Kereső
Főoldal
A DEGOB-ról
A visszaemlékezők
Lágerenciklopédia
Idegen szavak, kifejezések
Támogatóink

Fent nevezett előadja a következőket:
Ungváron, mikor a gettóba kerültünk, még ki lehetett járni munkára, aki akart, vásárolhattunk, keresztényektől kaptunk csomagot, kenyérrel, tejet küldtek be nekünk. Öt hétig voltunk itt. Az uram már 1942 óta Ukrajnában volt és már 1943-ban kaptam az értesítést az eltűnéséről, azóta kezdődött meg számomra a keserves élet. Öt hét után, mikor a mikrofon bemondta a nevünket kerültünk mi is sorra, a csendőrök motoztak bennünket, minden értékünket már itt is elvették, kimondhatatlan, hogy milyen szörnyű volt ez az indulás, még ráemlékezni is szörnyű. Én otthonról két éves kisgyermekemmel indultam útnak, folytonos ijesztgetések között utaztunk, hetvenöten egy wagonban. A drága kisgyermekem vízért könyörgött és én azt sem tudtam neki adni, hiába könyörögtem ezeknek a pogánylelkű emberbőrbe bújtatott fenevadaknak, akik kísértek bennünket. Kassán vettek át bennünket a németek. Három napot utaztunk, míg megérkeztünk Auschwitzba. Amikor leszálltunk a vonatról a lengyel férfiak azt mondták, hogy adjam oda a gyermekemet egy idősebbnek, én azt hittem, hogy így jobb lesz a gyermekemnek és odaadtam egy idősebb asszonynak a kislányomat. Azóta nem láttam a drágát. Én két testvéremmel maradtam együtt, később sajnos a hugomat is kiszelektálták közülünk. Összesen kilencen voltunk otthon testvérek és most csak négyen vagyunk meg. Itt azután a munkaképesek csoportjával bekerültem egy Blockba, ahol megfürdettek, megborotváltak, teljesen lekopasztottak, majd rongyos ruhákat adva ránk, nekem véletlenül meghagyták a cipőmet, bevittek a Blockunkba, ahol a földön feküdtünk, tető nem volt felettünk, az eső beesett, porban, piszokban, sárban fetrengtünk félig meztelenül. Állandó izgalomban éltünk, folytonos szelektálások voltak, vittek munkára transzportokat és mi olyan idegállapotban voltunk, hogy féltünk az újtól és nem akartunk elszakadni egymástól. Sikerült bekerülnünk egy foltozó kommandóba. Egyszer azután mégis elválasztották és elvitték tőlem a hugomat. Az ilyen választások alkalmával úgy szaladgáltunk egyik Blockból a másikba, mint a bolondok, vagy inkább mint a mérgezett patkányok, még ebédelni sem mertünk bemenni a Blockba, nem mertünk az appelre menni. Így húztuk itt ki az időt egészen novemberig, amikor már csak 2000-en voltunk utolsókul a Blockunkban, akkor minket is beválasztottak transzportba. A koszt Auschwitzben szörnyű volt. Valami zöld füvet kaptunk enni, ha jól ment krumpli héja is úszkált benne, persze csikorgott a fogunk alatt a kavics és a homok, ami a levesek sűrítésére szolgált. Már nem bántuk, hogy elkerülünk Auschwitzból, mert itt folytonos izgalomban telt el az időnk és bár nekem nem volt semmiféle Lagerbetegségem, sokaknak igen, közben kéthetenként vittek bennünket a fertőtlenítőbe, ilyenkor lehúzták rólunk a ruhánkat és egy szál ingben engedtek vissza, így szaladgáltunk azután itt meztelenül egészen a következő fertőtlenítésig, amikor esetleg jutott a számunkra valami rongy, közben állandó rettegésben éltünk ilyenkor, hogy nem is kerülünk vissza, hanem egyenesen a gázba kerülünk. Nem dolgoztunk jóformán semmit itt-tartózkodásunk alatt, de már éjjel két órakor ébresztő volt és appellt álltunk. Novemberben azután én háromszázadmagammal eljutottam a transzportommal három napi utazás után Rawensbrückbe. Itt elég rendes kosztot kaptunk és vártuk, hogy továbbvigyenek bennünket transzportba, így kerültünk azután innen el Lippstadtba, télen, egy szál vékony ruhácskában, félcipőben, átfagyva, úgyhogy mikor ide megérkeztünk, megijedtek tőlünk. Itt kaptunk mindent rendesen mikor megérkeztünk, ételt, evőeszközöket. Itt