Kereső
Főoldal
A DEGOB-ról
A visszaemlékezők
Lágerenciklopédia
Idegen szavak, kifejezések
Támogatóink

Fent nevezett előadja a következőket:
1944. április 4-ig a balassagyarmati Mária Valéria közkórház elmeosztályán teljesítettem szolgálatot. Ekkor felszólított a kórházigazgató, hogy Nógrádi Horváth Sándor alispán rendeletére adjam be nyugdíjaztatás iránti kérvényemet. Április 30-ig bezárólag kaptam a fizetésem, de szolgálatot teljesíteni már nem kellett, azonban megkért rá, hogy helyettesemet ez idő alatt vezessem be a szolgálatba. Április 30-ig így még bejártam a kórházba.Április 30. után be kellett vonulnom a gettóba, ahonnan kijárni csak esetenként, külön engedéllyel lehetett, keresztényt gyógyítani pedig még a keresztény saját kívánságára is a legnagyobb nehézségekbe ütközött. Egy alkalommal egy keresztény pácienshez hívtak, az illetőnek külön engedélyt kellett kérni a balassagyarmati rendőrségnél, hogy elmehessek a páciens megvizsgálására. Az illető, egy Simon nevű dohányárus, mikor a rendőrségre ment engedélyt kérni, Miklós rendőrfogalmazó nagyon gorombán rárivallt: "Micsoda gusztusa van magának, pont egy zsidó orvossal akarja kezeltetni a feleségét!" Az engedély a következőképpen volt kiállítva: Engedélyezem, hogy a "zsidó" dr. Schenk Erzsébet zsidó orvosnő egy órai időtartamra elhagyhatja a "zsidó" gettót Simon dohányárus kérésére, hogy betegét megvizsgálja. A zsidó orvosnő fegyveres rendőri kíséret mellett mehet ki a beteg hozzátartozóival a gettóból és a beteg hozzátartozója a vizsgálat után ezen írásbeli engedélyt egy órán belül hozzám visszaszolgáltatni köteles. Miklós rendőrfogalmazó." A kereszténység általában vegyes érzelmekkel viseltetettt irántunk, voltak akik elítélték ezeket a rendelkezéseket, de a többség megelégedetten vette tudomásul a zsidóság elkülönítését. Sokan nagyon kíváncsiak voltak és szerettek volna bejutni a gettóba a legkülönbözőbb kifogásokkal. Több ízben, amikor a kórházba kellett mennem külön engedéllyel - ekkor azonban nem adtak rendőri kíséretet mellém -, úgy néztek rám a sárga csillaggal a mellemen, mint valami különleges állatra. Dr. Kenessey kórházi igazgató főorvos a sárga csillag viselésének elrendelés után úgy rendelkezett, hogy bent a kórházban nem szükséges zsidó orvosoknak fehér köpenyükön a csillagot viselni, csak ha a kórház kapuján kilépnek, ezt a rendelkezést azonban Horváth alispán megmásította és a legszigorúbban elrendelte, hogy még a fehér köpenyen is munkaközben, sőt, még a műtőben is kötelező a sárga csillag viselése.Amikor a városi gettóba hurcolkodtunk, rákövetkező néhány nap múlva állítólag Miskolcról a kémelhárítóból csendőri nyomozók érkeztek és a Kossuth Lajos utca 15. sz. házban rendezték be hivatalukat (gyilkoló tanyájukat), ahova azután majdnem kivétel nélkül az egész gettó lakossságát csoportokban elhurcolták. Először kikérdezték, azután testi kínzásokkal próbálták kivenni titkukat, hogy hová rejtették el a be nem vallott vagyont. Természetesen ezen megkínzottak legnagyobb részének semminemű vagyona nem volt. Testvéremet, Kovács Istvánnét, akinek nemhogy vagyona nem volt, hanem szülei tartották el, mert férjének 150 pengős fizetése volt, két napig kínozták, nem akarták elengedni, vallja be, hogy hová dugta aranyait, pedig soha aranya nem volt. (Deportálás után az auschwitzi gázkamrában végezte be életét kisfiával együtt.) Ezek a kínzások Nyírjespusztára való kiszállításunk után sem szűntek meg, naponta reggel és délben jöttek a csendőrök és vittek be csoportosan embereket a Kossuth utcai házba, esténként visszahozták őket, részint szekéren, részint autón, mert az ütések következtében