Kereső
Főoldal
A DEGOB-ról
A visszaemlékezők
Lágerenciklopédia
Idegen szavak, kifejezések
Támogatóink

Fentnevezett előadja a következőket: Tanítónő voltam Nagyszőlősön, de a Felvidéket visszacsatolták Magyarországhoz, érvénytelenítették a diplomámat és ekkor hazamentem Locnovára, ahol szüleim éltek. Hát testvérem Amerikában van, ezek állandóan küldték haza szüleimnek a nagy összegeket, úgyhogy itthon jómódban álltunk: volt 500 hold földünk 48 marhánk, nagy gazdaságunk. Ékszereinket és 1000 dollárt, amikor a németek bejöttek Magyarországra, elástam egy éjjel kertünkben. Nem tudom, megtalálom-e ha hazamegyek. Egy hajnalon, váratlanul csendőrök zörgettek fel bennünket és felszólítottak, hogy azonnal csomagoljunk össze és fél óra múlva indulnunk kell Munkácsra, a gettóba. Közben ők átkutatták a házat, és ami megtetszett nekik, elsősorban, természetesen pénz és ezüst tárgyak, azt magukhoz vették A mi kis falunkból és még kilenc kis környékbeli faluból összesen 658 zsidó indult el a Munkácsi gettóba és ezek közül eddig csak 7 jött vissza.
A munkácsi gettó téglagyárában volt, ahol részben a szárítókamrákban, amelyeknek csak teteje, de oldala nem volt, részben pedig a szabadban laktunk. Rengeteg ember volt itt összezsúfolva. Csendőrök és SS katonák állandóan ütöttek-vertek bennünket. Megtörtént, hogy egy SS gumibottal addig vert egy fiút, amíg ottmaradt halva a földön. A gazdag zsidókat állandóan elvitték külön kihallgatásra és ilyen kihallgatás után sokat hordágyon hozták vissza. Egy pedig fél óra múlva, hogy visszaért meghalt. Ezeket verték és kínozták azért, hogy bevallják, hogy hova, kinél rejtették el pénzüket, értékeket. A gettóban házkutatás, motozás napirenden volt, állandó izgalomban éltünk. Végül, egy hajnalon, ismét váratlanul, felszólítottak bennünket, hogy sorakozzunk, vigyünk magunkkal élelmet, takarókat, stb. Indulunk Dunántúlra, ahol mezőgazdasági munkát fogunk végezni. A bevagonírozás előtt ismét motozás volt. A nőket a legbrutálisabban megmotozták, kikutatták a csendőrök, azután betuszkoltak, puskatussal hajtottak be a vagonokba. 80 ember volt a mi vagonunkban. Vizet nem adtak be, sem WC részére vödröt. Rettenetes hőség volt. A pici kis vagonablakon semmi levegő nem jött be, odamenni és kinézni nem volt szabad, mert akkor belőttek. Rettenetes volt ez az utazás. Mindenki bőrére vetkőzött, fuldokoltunk, percek alatt fülledt, szörnyű levegő lett a zsúfolt, zárt vagonban. Gyerekek sírtak, asszonyok, öregek ájuldoztak. Alig volt hely ahhoz, hogy ülhessünk hátizsákunkon, vagy batyunkon, a lábunk elzsibbadt, mert nem lehetett kinyújtani. Útközben a csendőrök több ízben zaklattak, hogy mindent adjunk oda, mert ha valakinél találnak valamilyen értéket, azt azonnal agyonlövik. Amikor Kassára értünk és átvetek a németek, akkor láttuk, hogy mi lesz a dunántúli mezei munkából. A németek szintén végigkutattak bennünket, azután ránk zárták a vagont és többé egész úton nem nyitották ki. Háromnapi és három éjszakai gyötrelmes utazás után egyszer csak megállt a vonat, hirtelen felrántották a vagonajtót és csíkos ruhás fegyencek Häftlingek tuszkoltak, rugdostak ki a vagonból. Azt mondták a csomagokat hagyjuk fenn, azokat majd később utánunk küldik. Mire észrevettük, már lenn álltunk a pályaudvaron, az öregeket, gyerekeket, gyerekes, másállapotos anyákat, betegeket külön sorba állították és külön az egészséges, munkabíró férfiakat és nőket. Ez a szelekció