Kereső
Főoldal
A DEGOB-ról
A visszaemlékezők
Lágerenciklopédia
Idegen szavak, kifejezések
Támogatóink

Fent nevezett előadja a következőket:
Férjem gépészmérnök volt, sajnos Auschwitzban halt meg.1944. március 19.-én Dr. Molnár József volt a kispesti polgármester, ugy ő, mint az akkori rendőrkapitány elég rendesen viselkedett a zsidókkal szemben. Kispesten - tudomásom szerint-3000 zsidó család lakott.Május közepén kezdődött az összeköltözés. A gettókérdést viszonylag nagyon rendesen oldották meg, ami kizárólag a polgármester jóindulatának volt köszönhető. Junius 30.-án elvitték egyszerre az egész gettót. 80-an voltunk egy kis vaggonban, a monori téglagyári koncentrációs táborba vittek, ahol a pestkörnyéki zsidó lakosság egy részét tömöritették össze, de köztük volt a jászberényi gettó is. CCa 10.000-en lehettünk itt, a szabad ég alatt, a földön feküdtünk. A csendség részéről állandó bántalmazásoknak voltunk kitéve. A tábort német főhadnagy vezette, mi azonban csak a csendőrséggel érintkeztünk. Ez abból állott, hogy folyton ütöttek-vertek bennünket, minden legkisebb ok nélkül, aki éppen kezük ügyébe került. Mi az orvosokkal voltunk együtt, akik között nagyon sok öngyilkosság volt. A monori keresztény lakosság viselkedése ellen nem lehetett kifogásunk, kenyeret hoztak nekünk és amikor a vagonokhoz vittek, vizet is adtak.Néhány nap mulva beosztottak transzportokat, három nap alatt bonyolitották le az egész deportálást. Mi az utolsó transzporttal mentünk, kb. 3000-en. 73-an kerültünk egy vaggonba. Volt egy halálos betegünk is, azonban nem halt meg az uton, szökési kisérletre sem tudok visszaemlékezni. Vizet csak Kassán kaptunk, mikor kértünk a csendőröktől vizet, azt válaszolták, hogy " legfeljebb megdögöltök mind." Kassán a csendőrök leszálltak, előbb azonban még motoztak, felszólitottak, hogy ami még értékünk van, azt mind adjuk le. Mindez természetesen nem ment verés nélkül.Julius 11.-én éjszaka érkeztünk meg Auschwitz-Birkenauba. A kocsikba felszálló csikosruhások felszólitottak, hogy minden holminkat hagyjuk ott, azután felsorakoztunk, külön-külön férfiak és nők. A gyermekes anyákat, betegeket, öregeket különtették, a munkabirókat pedig a jobboldalra. Azt, hogy a baloldalra jutókkal mi történt, sajnos mindenki tud#a most már, mi azonban akkor teljesen tájékozatlanok voltunk és - elég ostobán - reménykedtünk. Bevittek azután a fürdőbe, itt levágták hajunkat, szőrtelenitettek, majd kaptunk saját ruháink helyett egy szál ruhát,ebben az egy szál vékony ruhában álltunk órákig appelt. Egész éjszaka esett, áztunk-fáztunk, ez volt a kezdet! A C. lágerben helyeztek el, 1000-t egy blokkban, egy kojára pedig 13-t. Kis szeletke kenyér, margarin, valami füből készült leves, még szén is volt benne, ez volt a napi kpszt. Ezzel szemben nem is dolgoztunk, napjainkat majdnem egészben az appel töltötte ki. Kibirhatatlan volt!A krematóriumról csak azt tudom, amit hallottam, magam csak az első éjszakán tapasztaltakról tudok beszélni,amikor is megérkezésünkkor láttuk a krematórium kéményeiből felcsapó lángoszlopot.Megérkezésünk után mi voltunk az első munkástranszport, amelyet elküldtek. Elvittek bennünketStutthofba, 1800 nőt, 50-enként bevaggoniroztak. Az utat elég rendes körülmények között tettük meg. Augusztus 14.