saját lábukon járni nem tudtak. Többeket megvizsgáltam, akiknél súlyos belső sérüléseket találtam. Két olyan eset volt, akik Németországba való kiszállításunk alatt a csendőrbotok következtében a vonaton meghaltak, az egyik egy Adler nevű 68 éves gyarmatkörnyéki ember, a másiknak nevére nem emlékszem, úgy tudom, hogy szokolyai volt, 52 éves, tábes doralisban szenvedő egyén, aki a csendőrverés folytán combcsonttörést szenvedett és az ennek következtében beállott zsírembólia okozta halálát. Dr. Hajdu Ferenc ügyvédet úgy megverték, hogy vesevérzést kapott, tehetetlenül, súlyos betegen, de élve érkezett meg Auschwitzba, hogy ott a krematórium tüzét ő is táplálhassa.A gettóba való bevonulásunk után a megyei tisztiorvos helyettese, dr. Furia Károly úgy rendelkezett, hogy a gettó tartozik saját kebelében kórházat felállítani, melyben egy rendelőszoba, egy szülőszoba, egy elkülönítő és egy műtő legyen, megfelelő orvosi és ápolói személyzettel. Ez a terv azonban sohasem valósult meg, mert mielőtt teljesen berendezkedhettük volna, június 5-én hajnalban a városi gettóból Nyírjespusztára vittek ki. Kiszállításunknál, mely részben autókon, részben gyalog történt, az utcákon, amerre mentünk sok ember állott, akik kíváncsian néztek bennünket, sem jó-, sem rosszindulat kifejezését nem igen láttuk arcukon, csupán a kíváncsiságot. Még mielőtt eltávoztunk volna, megindult a gettóbeli zsidó lakások fosztogatása, élelmiszereket, elmozdítható tárgyakat stb., még láttuk, amikor vitték az elhagyott házakból, sőt, magam is láttam, amikor a felügyeletünkkel megbízott csendőr bement egy lakásba és ott a szekrényeket kinyitogatva zsebeit telerakta cigarettával, zsebkendővel és női selyemharisnyával. Sajnos, a nevét és illetőségi helyét nem tudom.Nyírjespusztán egy dohánypajtában voltunk elhelyezve 1800-an, a helybeliek egy pajtában, a szemben lévőben a környékbeliek voltak. Itt már egészségügi berendezésről szó sem volt, sem vizünk, sem rendes latrinánk nem volt. Vízért kb. 3 km távolságra lévő állatitatóhoz kellett eljárni. Mosakodási lehetőség a lehető legrosszabb volt, mert a gazdaság nem akarta megengedni, hogy mosakodásra is abból a kútból hozzunk vizet, attól tartván, hogy a kút kimerül, úgyhogy a még távolabb eső Halas-tóhoz kellett naponta vízért menni azoknak, akik mosakodni is óhajtottak.Sem gyógyszerről, sem kötszerről, sem pedig olyan helyiségről, ahol egy fertőző betegség megjelenése esetén el lehetett volna helyezni a beteget, gondoskodás nem történt. Mialatt Nyírjespusztán tartózkodtunk két szülés fordult elő, az egyik ott bonyolódott le a pajta porában, de anya és leánykája még egészségesen ért ki Auschwitzba, hogy a gázban elpusztítsák őket. A másik szülés legerélyesebb intervenciómra a nyírjespusztai gettótól 10-15 lépésre lévő béreslakás szobájában történt.Ott-tartózkodásunk ideje alatt egy 60 éves hölgy előttem ismeretlen kábítószerrel megmérgezte magát. Bejelentésemre mentőautó jött ki érte, de mire kórházba került, meghalt.A gettót két transzportban deportálták, az egyik transzport elment június 10-én, a másik pedig 12-én. Mindegyikben volt kb. 1800 ember. A második transzporttal vitték el a balassagyarmati kórház és elmeosztály összes zsidó betegeit, továbbá az egy órával előbb szült asszonyt és gyermekét is. Június 10-én délelőtt a csendőrfőhadnagy kijelentette, hogy akinek bent a városi gettóban maradt még valamilyen holmija, az bemehet érte a városba, majd egy csoportba össze kell állni és csendőrkísérettel mindenki hazamehet gettóbeli lakására elhozni, amit még otthagyott. 