pillanatok alatt történt. A kiválasztást egy rendkívülien jó megjelenésű orvos, az azóta már világszerte volt dr. Mengele végezte, aki állandóan mosolygott és operaáriákat fütyült, vagy dúdolt, miközben emberek ezreit küldte ujjának egy intésével a gázkamrába, a halálba. Akkor még nem tudtuk, hogy ez a vallás örökre szól, ha valaki át akart menni a másik csoporthoz, elbúcsúzni, azt mondták az SS katonák, hogy majd vasárnap fogtok egymással találkozni. Ezután bennünket, munkabírókat elvittek egy fürdőbe. Ott teljesen meztelenre le kellett vetkőznünk, ami akkor meglehetősen kényelmetlen volt, de azóta már megszoktuk, hogy férfiak, SS katonák, Mengele és asszisztensei előtt órákig kellett meztelenül sort állnunk. Kopaszra nyírták a fejünket, és mindenütt megnyírtak, azután megfürdettek. A forró fürdő után egy hideg helyiségben, amelynek nem volt ablaka, órákig kellett állnunk, amíg bedobtak nekünk egy-egy rongyos vékony ruhát, de mi nők semmi mást, mint egy szál ruhát - sem bugyit, sem kombinét, sem harisnyát - és cipőt nem kaptunk. Ezután bevittek bennünket egy barakkba, ahol már eddig is rengetegen voltak, úgyhogy csak a földön, szorosan egymás mellett fekve jutott nekünk hely. Rettenetesen fáztunk, de mivel az utazás és a sok izgalom teljesen összetört bennünket, a csupasz földön is tudtunk aludni. Másnap reggel 1/2 3 órakor felkeltettek bennünket "appell"-t állni. Ez az appell, amely minden lagernak egyik leghatásosabb kínzóeszköze volt, abban állott, hogy naponta 1/2 3 órától 6-ig, de sokszor 12 óráig sorban kellett állni, ötös sorban, fél kartávolságnyira nehogy egymást támogatni, vagy melengetni lehessen. Zuhogó esőben, dermesztő hidegben, hóban, mindennap egyformán. A frissen nyírt, kopaszfejekre esett a hó, vagy eső, vagy tűzött a nap, de megmozdulni sem volt szabad, mert ha valaki nem állt elég feszesen vigyázz-állásban, akkor végigverték korbáccsal. Ha büntetni akartak egy csoportot, akkor az "appell"-nál térdepelni kellett szintén órákig, vizes, fagyos földön, mindkét kézben magasra tartva egy-egy nehéz követ. Ezen ma első "appell"-en kiválasztották a transportokat, és engem, néhány block-társammal együtt az úgynevezett "Sonder-Kommandó"-ba osztottak be. Így azután az én sorsom teljesen eltért, a többi Auschwitzben élő Häftlingek sorsától. Ez a különleges csoport ugyanis a Brezsinkén dolgozott. Ez Auschwitznak egy része volt, ahol az öt krematórium és ahhoz tartozó épületek, gázkamrák flottak. Ez egy egészen külön világ volt. 500 férfi és 500 női Häftling állott ezen óriási üzem szolgálatában, természetesen az SS-ek és a német vezetőségen kívül. Naponta 25-30.000 ember érkezett Auschwitzba, akiknek minden holmiját, csomagját elvették, úgy, mint a miénket is. Ezen kívül az összes németbirodalmi lagerekből ide küldték az ugyanilyen módon elvett holmikat. Hatalmas, többemeletes épületek fogadták be ezeket a dolgokat és nekünk a "Sonder-Kommandó"-nak egyik feladata az volt, hogy ezeket a dolgokat szortírozzuk és becsomagoljuk. Európa minden kincsében dúskáltunk itt. A legfinomabb ruhák, fehérneműk, harisnyák voltak itt. Hiszen mindenki a legjobb holmiját akarta menteni és azt hozta magával. Legfinomabb élelmiszereket, konzerveket, csokoládé, szalámik, minden jó amit csak el lehet képzelni, mennyezetig töltötték meg a termeket. Nekünk külön kellett választanunk a teljesen új használatú és használatlan ruhákat, a rosszakat összetépni, mert