15-16 éves zsidófiúk sorssa. Ezeknek a táborban kiújult, már otthon szerzett tuberkulotikus fertőzésük volt, vagy ott fertőzödtek tüdőbajjal és érzésem szerint menthetetlenül halálra voltak ítélve 1-2 éven belül. Ezeknek a fiúknak, ha otthonmaradnak semmi bajuk sem lett volna.

Kifosztás