12 órakor a városbamenőkből nagy tömeg verődött össze. Egy jó órai várakozás után a csendőrfőhadnagy a várakozó tömeget visszakergette azzal, hogy ma már nem lehet a városba menni, majd holnap. Néhány perc múlva az udvar közepére hívták össze a gettó egész népét, hogy felolvassa nekik a deportálási parancsot, melyben ugyan nem volt szó Németországról, csak az, hogy az egész csoportot családostól munkára viszik és olyan táborban fogják elhelyezni, ahol az egészségügyi és kényelmi berendezkedés összehasonlíthatatlanul jobb lesz, mint jelenleg. Felolvasta azt is, hogy mit szabad magunkkal vinni: négy napra való élelmet, egy kispárnát, egy takarót, egy váltás fehérneműt, két felsőruhát és egy kabátot. Ezt a csomagot mindenki a legsürgősebben készítse el, mert rögtön jönnek a kocsik, amelyek a balassagyarmati vasútállomásra szállítanak bennünket. Délután 2 órakor rakták fel az első csoportot kis batyuikkal szekerekre, az utolsó kocsik 6 órakor hagyták el a pusztát. Amikor én kiértem az állomásra, a vagonok már telve voltak, de még mindig az újabb szállítmányokat a zsúfolt vagonokba a lehetetlenségig benyomkodták, 80-90 ember került egy-egy vagonba. Amelyik kocsira azt mondották, hogy ide már nem fér senki, a csendőrök felugrottak a kocsikba, belerugdostak az emberekbe, így nyomkodták őket mindig szűkebb helyre. WC-vödröket nem adtak fel a kocsikba, hanem egyik társunk mosdótálját áldozta fel erre a célra a mi kocsinkban. Vagononként egy vödör friss vizet kaptunk, a szomszéd vagonban azonban a beadott vödör vizet egy Pongrác nevű nyug. vasutas - aki az állomáson úgy láttuk, a deportáció rendezője volt -, kirúgta a vagonból a vödröt azzal, hogy "nem kell a zsidóknak annyi víz". Még az állomáson elhívtak egy beteghez, az illető egy idősebb asszony volt, haldokló állapotban találtam, mire megkerestem a deportálást intéző csendőrszázadost (név szerint Bretanyt) és kértem őt, engedné meg, hogy a haldokló asszonyt vegyék le a vonatból, mert néhány percen belül meghal. Nevetve, mint aki valami remek viccet mond, azt válaszolta nekem, hogy: "volna lelke egy zsidó társát kihagyni ebből a mókából?" Erre én egy másik intézőhöz fordultam, Óriás rendőrfogalmazóhoz, aki csak egy kézlegyintéssel intézett el. Az asszony már a legközelebbi állomáson meghalt, de a leplombált vagonban, nyári melegben egészen Asuchwitzig jött velünk, ott vették ki zöldülő hulláját. Este 1/2 8 órakor indultunk el Gyarmatról Aszód irányába, indulás előtt kívülről leplombálták vagonjainkat, csak a bedrótozott ablakon jött be egy kevés levegő. Annak a vagonnak, amelyben én utaztam, én voltam a parancsnoka, mert nagyon sok öregember és gyermek volt itt, összesen 89 ember. A levegő rettenetes volt, azonban a csendőrök a legnagyobb könyörgés dacára sem nyitották ki 24 óránként legalább egyszer az ajtót, kizárólag akkor kaptunk valami kis levegőt, amikor engem hívtak el egy-egy beteghez. Ez Kassáig kétszer történt meg, egyszer egy gyermekszüléshez, egyszer pedig halállal végződött agyvérzéshez. Kassára utazásunk harmadik napján érkeztünk, ahol SS-ek vették át a szerelvényt. Itt a friss ivóvíz szolgáltatása sokkal pontosabban ment, mint a magyar csendőröknél. Az SS-ek másnap reggel kinyitották az ajtót, beadtak egy WC-vödröt, pótolván a csendőrök által elmulasztottakat és ha esetleg hosszabb ideig álltunk egy állomáson, meg lehetett újítani ivóvízkészletünket.Arról nem tudok, hogy a transzportból valaki megszökött volna, úgy Gyarmatról kiindulva, mint Kassán, annyira meg voltunk félemlítve, egy ember szökéséért az egész vagont kiirtják, hogy szökésre senki sem mert gondolni. Kassán a csendőrök nem akartak tőlünk minden emlék nélkül megválni, ezért még a legutolsó