azokat újból feldolgozták. Persze mi sok jót is összetéptünk. Azon kívül nagyon tüzetesen végig kellett vizsgálnunk minden varrást, válltömést, vattázást. Ily módon rengeteg briliánst, ékszert, aranyat, Napóleonokat találtunk, amit be kellett volna szolgáltatnunk, de ha módunkban állott ezeket az értékeket inkább a WC-be dobtuk. Természetesen a magunk részére is elrejtettünk, amit tudtunk. A ruhaneműkből tetszésünk szerint használhattunk, úgyhogy a többi Häftling Auschwitzba földön vagy priccsen aludt, mi minden nap tiszta ágyneműben, minden nap új hálóingben, a legszebbekben aludtunk. Ha eszünkbe jutott, a cipőnket hófehér angóra pulóverrel törültük meg. Olyan dús és Pazar életmódunk volt, hogy azt a Kommandót köznyelven "Kanadások"-nak nevezték és a Brezsinkát Kanadának. - Sok-sok azonban szomorú dolgokat is találtunk a csomagok között. Nem szólva arról, hogy az én kezembe jött az édesanyám, sőt a magam ruhája is kis gyermekére, aki ilyen erőslelkű volt, legalább a saját életét akarta megmenteni és így szabadult meg gyermekétől. - Ami hőséges és jó életünket az ára az volt, hogy ezt a "Sonder-Kommandó"-t minden három hónapban kicserélték és a régieket elégették. Rettenetes volt ilyen tudattal élni, de a többiek felett ugyanez a veszély lebegett és még hozzá addig a legképtelenebb szenvedéseken és nélkülözéseken mentek át. Ezt a kommandót eddig minden körülmények között megsemmisítették, mert mi ott voltunk a helyszínen és nem akarták, hogy valaki is megmaradjon, aki elmesélhesse ezeket a szörnyű dolgokat. Az hogy én még is megmenekültem, annak köszönhető, hogy az SS főhadnagy, aki a mi felügyelőnk volt, egyszer azt mondta, hogy ő már megunta, hogy mindig újakat kelljen neki betanítani, mi csoportunk nagyon jól bevált a csomagolásnál és expediálásnál, - mert ezeket a hatalmas csomagokat és küldeményeket azután mind elküldték Németországba - és ráérnek bennünket majd egy hosszabb idő múlva megölni. Így azután bizonytalan időre éltünket meghosszabbították és módomban állott nagyon jól megismerni az ottani helyzetet. Az elgázosítás a következő módon történt. A szelektált és halálraítélt tömegeket bevitték egy épületbe, amely olyan volt, mint egy nagyon szép fürdő szokott lenni. Egy előcsarnokban a falon körben fogasok voltak és felettük számok. Az embereknek azt mondták, hogy vessenek mindent le, kössék össze holmijukat egy csomagba, vagy batyuba és akasszák erre a fogasra, de jól jegyezzék meg a számot, hogy azután majd emlékezzenek rá. Azután bevezették őket egy hatalmas terembe, amelynek bejáratánál ez a felírás volt "Zur Entlausung". Ez a helyiség gyönyörű, ragyogó csempével volt beburkolva, körben kis mosdók, fényes csapokkal és zuhanyokkal. Ebbe a terembe 2500-3000 embert tereltek be egyszerre, úgyhogy egészen sűrűn álltak egymás mellett. Akkor hirtelen becsapták az ajtókat és kívülről megnyitották a zuhanyokat, amelyekből víz helyett gyilkos gáz ömlött ki. A gáz 4-5 perc alatt végzett az emberekkel, akik állva haltak meg, mivel olyan szorosan voltak, hogy nem volt hely arra, hogy leessenek. A gáz minden alkalommal egy Vörös Keresztes autó hozta ide a gázkamrához. Később, amikor már fogyott gáz, gyengébb gázt adtak be, és akkor a szerencsétlenek 6-12 percig is kínlódtak. Mindezt dr. Mengele kis ablakon keresztül szemlélte és gyönyörködött benne. A gázkamra úgy volt berendezve, hogy amikor mind meghaltak az áldozatok, akkor a padló felemelkedett