Kereső
Főoldal
A DEGOB-ról
A visszaemlékezők
Lágerenciklopédia
Idegen szavak, kifejezések
Támogatóink

Fent nevezett előadja a következőket:
Otthon, Kisvárdán fakereskedésünk, két házunk és cementgyárunk volt. Igen jó anyagi körülmények között éltünk. Kisvárda 4000 zsidó lélekszámot számlált a németek bejövetele előtt, akik általában kereskedéssel, gazdálkodással, stb. foglalkoztak és többnyire rendezett viszonyok között éltek.A zsidóellenes intézkedések nálunk is természetesen a csillag viselésével kezdődtek. Tíz nap múlva kidobolták, hogy zsidók nem hagyhatják el lakásaikat. Csernyánszky volt az akkori főjegyző, nem volt kimondottan antiszemita, inkább talán még jóindulatúlag is viselkedett velük szemben. Április 15. körül közhírré tették a gettót megalakítják. Ez úgy történt, hogy a város területén belül három utcát jelöltek ki erre a céljra, a nemzsidó lakosságot onnan kiköltöztették, bennünket pedig odatelepítettek be, meglehetős zsúfoltságban. Behozták a környék zsidóságát is, így kb. 700-an lehettünk a gettóban. Tábori csendőrök őriztek, további zsidó rendőrök is ügyeltek a rendre; még a férfiakat sem rendelték ki innen munkára. Nem volt posta, a polgári lakosssággal nem volt szabad érintkezni, állandó motozásoknak voltunk kitéve. Egyes gazdagabb, tekintélyesebb férfiakat naponta összeszedték és nagy verések mellett vallatták. Általában azt mesélték, hogy a Dunántúlra visznek bennünket munkára. A nemzsidó lakosság általában gyáván, a legjobb esetben passzívan viselkedett, voltak természetesen, akik örültek szomorú sorsunknak, de a legtöbben közönyösen nézték. Háromnak sikerült 100.000 pengő árán megszökni a gettóból. Úgy látszik azonban a pénz nem használt, mert ugyanezekkel pár hét múlva Auschwitzban találkoztunk. Egy Grünfeld nevű 100%-os hadirokkantat azzal gyanúsítottak, hogy eldugta ékszereit, addig vallatták, amíg agyonverték. A zsidótanács: Kain József (már amerikai állampolgár), Dr. Katona Sándor ügyvéd, Fischer Miklós, általában nem viselkedtek inkorrektül, elérni azonban semmit sem tudtak.Nemsokára kezdték beosztani az egyes transzportokat. Két transzport volt, egyenként 3500 személyből alakítva, mi a másodikkal indultunk. Bevaggonírozás előtt a csendőrök még minden lehetőt elszedtek tőlünk. Június 1-én vaggoníroztak, 77 ember került egy vaggonba, vizet induláskor nem kaptunk, csak később, Kassánál, akkor is csak cigarettáért a csendőröktől. A vonaton előfordult haláleset, a mi vaggonunkban azonban nem, szökésről nem tudunk. Egy öregasszonyt úgy raktak fel a kocsiba, hogy már agonizált. Kassán az átvevő németek megnyugtattak, hogy nem lesz semmi bajunk, lesz kaja is bőven.Június 3-án érkeztünk meg, este, Birkenauba, a csomagokat ott kellett hagyni a kocsikban, felállítottak ötös sorokba. Észre sem vettük jóformán, amikor a férfiakat kiszakították a sorból, még Isten hozzádot sem tudtunk mondani egymásnak. Utána kiválogatták az öregeket és gyerekeket, azokat pedig, akiket munkabíróknak találtak, másik oldalra. A férfiak különválasztása után teherautó érkezett oda, egyenesen nekünkhajtották, mire óriási pánik tört ki, nekiestünk a csomaghegynek, mire feltápászkodtunk, a hozzátartozók már nem találták meg egymást. Álltunk a láger utcáján, éjszaka kb. 3-4 óra hosszat. Láttunk két hatalmas tüzet és lángot hányó kéményt messziről, lenyűgözően borzalmas látvány volt ez az éjszakában. A mi szerelvényünkhöz