kis értéket is képviselő darabjainkat elrabolták, így pl. nekem még megvolt akkor a télikabátom (nem tudom, hogyan kerülte el eddig figyelmüket), ezt az egyik csendőr, mert rajta ültem, úgy tépte ki alólam, hogy az egyik társamnak kellett engem megfogni, hogy kabátommal együtt ki ne essek a vonatból. "Jaj, de jó lesz ez a kabát a feleségemnek, nagyon könnyű". Még akadt pár öngyújtó, villanylámpa, ceruza, cigaretta, ezt mind elvitték a csendőrök. A kofferokat is újból átkutatták azon ürügy alatt, hogy cigarettát keresnek, de ha ezt nem találtak, jó volt a zsebkendő, törülköző, pipereszappan, kölnivíz stb. is.Június 14-én éjjel érkeztünk meg Auschwitz-Birkenau állomásra. Nem vagoníroztak ki bennünket mindjárt, csak amikor megvirradt, a felkelő nap világossága mellett választotta széjjel dr. Mengele ceruzája férjet feleségétől, anyát gyermekétől, gyermeket szüleitől, testvért testvértől, hogy az auschwitzi halálgyárnak elegendő anyagot adjon. Én magam a szelektálást aznap nem láttam, mert a vagon kinyitása után azonnal leszállítottak a vagonból és egy már kiválasztva készen álló csoportba osztottak be, ezekkel vittek el a fürdőbe. Nem akartam enyéimtől elszakadni, először egy SS-nő meglökött, hogy menjek azzal az idegen csoporttal, de miután még ennek sem engedelmeskedtem, odalépett hozzám egy SS-obersturmführer, nagyon udvariasan felszólított, ne ellenkezzem, csak menjek el evvel a csoporttal, nekem nagyon mindegy, hogy kikkel megyek, mert én úgyis egy kétszobás lakást fogok kapni, ahol az egyik szoba lesz az orvosi ambulancia, a másikban pedig családommal együtt fogok lakni. Nagyon hiszékeny voltam és minden ellenkezés nélkül, talán még egy kis örömmel a szívemben mentem a fürdőbe, hogy minél gyorsabban megfürödhessek és családommal ismét találkozhassam. A fürdőben hosszas várakozás után megérkezett a balassagyarmati életre választottak csoportja, ezekkel egy barakkban helyeztek el. Sem szüleim, sem fiatalabb testvéreim, három és fél éves unokaöcsém nem voltak ebben a csoportban. Mikor az egyik gyarmati ismerőst megkérdeztem, hogy ők hol vannak, azt mondotta, nem tudja biztosan, de azt hiszi, hogy őket valahová messzebre vitték autón. A blokkokhoz érve, odamentem egy lengyel zsidó nőhöz, aki ötös sorokba rendezett bennünket, hogy itt valami tévedésnek kell lennie, nekem ugyanis azt mondotta még az állomáson egy SS-tiszt, hogy mint orvost külön lakásba tesznek és családommal együtt lakhatom. Erre hangosan nevetni kezdett és azt válaszolta, reméli, ezentúl nem fogok egy szót sem hinni a németeknek, mert ez szemenszedett hazugság. "Ha családod nincs itt, akkor nem is fogod őket többé látni". Sajnos, nagyonis igaza volt, sohasem láttam többé őket.Vissza kell térnem a fürdőnek nevezett helyiségre, ahol teljesen meztelenre vetkőztettek olyan helyiségben, ahol férfiak is járkáltak. Hajunkat nullás géppel lenyírták, testünk minden szőrzetét eltávolították, utána desinficiáló folyadékkal lemostak, azután a tus alatt megmosakodtunk, törülközőnk nem volt, azon vizesen, meztelenül, a legtöbbjének megengedve, hogy cipőjét megtartsa, kikergettek az udvarra, és az onnan kb. 100 lépésre lévő ruharaktárba mentünk be, ahol mindenki kapott egy szál ruhát, fehérneműt nem, azután az udvaron ötös sorokban felállítottak, majd a B. 2. láger 4 sz. blokkjában helyeztek el. Aznap sem enni, sem inni nem kaptunk. Még aznap délután miskolci és győrieket hoztak be, úgyhogy egy 5-600 embert befogadó barakkba 1350-en laktunk. Természetesen lefeküdni nem lehetett, ahhoz nem volt elég hely. Éjjel 2 órakor felkeltettek bennünket és akkor kiállítottak az udvarra Zählappelre. Éjjeli 2-től reggel kb. 9 óráig álltunk, már a nap magasan fölöttünk volt, és amilyen rettenetes hideg volt az éjszaka, olyan melegen tűzött a nap már reggel 9 órakor. Többen elájultak a fáradtságtól és melegtől. 