-én érkeztünk meg, bezsufoltak egy barakba annyi nőt, hogy a szó szoros értelmében egymáson ültünk, természetesen fekvésről, alvásról szó sem lehetett. Az elhelyezkedés szörnyü lármával történt, mire az árja lengyel blokova vödörszámra öntötte ránk a piszkos hidegvizet, ugy hogy egész éjszaka ebben a tócsában kellett ülnünk. Közben, mint a répát,vastag szijjal ütötte a nőket. A legszörnyübb körülmények között töltöttünk el két hetet. Innen küldték ki a munkástranszportokat, itt szereltek fel bennünket és elvittek Argenauba, szeptember 2.-án. 1800-an kerültünk ide, fabarakokban helyeztek el, minden barakban 60 nő került. Itt is a földön feküdtünk, takarónk sem volt. Lövészárkok ásásához osztottak be, reggel 6-tól d.u. 5.-ig dolgoztunk. A munkánál litván SS-postok voltak, akik a nőkkel a lehető legrosszabbul bántak, ütötték-verték őket, nem volt kihez fordulni védelemért.Szeptember végén megszünt a munka, erre elvittek bennünket Thornba, ahol a munka sürgősebbnek látszott. Ugyancsak 1800-as teljes létszámban vittek el, ahová október 2.-án érkeztünk meg. Itt zeltekben nyertünk elhelyezést, egy-egy zeltben 60-an. Itt is páncél-és lövészárokásás volt a munkánk, ugyancsak litván őrök ügyeltek ránk, de ezek az előbbieknél még rosszabbak voltak. Annyira vertek, hogy pl. egy esetben a verés után bordatöréssel a revierbe kellett beszállitani. Bármilyen rossz időben is egész nap kint kellett dolgoznunk, egyetlenegy esetben sem fordult elő, hogy bentmaradtunk volna a barakokban, hiányos öltözetben, ugyszólván cipő nélkül dolgoztunk. Az ellátás annyira kevés és rossz volt, hogy végelgyengülésben egymás után haltak el az emberek. Krematórium itt nem volt, a hullákat tömegsirokban temették el a thorni erdőben. Naponta mintegy 20 haláleset fordult elő.A betegek a visszavonulásnál a revierben maradtak, ezeket azután egytől-egyig agyonlőtték a visszamaradt postok és azok vezetője. Ezt 17 megmenekült bajtárstól tudom, továbbá az én blokovámtól, akivel később Lublinban összetalálkoztam. Ő mesélte, hogy agyonlőtték az ottmaradt kb. 200 beteget, ő is csak ugy menekült meg, hogy a mellette lévő két halott, akit golyó talált, továbbá szörmés kabátja eltakarta és igy nem vették észre, hogy él. A betegeket egymásra fektették le és ugy lőtték agyon, ugy hogy a végén egész hullahegy keletkezett.Innen az oroszok elől január 20.-án evakuáltunk. Gyalog indultunk el természetesen, étlen-szomjan napi 30 kmt tettünk meg. Este mindig pajtákban helyeztek el, virradatkor továbbmentünk. A sikos uton sokan elbotlottak, lemaradtak, ezeket is mind agyonlőtték a litván postok. Kb. 80-100-ra tehető az igy utközben agyonlőtt áldozatok száma.Elérkeztünk Croenbe, ahol fegyházban helyeztek el azzal, hogy majd másnap továbbmegyünk, az éjszaka folyamán aztán megérkeztek az orosz csapatok és igy, január 26.-án, felszabadultunk. Kb. 800 szabadultunk itt fel.Felszabadulás után az oroszok Brombergbe vittek bennünket, ott azután teljesen magunkra hagytak. Elindultunk - természetesen már mint szabad emberek - Lublinba, itt fertőtlenitettek, majd az oroszok transzportokat alakitva, elvittek tovább Csernonovicba. Itt ujabb transzporttal elvittek Szluckba, innen jöttünk haza szeptember 5.-én Lengyenországon át Budapestre.-Jövő terveim: Szeretnék mielőbb állásba menni.

Kifosztás