és a halottak leestek a pincébe. Ott voltak erre a célra kijelölt Sonder-Kommandós férfiak, akiknek az volt a feladatuk, hogy minden halottnak átvizsgálják a száját és ha aranyfogakat találtak, azokat kihúzzák. A hullákat felrakták autókra és átvitték a krematórium-épületébe. A krematórium állandóan, éjjel-nappal működött. A levegő csupa füst volt, hogy estére egészen feketék lettünk. Sokszor azonban olyan tömegeket gyilkoltak meg, hogy az öt krematórium sem volt elég befogadásunkra. Ilyenkor nagy gödröket ásattak a Häftlinekkel a gödrökbe beraktak egy sor fát, azután egy sor hullát egészen addig így, amíg a gödör megtelt. A gödör mellett kis árok voltak, amelyekbe az emberi zsír lefolyt. Azután ezzel locsolták újból az egész máglyát, hogy jobban égjen. Állandóan érezni lehetett az emberi hús szagát az szinte rátapadt az ínyünkre és szájpadlásunkra. Eleinte bizonyémelygett a gyomrom, de később már belefásultam, ami nagy részben a sok brómnak köszönhető, amit a németek állandóan beletettek az ételeinkbe. Amikor csak lehetett, legtöbbször amikor az ebédért kellett menni, akkor vittünk egyet-mást a többi lagerben levő szerencsétlennek rabtársainknak. Nagyobb darabokat persze nem lehetet, mert borzasztón ügyeltek reánk, leginkább gyógyszereket vittem, amit letettem a konyha mellett egy kőre, és aki már várt reám az azután onnan elvette. Néha sikerült ennivalót, vagy télen, amikor ezek a szerencsétlenek még mindig egy szál ruhában, alsónemű, harisnya nélkül jártak, valami ruha darabor eljuttatni hozzájuk. De ha valakin észrevették, hogy más is van rajta, mint azaz egy ruha , akkor elvették tőle és őt rettenetesen megverték. Egyszer az ikreknek bedobtam egy csomagot és akkor is botot kaptam. Egy hétig nem bírtam ülni. Az ikreket ugyanis dr. Mengele nem ölette meg, mint a többi gyermeket, hanem ezeket külön lagerbe rakták, ahol nagyon jó dolguk volt, a többiéhez képest, és különféle biológiai kísérleteket végeztek rajtuk. Minden nap vettek vért a legkisebb gyermekektől is. Volt közöttük három állapotos asszony. Az egyiknek végig sikerült eltitkolni a dolgot és csak akkor vették el kórházba, amikor már nálunk megszületett a gyerek Mivel nekünk volt pénzünk és aranyunk. Lepénzeltük a kórházi ápolót és az megfojtotta a gyermeket és az asszony visszakerült hozzánk. A másik asszonyról kiderült, amikor már hetedik hónapban volt. Dr. Mengele parancsára akkor elvették tőle a gyermeket. Az asszony megmaradt ugyan, de valami szörnyű csípőbénulás maradt utána, úgyhogy a járása egészen eltorzult. A harmadokról az evukálásig nem derült ki semmi, azután nem tudom, mi történt vele. Nevezetes személy volt a krematórium történetében a novemberi forradalom. A "Sonder-Kommandó"-nak 300 férfitagját, szokás szerint, kijelölték másnapi elégetésre. Akkor ezek a férfiak, Dr. Péter munkácsi ügyvéd vezetésével, elhatározták, hogy ha már meg kell halniuk, akkor nem adják olcsón az életüket. Szereztek fegyvereket és robbantóanyagot és aláaknázták mind az öt krematóriumot. Másnap azonban, amikor őket a gázkamrába, valahogyan rosszul adták meg a jelet és csak az egyik épület robbant fel. Ekkor nagy lövöldözés kezdődött, természetesen, a nagytömegű német őrség a géppisztolyokkal, előnyben volt. Két kanadás felmászott a tetőre és zsidó himnuszokat énekelt, amíg le nem lőtték. A többiek között volt olyan, aki azt mondta, hogy "Kanada hilf!", de természetesen a többi kanadainak nem állott