9 órakor kiosztottak egy grízes pépet, kb. egy óra múlva keserű teát hoztak, ez azonban nagyon jó volt, nagyszerűen oltotta volna szomjúságunkat, ha mindenkinek jutott volna belőle és legalább egy decit kaphatott volna mindenki, de nem volt elegendő mennyiség, így csak az ügyesebbek, a jobban tolakodni tudók és a termoszokhoz közelebb állók jutottak hozzá. Az SS-nő kijelentette, hogy ha csendben leszünk, nemsokára ivóvizet is kapunk, de ebből ne sokat igyunk, mert a vízivás - mint mondotta -, nem egészséges dolog. Tényleg a déli órákban az 1350 ember részére 20 vödör vizet hoztak. A majdnem teljes két napja szomjazó emberek mint a vadállatok úgy vetették rá magukat a vizes vödrökre, nem tarthatta vissza őket sem az SS-nők kutyakorbácsa, sem a lengyel és szlovák zsidólányok lécből vagy karóból készült botja. Természetesen így a víz legnagyobb része kárbaveszett. Ezután a gyönyörűség után pihenjt vezényeltek és mindenki a blokk előtt leguggolhatott vagy lefeküdhetett, ahogy jólesett. Mosakodó helyiség vagy mosdótál természetesen nem volt, a latrina is nagyon kezdetleges, egy mély gödör, a szélén vékony törékeny léccel. De még ezt a kezdetleges latrinát sem lehetett a nap bármely szakában használni, mert nem mindig engedtek bennünket WC-re. Sokszor egész nap meg volt tiltva a WC használata, ha valaki mégis használta, úgy a felügyeletünkkel megbízott lengyel vagy szlovák blokkältestek vagy ezek megbízottjai kegyetlenül ránkvertek. De ezek a lányok úgy meg voltak már kínozva és olyan szörnyen megfélemlítve, hogy nem is lehetett csodálkozni azon, hogy ebben a szörnyű lelkiállapotban minden emberi mivoltukból kivetkőzve állatiasan viselkedtek. Kivételek természetesen voltak közöttük, de ezen kivételek közé nem tartozott a 4-es barakk Baby nevű blokkältestje, sem pedig Anny nevű helyettese.Rögtön másnap reggel láttam, hogy itt nem szabad betegnek lenni, azonban az első pillanatban nem tudtam hogy miért kelti fel a blokkälteste az egészen elgyengült beteget és kergeti ki appellhez és minthogy nem akar kimenni, mert nem bír, még rá is húz, majd amikor odamegyek hozzá, hogy ez kérem lázas beteg, ha nem is tudom megmérni hőmérő hiányában, látszik rajta, hogy nagyon rossz állapotban van, rámkiabál, hogy ebbe én ne avatkozzam bele, a beteg pedig rögtön álljon ki a sorakozóra. Az odatartozó lágerkápónak, aki egy besztercebányai zsidólány, jelentem az esetet, egy súlyos beteget a blokkälteste kiállított, ő világosított fel arról, hogy itt betegnek lenni nem szabad, mert aki beteg, azt elpusztítják.Megérkezésünk után két hétig egyáltalában nem foglalkoztattak bennünket. Reggel 2 órakor ébresztő volt, utána appell, hosszú órákon át álltunk az udvaron, kitéve az időjárás viszontagságainak. A harmadik naptól kezdve reggel kaptunk kávét vagy teát, délben dörgemüzét, délután 4 órakor volt a kenyérosztás, 50 dkg kenyér két napra és ehhez kavargli, margarin, lószalámi, konzerv vagy pedig egy kanál marmelad. Előfordult, hogy a felsorolt étkezések közül egyet-egyet valamelyik nap kifelejtettek. Edény nagyon kevés volt, úgyhogy 30-40-en ettünk egy edényből. Hat órakor már bekergettek a barakkba, akkor azután megkezdődött a guggolás, az éjjel 2 órai ébresztőig. De előfordult olyan parancs is, hogy már éjfélkor kiállítottak bennünket appellre. A második napon kineveztek ún. blokkorvosnak, mely életem legszomorúbb, legsivárabb megbízatása volt. Természetesen sem műszert, sem