hozzá volt csatolva egy sarlachos vaggon, a zsidó orvosok ugyanis úgy gondolták, hogyha a sarlachos betegeket és hozzátartozóit hozzácsatolják a vonathoz, akkor megmentik az egész szerelvényt. Sajnos nem így történt, mert megérkezésünkkor ez volt egyik első szerencsétlenségünk, miután ezt a körülményt a németeknek bejelentették. Láttuk azután, amint ezt a vaggont két teherautóra rárakták és rögtön elvitték. Mikor a fertőtlenítőhöz vittek, hallottuk a krematórium előtt ordítozásukat. Az autó eltávozása után kb. 20 perc múlva hallottuk halálordításukat. Megkérdeztük az egyik SS-t, hogy mit jelent ez, azt felelte, hogy "Ich höre nichts, ich habe Vatte in der Ohr."Bevittek azután a fertőtlenítőbe, itt letettük minden holminkat a földre, magunk elé, csak a cipőket tartottuk kezünkben, utána teljesen meztelenül, SS-ek sorfala előtt egy másik terembe tereltek, ahol szőrtelenítettek, levágták hajunkat, közben folyton vertek, kiabáltak, lehülyéztek. Utána fürdés következett, kaptunk egy nadrágot, egy inget, piszkosak voltak, tele foltokkal, minden holmi, amit kaptunk csupa rongy volt, a nyári ruha is teljesen rongyos volt. Kijöttünk azután a fertőtlenítőből, kint álldogáltunk órákig az esőben, de csak nem jött értünk senki sem, ha megmozdultunk, az SS-bestiák már ütöttek. Így álltunk a zuhogó esőben egészen reggelig, 7 órakor jöttek csak értünk, a blockälteste bevitt egy blockba, a C.láger 29-es blockjába kb. 1200-unkat, 13-an voltunk egy koján, két rongyos pokrócunk volt.Az appelek 1/2 3 órai ébresztővel kezdődtek és 1/2 7 - 7 óráig tartottak. Napról-napra mindig térdelés volt, folyton büntettek, délután ismét appel következett. Reggelire kis hideg löttyöt kaptunk, öt nő részére egy edényben, délben répaleves, tele szeméttel, brómmal, úgy hogy állandó kábulatban jártunk -keltünk. Itt minden csak szenvedés volt, az alvás, az éhezés, az appel, a mosakodásért is meg kellett szenvedni, hogy a csaphoz hozzájuthassunk. Ha kimostuk egyetlen szál ruhánkat, nem volt mit felvenni, cipőnk leszakadt a lábunkról, másikhoz azonban hozzájutni lehetetlenség volt, mezítláb jártunk. Még jó eset volt, ha facipőt kaptunk.Hat hét múlva bekerültünk kiválogatás után a B. lágerbe. Dr. Mengele bejött, leült a szoba közepén, jobbra-balra mutogatott. Így ítélt élet és halál felett, a jobbramenők a munkások részére kijelölt blokkba kerültek, aki pedig balra jutott, az bentmaradt a C.lágerben, ezeknek a szerencsétleneknek már nem volt sok reményük az élethez. A krematórium kéményei állandóan ontották a tüzet, lángot, nagyüzem volt akkoriban, a cigány- és csehlágert akkor pusztították ki, a férfikórház is akkoriban került sorra. Figyelmeztettek is bennünket, hogy világért sem jelentkezzünk betegekként, sajnos a legtöbben nem hittek ebben. Általános megfigyelésünk volt, hogy a pesszimisták maradtak életben; jellemző volt a magyar zsidóságra már-már a butasággal határos optimizmus, a legtöbben nem hittek a krematóriumban, később már inkább. Különböző hírek keringtek: így pl. hogy a magyar zsidóságot külön hazaviszik, eljönnek értünk a csendőrök és ők kísérnek haza, ezt a lehetetlen mesét a legtöbben elhitték. A háború végét mindig kb. két hétre saccolták. Aki pesszimista volt, próbált valahová bevágódni és olyan beosztást szerezni, ahol viszonylag nem éhezett annyit, mint a többiek. Nekünk az volt a szerencsénk, hogy hat hét múlva átkerültünk a B.lágerbe, itt az volt jó, hogy több férőhely volt, takaró is akadt. Kb. 600-an voltunk egy barakban eleinte, később, amikor tömegesen érkeztek a transzportok, a helyzet ismét rosszabbodott. Itt az ellátás nem volt ugyan több, de inkább volt ehető. A barakokba azonban csak este lehetett bejutni appel után. Azt mondották, hogy mi már munkások vagyunk és edzeni kell magunkat. Verés egyébként itt is volt. Kb. másfél hónap múlva itt megtetováltak.