a gyárban laktunk és 1/4 7-3/4 6 óráig dolgoztunk. Az itteni orvosnő figyelmeztetett bennünket, hogy amint tehetjük, igyekezzünk a levegőre jutni, mert ártalmas munka volt. Itt mindennap volt meleg víz, tisztálkodhattunk, külön aludtunk egy ágyban, akinek nem volt ruhája, az kapott, sőt cipőt is. Eleinte jó volt a koszt, naponta 1/4 kenyeret kaptunk, később bizony nagyon romlott az ellátás. Mi mellékesen is dolgoztunk ott, vállaltunk varrást, így S.S. kosztot kaptunk, a bánásmódra sem lehet különösebb panaszunk, a gyárban egy S.S. nő vigyázott ránk, akit azonban lopáson értek, annak levágták a haját. Egy repülőgépgyárban dolgoztunk, ahol órákat készítetünk én állandóan nappali beosztásban voltam. Nem szenvedtünk a hidegtől, mert később kaptunk kabátot is. Szombat délutántól hétfő reggelig nem dolgoztunk, rendezhettünk színelőadásokat, ilyenkor az S.S.-ek is jelen voltak. Később kezdődtek a riadók, sok légitámadás volt, de a bombák csak a közelünkben csapódtak le. Itt-tartózkodásunk alatt három négyszer futottunk le a földszintre, ilyenkor a németek is idejöttek, mert óvóhelyünk nem volt.Egészen áprilisig voltunk itt, akkor evakuáltunk, kezdtünk menetelni, többet gyalogoltunk, mint pihentünk, egy kenyérrel indultunk el otthonról és a további három hét alatt nem láttunk több kenyeret. 350-en indultunk el. Útközben utaztunk is három napot, így érkeztünk meg Leipzigba. Nem mertünk lemaradni, mert féltünk, hogy éhen pusztulunk. Itt szörnyű bombázások kellős közepébe kerültünk, azt hittük, hogy mindannyian elpusztulunk, mikor tőlünk 2 m-re lecsapott egy bomba és csodálatosképpen nem történt senkinek sem baja, útközben egyszer kaptunk egy kis főtt ételt, sokszor éppen megérkeztünk egy helyre, ahol le akartunk pihenni, mikor azonnal tovább kellett indulnunk, mert mindenütt nyomunkban volt az angol. Itt Leipzigben is úgy volt, már éppen ürítették ki a várost, itt körülbelül 6000 Häftlinggel talákoztunk, keresztényekkel és zsidókkal vegyesen, akikkel azután együtt folytattuk az utunkat. Öt napot voltunk egy erdőben, áztunk, fáztunk és már alig éltünk, aki csak lelépett az útról, azt azonnal lelőtték, aki ki akart tépni egy krumplit, vagy nem bírt a fáradtságtól továbbmenni, azt is lelőtték. Így érkeztünk szörnyen leromlott állapotban mindannyian az Elbéhez. A hídon már nem tudtunk átmenni, mert már felrobbantották, a kompon pedig a civil lakosság özönlött, úgyhogy nem tudtak mindannyiunkat átvinni, így mi 85-en egy magyar S.S. Poszttal lemaradtunk. Másnap reggel nagyon megkértük a Postot, hogy maradjunk még egy napot itt pihenni, sikerült rábeszélnünk, éjjelre szörnyű zajt hallottunk, nagy támadás volt, éktelen ordítozás, rájöttünk, hogy a hidat robbantották fel, másnapra a Postunk már civilben volt, amikor az oroszok bejöttek, nagy meglepetés volt ez számunkra, nem is akartunk hinni a szemünknek, amikor egy orosz kozákot láttunk meg előttünk állni. Így szabadultunk fel. Első dolgunk persze az volt, hogy behoztunk a csűrbe - ahol tartózkodtunk - élelmet magunknak. Itt nem maradtunk azonban soká, mert veszélyes volt a helyzetünk, mert a fronttól csak 11 km-nyi távolságra voltunk. Innen továbbmenve vagy 8 km-t, megpihentünk egy faluban, majd továbbindultunk, mert gyalog akartunk hazaindulni. Két hétig gyalogoltunk, míg Cottbusba értünk, innen nem engedtek továbbmenni, elszállásoltak privát helyeken és ott hat hétig voltunk. Majd cseh autók jöttek értünk, ezek elvittek Prágába.Jövő terveim: sajnos még magam sem tudom, hogy mihez kezdjek. Várok, talán előkerül még az uram, vagy megtudom, hogy mi lett a sorsa, nem szeretnék már tovább így bizonytalanságban élni és akkor azután döntök majd további sorsom felett.

Kifosztás