kötszert, sem pedig gyógyszert nem adtak, egész működésem csak abból állott, hogy igyekeztem társaimat vigasztalni és biztattam őket, hogy tartsanak ki, remélhetőleg már közeledik a szabadulás. Sajnos, egy évig kellett még erre várnunk!Csaknem naponta jöttek SS-nők kiválasztani közülünk a gyengébbeket, akiket azzal válogattak ki, hogyha valakinek valami panasza van, az jelentkezzen, ambulanciára viszik, elhurcolták azután a szerencsétleneket az ún. ambulanciára, amely nem volt más, mint a gázkamra, vagy a krematórium.Egy alkalommal egy kövér, görbelábú, buldogpofájú SS-nő jött be a barakkba és felszólította a terhes nőket jelentkezésre, mert - mint mondotta - a terhes nőknek árt ebben a tömegben tartózkodni, szülőotthonokba fogják őket elhelyezni, reggelire tejet vagy tejeskávét, fehérkenyeret vagy kalácsot fognak kapni. Tizenegy terhesünk volt ebben a blokkban és a 11 terhes közül 3 inkább hitt a németeknek, mint az őket a jelentkezésről lebeszélő társaiknak és ezt a 3 terhes nőt, 2 diabeteszes comában szenvedőt, egy dühöngő elmebeteget, 3 tbc-s nőt, akik önként jelentkeztek, hogy őket kórházba vigyék - összeszedte ez az SS-nő, megkérdezte, hogy melyikünk a blokkorvos. Ekkor azután engem is kijelölt és magával vitt. Ugyancsak ennek a B-lágernek 1. sz. blokkjába a többi blokkokból is összegyűjtötte a kiválasztott áldozatokat, még 11-et, ezek is részint önként jelentkező betegek, terhesek voltak, nyolc társam, valamint Fodor Edith nevű másik orvosnő kíséretében elindítottak bennünket az "ambulancia" felé. Igen hosszú darabon, kb. 60 km távolságba mentünk, azt mondották nekünk, hogy ez a C-láger. Itt egy vöröstéglás, magaskéményes épületnek közelébe kerültünk és - mint nekem mondották - ez az "ambulancia". Csupa kémény volt, minden kéménye füstölt és az épület mögött erős szabadtüzet láttam. Olyan közel nem vittek bennünket az épülethez, hogy pontosan meg tudtam volna állapítani, hogy tulajdonképpen mi az a szabadtűz. Útközben találkoztunk dr. Mengelével és hallottuk amint rosszallását fejezte ki az SS-nőnek afelett, hogy nagyon kevés beteget hozunk. Átvették ezután a betegeket SS-katonák és csíkos ruhás férfiak. Semmi esetre sem néztek ki ápolóknak vagy orvosoknak. Akkor azután nekünk hátraarcot kommandíroztak és mint mondották, ha valamelyikünk hátrafordul, azt főbelövik. A női kíváncsiság azonban még a haláltól sem riad vissza, kissé hátranéztem, abban a pillanatban láttam, hogy az egyik beteget, egy nagy szürke vászonzsákba gyömöszölik és egy másik zsák már megtömve áll mellette. Ennek a zsáknak a szája zippzárral záródott és mint a hordót, úgy gurították a krematórium felé, azonban sem sikoltást, sem pedig ellenkezés zaját nem hallottuk. Akkor azután batyujukat és pokrócukat nekem visszahozták, ezeket visszavittük a lágerbe és visszafelé menet elmentünk egy fürdőépület előtt, amely kis távolságra, vagy 150-200 lépésnyire volt a krematóriumtól. Ennek ajtajára a legkülönbözőbb nyelveken, franciául, angolul, németül, csehül, lengyelül, cirillbetűkkel és magyarul ki volt írva, hogy "fertőtlenítő", mindenki vigyázzon a cipőjére, törülközőjére, és szappanjára, nehogy kicseréljék vagy ellopják. Akkor még nem tudtam, hogy mi ez a "fertőtlenítő", amely mellett elmegyünk. Néhány nap múlva sajnos, ismét nekem jutott a feladat, hogy néhány kiválasztott társamat ismét az ún. "ambulanciá"-ra elkísérjem és akkor ennek a fertőtlenítőnek az ajtaja nyitva volt. Egyáltalában nem különbözött a másik fertőtlenítőtől, legfeljebb annyiban, hogy nagyon vastagon bélelt ajtaja volt, gumiszalagokkal a szélén. Belül korlátok voltak, mely korlátok azonban