Óriási dolog volt, hogy mindvégig együtt maradhattunk. Folyton mindenfélét kellett kitalálnunk, hogy együttmaradhassunk, már a C. lágerben is külön akartak bennünket választani, de mindig sikerült valahogyan ki###ozni.Szeptember végén fentnevezett Weinstock Vera kanyarót kaptam, az orvosnő észrevette és betett a járványkórházba. Két hétig kellett ott lennem, közben állandóan várták dr. Mengelét. Öt nap múlva célszerűnek találtam, hogy letagadjam lázamat, közben anyám is könyörgött, hogy engedjenek ki. Sikerült is lázasan még, valahogyan kisvindlizni a kórházból. Szerencsém volt: egy hét múlva óriási szelekció volt, alig maradt ott néhány beteg, ha ott maradok, valószínűleg most nem lenne alkalmam ezeket itt elmesélni. Anyámat ezen idő alatt majdnem beosztották munkástranszportba.Két hét múlva mindkettőnket beválasztottak egy transzportba. Egy civil német gyáros jött munkásokat kérni, már örültünk, hogy végre elkerülünk innen. A fürdőben megjelent Dr. Mengele, engem beválasztott a transzportba, anyámat azonban nem. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, hogy merre mutat és anyám jött utánam. Dr. Mengele visszahívott azonban és úgy pofonvágott, hogy összeestem. Odaintette az SS-nőket, erre mind az öt némber, ki bottal, ki csizmával, ahol csak ért agyba-főbe vert. Mikor már belefáradtak a verésbe, Dr. Mengele intett, hogy dobjanak oda a sarokba, ahol már kb. 40-en voltak. Ott álltunk még egy ideig. Ránk kiáltott: " Hinein in die Gazkammer!" Belöktek azután egy "kis gázkamrába", ahol a takarókat szokták fertőtleníteni. Kétségbe voltam esve, csak arra lettem figyelmes, hogy borzasztó ordítozás: "fiatalok vagyunk, még élni akarunk !" ilyen és hasonló kétségbeesett felkiáltások. Körülnéztem, egy kis helyiségben voltunk, két ajtó volt egymással szemben, belülről nem volt kulcsa, majdnem teljesen sötét volt, csak fent az egyik ajtón volt egy kis ablak. A plafonba két hatalmas nyílás, csapokkal ellátva, látható volt, hogy innen engedik be a gázt. Kinyitották az egyik csapot, az SS-nő kiterelt bennünket, mi ordítoztunk, az SS-nők megmagyarázták, hogy csak azért zártak ide, hogy ne szökjünk a transzport után, de aki pánikot csinál, "der soll etwas erleben!" Visszatoltak, újra ránkzárták az ajtót. Utána még vagy 3/4 órát voltunk bent, volt, aki megnyugodott, de sokan még tovább ordítoztak. Erre kitoltak bennünket, felvették az adatokat, én vissza akartam szökni, egy másik transzporthoz tévedtem, közben észrevették, hogy megszöktem, megtaláltak, letepertek, addig rúgtak, téptek-vertek, amíg orromon-szájamon dőlt a vér. Szerencsétlen voltam, hogy anyámat elviszik tőlem. Nagyon jó transzport volt, de n mégis kiléptem a sorból, a lágerben ezután ismét összetalálkoztunk és itt is maradtunk egészen október végéig. Ekkor végre sikerült mindkettőnknek bejutni egy munkástranszportba. Ez úgy történt, hogy a transzport összeállításánál már félig sötét volt, Mengele dr. ősz hajamat (Weinstockné) nem