módjában, hogy rajtuk segítsen. Az egyik közülük elbújt egy barakban, amelyikben a húga lakott, de az egyik SS észrevette és kihozta őt. Rögtön falhoz állították és kihurcolták a húgát is a barakból és annak nézni kellett, hogy a fivérét agyonlőtték. Amikor már mind a háromszázat agyonlőtték és a hullák ott feküdtek egymásra felrakva, akkor nagy kihallgatást tartottak a Kanadában. Természetesen mi tudtunk mindenről, de soha nem derült ki, hogy azok hogyan szereztek robbanóanyagot, lőszert és ki volt a segítségünkre a németek közül. A nyomozás megtörténte után koncertet rendeztek számunkra és nekünk lányoknak szépen fel kellett öltözködnünk és táncolni kellett a német katonákkal, amikor a legjobb barátaink ott hevertek körülöttünk meghalva. Zenekar is volt Auschwitzban. A zenészek csak árják voltak ezeket soha nem szelektálták. A zene mindennap munkába vonulásnál és visszaérkezéskor szólt. Azonkívül mikor a legnagyobb szelektálások voltak, akkor játszott a zenekar. Ugyanis, amikor nem jött elé nagy transzport, vagy Mengele dr. szeszélye úgy kívánta, akkor egy-egy blokkból szedte ki áldozatait. Ilyenkor meztelenül sorakozni kellett és akit ő ötletszerűen kiválasztott, azt vitték a gázkamrába és utána a krematóriumba. Ezek a bennlakó Häftlingek, természetesen már nagyon jól tudták, hogy milyen sors vár reájuk és rettenetes jajveszékelés, síkoltózás, könyörgés volt. Ilyenkor ezután fortiszimo játszott a zenekar. Egyébként, ha ilyen szelekcióra került a sor, nagyon sokan próbáltak elbújni, a konyhába a tűzhely alatt, vagy a szalma közé, vagy WC-be, vagy kibújtak a tetőn és átszöktek a szomszéd block-ba, ahol már lezajlott a szelekció és így nagyon soknak sikerült ezeket megúszni. Természetesen, ezt Mengele és vezérkara is tudta, ha megtaláltak valakit, azt rettenetesen elverték és azután ugyanaz a sors várt rá, mint a többiekre. - egyszer hangversenyt rendeztek, mindenkinek ki kellett menni, rettenetesen forró, tűző nap volt, a forró homokban kellett ülnünk, egy szál ruhában, bugyi nélkül, a fejünket is még kopasz volt és égetett a nap. A hangversenyre mindenki gyanútlanul előjött és amikor már egészen elbágyadtunk a kápráztató napon, hirtelen elhallgatót a zene, mindenki álljon fel és ott a helyszínen tartott dr. Mengele szelekciót, akkor nem tudott senki elbújni. A mi hivatalos ellátásunk nem volt jobb, mint a többi Häftlingé. Reggeli 1/2 liter kávénak csúfolt lé volt, vacsorára 1/4 kenyér kétszer hetenként 2 dkg. margarin, vagy 3 dkg. Murst, vagy egy kávéskanál marmelád. Az ebéd az főzelék kellett volna, hogy legyen, de olyan híg volt, hogy még levesnek is túl folyékony volt. Egy tálban 12-14 személy részére kaptunk ezt az ételt, kanál, minden evőeszköz nélkül. Sorban ittunk ebből a tálból és ha volt benne pár szál répa, vagy hasonló, azt mindenkinek a kezével kellett kihalásznia. Az ételekbe mindenütt állandóan brómot tettek, úgyhogy egy kissé mindig kábultak voltunk és nagyrészt a sok bróm idézte elő azt is, hogy a deportált nők nagy része egy évig nem menstruált. Mindegyiknek felpüffedt a hasa és ezenkívül különféle kellemetlenség származott ebből. Ezenkívül természetesen súlyos vese, és hólyaggyulladásokat és női betegségeket kaptak, mivel egész télen át alsóruha, harisnya nélkül kellett járniuk a szabadban, hóban és a hálóhelyek is hidegek voltak. Lager -nyelven a lopást "Organizális"-nak nevezték. Rengeteg lopás volt. Mert aki nem volt elég