üres, átlyukasztott tusra emélkeztető csövek voltak, ezeken a csöveken az I. G. Farbenindustrie által szállított gyorsanölő gáz ömlött ki. Egy mellettem elmenő és a gázkamra körül foglalatoskodó csíkos ruhás férficsoporttól vettem ezt az értesülést, aki megkérdezte tőlünk "tudják mi ez? ez a gázkamra". A kíséretünkben lévő lengyel lányoktól, akiktől ezt szintén megkérdeztem, ugyancsak megerősítették. Többet nem is voltam ezen a környéken, ellenben június 29-én az állomáson egy füvet tisztító csapatban voltam, amikoris egy transzportvonat érkezett. Dr. Mengele ott állott a vonatnál, jelentették neki, hogy nincs üres barakk, ezt a transzportot hová helyezzék el? Hallottam, amikor azt válaszolta, hogy "Alles in Gas". Úgy tudom, egy Alföldről érkező csapat volt, az egyik vagonból ugyanis kiszóltak, hogy ismerünk-e kiskunhalasiakat, egy másik helyről pedig kalocsaiak iránt érdeklődtek.Június végén hőmérőt és sztetoszkópot kaptam. Ebben az időben a mi lágerünkben berendeztek egy valódi ambulanciát, mellette egy pár ágyas kórtermet, átmeneti könnyű betegek részére. Ha véletlenül az orvos skarlátot, diftériát vagy tífuszt állapított meg, azt legfeljebb csak átmenetileg, 24 órára tartották benn ebben a kórházban, amit ott reviernek hívtak, akkor azután jött az autó és ezeket a szerencsétleneket teljesen lemeztelenítve elvitték megsemmisíteni. Itt több sarlachos beteget társaik a barakkban eldugtak, ezek közül páran már itthon is vannak.Nagy általánosságban azok között a häftlingek között, akikkel Auschwitzban együtt voltam, nagy volt az összetartás, igyekeztek egymás baján segíteni, a betegeket elrejtették, enni vittek nekik, de ez csak az első hetekben volt. A későbbi idők folyamán az emberek önzőkké váltak, társaikkal nemcsak hogy nem tördődtek, hanem egyenesen ellenséget láttak bennük, egymásnak ételét ellopták, sőt, akadtak olyanok is, akik társaikat egyes apróbb elkövetett csínek miatt a németeknek beárulták. Néhányszor borzalommal láttam, hogy a gyermek anyjától vagy testvér testvértől lopta el élelmiszeradagját, vagy vitte el a nehezen, titokban szerzett szappant vagy darabka törülközőjét, egy kendőt, amit ott nagy nehezen szerzett.Július 3-án délután, dr. Mengele magához hívatott a revierbe; azt mondotta, hogy most azonnal megyek az A-lágerbe. Nem lehetett elbúcsúznom, a blokkba többé vissza nem mehettem. Egy SS-nő elkísért az A-lágerbe, ott először bevittek a revierbe, megkérdezték hol szereztem a diplomám, orvosként hol működtem. Azt mondották, hogy a transzporttal fogok elmenni mindjárt. Előbb a fürdőbe vittek, megfürödtem, kaptam szürke vászonruhát, trikónadrágot és egy tarka inget, meg fatalpú cipőt, utána bevittek a 9-es blokkba, ahonnan Máramaros, Bereg, Ung megye, valamint Nagykanizsáról származókkal bevagoníroztak: augusztus 4-én délben hagytam el Auschwitzot 2002-ed magammal, 2000 munkás és 2 orvos.Rögtön a beszállásnál egy kis megkönnyebbülést éreztünk, mert a felügyeletünkkel megbízott katonák, kivéve a parancsnokot, mint a Wehrmachthoz tartoztak akik emberségesen bántak velünk. Minden vagonba két katona volt beosztva, legtöbbje az előbbi háború rokkantjaiból került ki. Vagonjaink az egész úton nyitva voltak, majdnem minden megállónál friss vizet kaptunk, megengedték, hogy mosakodjunk. Még Auschwitzban kaptunk személyenként 1 kg kenyeret, 5 dkg lószalámit, 10 dkg margarint. Egy-egy nagyobb állomáson reggelenként egy vödör meleg feketekávét osztottak ki közöttünk. 