vette észre.Bevaggoníroztak, 800 nőt, férfiak is mentek akkor kb. 1000-en. 52-en mentünk egy kocsiban, útravalóul el voltunk látva, kaptunk egy ruhát és kabátot, a fejünkre azonban most sem volt szabad kendőt kötni, úgy segítettünk magunkon, hogy zoknikkal fedtük be kopasz fejünket.Három napi utazás után megérkeztünk Kauferingbe, ahol először a 4-es lágerbe kerültünk. Pár hétig tartottak itt, nem is dolgoztattak, állítólag oly célból, hogy magunkhoz térjünk. A bánásmód összehasonlíthatatlanul jobb volt, mint az auschwitzi, az ellátás is valamivel kiadósabb, több kenyér és több zulag volt, néha még cukrot is kaptunk. Átkerültünk azután 60-an a 3-as barakba. Itt mi voltunk az első női transzport, a legjobb beosztást kaptuk, ami általában lágerben létezett. Én, fentnevezett Weinstock Vera ápolónő lettem a revierben, fentnevezett Weinstockné pedig Putzfrau egy SS-barakban. Azonban a legszörnyűbb volt, hogy minden tele volt tetűvel. Deszkafalak voltak, fát fűtésre nem kaptunk, rengeteget fáztunk. A szalmán feküdtünk, beesett a hó, reggelenként valóságos jégrétegen ébredtünk fel.Egészen március 10-ig voltunk itt, azután ismét transzportot alakítottak és elvittek Türkheimbe. Csak 30-an mentünk, de itt már nagyon sok női häftlinget találtunk akkor. A türkheimi láger planírozási munkára kiigényelt nőket, így kerültünk ide; csákányoztunk, talicskáztunk, erdőben fát hordtunk, napi 12 órás munkaidő mellett. Az ellátás itt rosszabb és kevesebb volt, két szeletke kenyeret, 3 dc levest, néha zulagot kaptunk, ez volt minden, de ezt is igen rendetlenül adták ki, így sokat éheztünk, a bánásmódra azonban nem lehetett különösebb kifogásunk.A front közeledtére két transzportot elvittek Dachauba. Ekkor már nagy felfordulás volt, senki sem dolgozott, appelek sem voltak már , megszökni is lehetett. Mi akkor mindketten a revierben voltunk, fentnevezett Vera ismét mint ápolónő, Weinstockné pedig beszökött a zsidó orvos tudtával a flekkesek közé, lefeküdtem ott, mintha én is beteg lennék. Nem tudtuk akkor még, hogy az amerikaiak milyen messzire lehetnek; mikor a transzport elindult, kibújtunk, itt bujkáltunk két napig, két nap múlva jött egy SS orvos autóval, hogy elvigye a betegeket. Jobbnak láttuk nem itt maradni tovább, négyen megszöktünk, bementünk az erdőbe. Az SS felügyelete is már engedett szigorúságából, félig-meddig kiengedtek a kapun. A harmadik falu határáig mentünk el, ott 24 óráig megbújtunk. Egészen a fronton voltunk, fejünk felett a legborzalmasabb légicsata folyt. 24 óra múlva hallottuk, amikor a tankon bevonultak, az SS-ek akkor azután beszökdöstek az erdőbe, közölték velünk, hogy az amerikaiak már megérkeztek. Ez április 28-án történt.Nyakunkba vettük Bajorországot, a fél országot bejártuk, míg végre Augsburgban lejelentkeztünk. Hat hétig voltunk itt, nem volt vonat, kaptunk tehát egy szobát az egyik iskolában, ahol magyarok laktak. Innen próbálkoztunk június végén hazajutni, azonban csak Ennsig jutottunk. Itt az oroszok nem engedtek át, határzárlat volt. Salzburgban rekedtünk és ott voltunk egészen elutazásunkig. Privát helyen laktunk, a volt politikai häftlingek részére fenntartott vendéglőből élelmeztek bennünket. Innen jöttünk haza magyar transporttal. Az amerikaiak hoztak egészen Bécsig, innen jöttünk el a bécsi gyorssal egészen Budapestig.Jövő terveink: egyelőre Pesten maradunk. Szeretnénk itt elhelyezkedni.

Kifosztás