élelmes és nem tudott "organizálni" az elpusztult. Egyszer kabarét rendeztek a Kanadában. Voltak közöttünk kiváló művészek, táncosnők, ezenkívül egy jelentet adtunk elő arról, hogy milyen ügyesek a Häftlingek: kapnak egy csésze kávét és utána még a kávéscsésze is eltűnik. Ezt az előadást a német vezetőség is megnézte és nagyon jól múlatott. Szerelem is volt a Kanadában. Minden kanadás nőnek volt egy kanadás fiúja. A fiuk "kochan"-nak nevezték. Ez lengyelül azt jelenti, hogy hoz neki enni. Ugyanis ezek a férfiak rakták a hatalmas bőröndöket és csomagokat és nekik még jobban módjukban állott mindenhez hozzájutni, mint nekünk. Ők hoztak a számunkra ennivalót, mi pedig adtunk nekik ruhaneműt és fehérneműt. A találkozóhely a pumpa volt, ahol mindenkinek el kellett vonulnia. Ott adták át egymásnak a csomagokat. Amikor a front közeledett Auschwitz felé, kezdték a raktárakat kiüríteni és vagonok, hosszú szerelvények hordozták el onnan a holmikat. Mindent azonban nem volt idejük elvinni, nagyon sok holmi maradt ott. Az SS-ek kiválasztották, ami nekik tetszett, mi is készültünk, kis hátizsákba magunknak elkészítettünk egy kevés fehérneműt, ennivalót, finom pokrócokat, stb. Amikor közeledett a vég, már nagy volt a zűr-zavar, az első 500 kanadás leányt levitték a gázkamrába és levetkőztették őket és teljes 24 óráig voltak étlen-szomjan a fürdőben, a hideg kövön feküdtek. Hogy milyen intézkedés történt, nem tudjuk, talán már nem volt elég idő, tény az, hogy másnap visszaengedték őket hozzánk, akik akkor már vártuk, hogy mi kerülünk sorra, ők is felöltözködtek és mindannyiunknak együtt kellett menekülnünk. Rettenetes hajsza következett. A mi számunkra csak ekkor kezdődött a rossz élet. Három éjjel és két nap pihenés nélkül gyalogoltunk. Aki egy cseppet hátra maradt, vagy sántított, azt kegyetlenül folytatni kellett utunkat. Nekünk, kanadásunknak volt jó cipőnk, de a többi szerencsétlennek facipőben kellett gyalogolnia a magas hóban. A facipő dróttal volt a lábukhoz kötözve, ami vagy vágta a lábat, vagy pedig elveszítették a cipőt. Megállni nem lehetett, mert az biztos halált jelentett, úgyhogy olyan, aki cipő és harisnya nélkül gyalogolt hóban, hidegben ezen a hosszú útin természetesen sokan megfagytak, sokat lelőttek; a hullák úgy feküdtek mint a kövek az úton. A gyors menetelés és izgalom következtében nagyon szomjaztunk, de egész úton egy korty vizet nem kaptunk. Aki útközben lehajolt, hogy egy kis havat markoljon fel, azt lelőtték. - Egy kislány elbotlott és eltört a lába. A testvére vinni akarta őt, de odajött az SS és a testvére karjaiban, egészen közelről fejbe lőtte a kislányt. - Végül egy vasútállomáshoz értünk, ahol bevagoníroztak bennünket. Embert tettek egy vagonba, de oly módon, hogy az ajtón a vagon - 1/3 részét szabadon kellett hagyni a kísérő SS-katona és kutyája részére. Rettenetesen szűken voltunk, csak állni lehetett. Ha valaki leült, mert nem bírta tovább, azt agyontaposták. 8 napig utaztunk így, természetesen közben sokat állt a vonat, mert a vonalakat folyton támadták. Itt már kaptunk naponta 10 deka kenyeret ls egy kanálka margarint. Vizet nem engedtek az állomáson felvenni, úgyhogy a ruhánkról kapartuk le a havat, hogy szomjúságunkat enyhítsük. - Egyik állomáson egy leány engedély nélkül leszállt, hogy dolgát elvégezze. Amikor visszajött a vagonba, az SS a vérebet ráuszította; a leány lábszárából csontig kiharapta a húst. Nyolcnapi utazás után Rawensbrückbe érkeztünk. Ez egy elosztótábor volt. Akkor már túlzsúfolt, piszkos, tetves volt. Néhány barakkban volt ugyan Waschraum, de mi, az új Häftlingek egyáltalában nem kaptunk vizet sem inni, sem tisztálkodás céljára. A hóban mostuk ki a fehérneműnket. Akik már régen, állandóan ebben a lagerben laktak, azok egy erdőirtásban dolgoztak. Mi azonban, azon öt hét alatt, amíg itt voltunk, nem dolgoztunk semmit. Az élelmezés akkor már nagyon rendszertelenül történt. Amikor hozták végre a híg főzeléket, a Häftlingek nekirontottak, mint a vadak. Előfordult, hogy kiöntötték az egészet. De ha ez nem történt is meg, csak az tudott ennivalóhoz jutni, aki erős volt és tudott tolongani, és nem bánta, hogy amíg odajut, addig ütik, rugdalják a sorban. Nekünk volt sok holmink, ami itt nagy kincset jelentett, és szokat cseréltük el ennivalóért. A sátrak, amelyekben itt laktunk, a hegy lábánál álltak, és ha olvadt a hó vízben aludtunk. 40 cm. széles priccsen négyen aludtunk, de akinek itt nem jutott hely, az a földön, sátorban feküdt. Innen elvittek Neustadtglewe-be, Hamburg közelében van ez. Amint megérkeztünk, betettek egy 4 m-es szobába 76 nőt és itt voltunk 3 napig. Ebben a helyiségben sem ágy, sem semmiféle más berendezés nem volt, még leülni sem volt hely. Harmadnap beosztottak bennünket a repülőgépgyárba munkára. 500 nő volt egy csoportban, abból tizenhatan voltunk tanítónők. Nekünk a repülőgépeket kellett befesteni, bespriccelni acetonfestékkel a horogkereszteket és a betűket. Gázmaszkban dolgoztunk, mert mérges festékek voltak. Csak éjjel dolgoztunk. Egy éjszaka 18-20 gépet készítettünk el. Nagyon gyorsan kellett dolgozni és a kész gépeket nekünk, nőknek kellett kitolni a festő-helyiségből. Ez maga is nagyon nehéz volt és borzasztó volt az állandó éjszakai munka, a gépek magas szárnyaihoz folyton létrákon kellett másznunk fel és le. - ekkor már barakkban laktunk és csak ketten aludtunk egy ágyon. Naponta 15 dkg, kenyeret kaptunk és délben és este fél liter levest. A nehéz, éjszakai munka és az elégtelen táplálkozástól mindenki csontig lefogyott. Akkor már nagy éhezés volt az egész lagerben. Rengetegen meghaltak végelgyengülésben. A németek bővelkedtek mindenben és mi a latrinából szedtük ki, amit ők kiöntöttek. Közben előfordult, hogy néhányan beleestek a latrinába. Ha nyers krumpli héját találtunk, annak nagyon örültünk, a nyers krumpli pedig már valódi delikatessz volt. Azt vékony szeletekre vágtuk, hogy minél tovább tartson és kenyérre tettük és úgy ettük meg. A francia foglyok mezei munkát végeztek és ők nagyon jók voltak hozzánk, hoztak néha nekünk egy csomó krumplit és azt letették ott ahol dolgoztunk, beszélni nem volt szabad férfiaknak nőkkel. Ha ezt meglátták akkor a nőnek levágták a haját, vagy a feje közepén belenyírtak egy széles sávot, ezt "Lagerstrasse"-nak nevezték. 04. hó közepén váratlanul beérkeztek az amerikaiak, elfogták az SS-eket. Részünkre kinyitották a német raktárakat, ahol a világon mindenféle ennivalót bőségesen találtunk. Mi akkor azt hittük, hogy már soha sem fogunk jól lakni és egy 25 literes fazékban főztünk négy barátnő részére húslevest, azután hoztunk a magazinból abroszt, szépen megterítettünk, miután péntek este volt, gyertyát is gyújtottunk, művirágot szerzett valamelyikünk az asztalra, és amikor végre leültünk, akkor mindegyikünk elkezdett keservesen sírni, és alig tudtunk akkor valamit enni.

Kifosztás