50 ember volt egy kocsiban, katonakísérőink minden este pontosan elrendezték, hogy felváltva feküdjünk le. A mi két kísérőnk többször saját készletükből is osztottak szét ennivalót, ha mást nem, egy-egy szem cukrot. Egy alkalommal sört is hozatott fel és mindenki kapott belőle egy pohárral. "Aber niemanden sagen und erzehlen davon!" mondották a katonák. Két kísérőnk, Hinze oberfeldwebel és Heller, a láger rechnungsführerje cigarettát is adott.Tíz napi utazás után - útközben néha majdnem egész napot álltunk is, pl. Drezdában, Halleben és Dortmundban - megérkeztünk Gelsenkirchen állomásra, ahonnan gyalog mentünk be a kb. 5 km távolságban lévő gelsenbergi műbenzingyárba, azaz helyesebben csak a gyár romjaihoz. Egész Dortmundtól végig Gelsenkirchenig mindenütt romokat láttunk, hatalmas vízvezetékek és benzingyűjtők kilyukasztva, összetörve hevertek a vasútvonal mindkét oldalán. Esett az eső és mi lenge öltözetünkben bizony nagyon fáztunk, dacára annak, hogy ilyenkor itthon már a legnagyobb kánikula van. A benzingyár tövében egy homokos helyet jelöltek ki számunkra, illetve felállítandó táborunk számára. Korábban érkeztünk, mint ahogy számítottak ránk és így sem barakk, sem étel nem várt bennünket, sőt, abban a kellemes meglepetésben volt részünk, hogy a Todt-szervezet, akik munkaadóink voltak, nagyon kedvetlenül fogadott, mert férfimunkásokat várt. Úgy 3-4 óra körül lehetett, amikor leendő táborunk helyéhez érkeztünk és 6 órakor már fel voltak ütve a lakásunkat képező sátrak. A sátrak mellett két hatalmas mosdóhelyiség, cementből készült kagylókkal és felette tusberendezéssel, a WC azonban akkor még nem volt készen, erre a célra két gödör volt ásva, azonban a következő nap ez is megoldódott elsőrangúan. A sátrakban ötszázanként voltunk elhelyezve, háromemeletes kojákon aludtunk. A betegek részére külön sátrat készítettek, amelyben deszkafalakkal elválasztott helyiségek voltak, két fertőző, egy kórterem, egy ambulancia és egy kis helyiség a két orvosnő és egy ápolónő részére. Itt egymás felett három ágy volt elhelyezve, volt továbbá egy keskeny szekrény, amelyben a gyógy- és kötszereket tartottuk. A kísérő SS-főhadnagy itt átadott bennünket egy SS-obersturmführernek, név szerint Edmund Dittrichnek, aki egészen a felszabadulásig ennek a munkáslágernek parancsnoka volt, egy idősebb, 60 éven felüli részeges, de nem rosszindulatú ember. Mindjárt az első napon nagyon meg volt döbbenve, hogy ilyen primitív módon vagyunk felszerelve, a häftlingeken egy szál vászonruha volt, akadtak olyanok is, akiknek még fehérneműje is volt. Dittrich kiadott mindenkinek két takarót, tálat, ivócsészét, kanalat és villát. Igazán nem tudom, hogy a villát miért osztották ki közöttünk, hiszen soha mást, mint zupát, főtt burgonyát nem kaptunk. Eleinte, kb. egy hétig a láger teljesen gyógy- és kötszer nélkül volt, ez azonban nem a parancsnok hibája, hanem a központi SS-kommandó késve küldte el a részünkre engedélyezett gyógyszermennyiséget. A későbbiek folyamán ha gyógyszerellátásunk nem is volt fényes, de a legszükségesebb dolgokat megkaptuk, habár minden hónapban harcolni kellett érte.A munkások romeltakarítással foglalkoztak, mely rendkívül nehéz munka volt a fiatal lányok részére, a munkások legnagyobb része ugyanis 15 és 30 év közötti korban voltak, bár akadtak közöttük 50-en felüliek is, kb. 40-50 asszony. Ezek közül többen kijártak dolgozni, de a legnagyobb részük a lágerben belső munkával foglalkozott. Reggel 5-kor volt ébresztő, 6 órakor a felsorakozó, 1/2 7-7-kor értek a munkahelyre; a munkaidő 8 óra volt, fél órai ebédidővel. A távolabbi dolgozóknak autón vitték az ebédet, ezek a Ruhr folyó partján a Hollandiából és Belgiumból érkező cementet és téglát rakták ki a hajókból. Az itt dolgozók között igen gyakori volt a nap által okozott égési seb lábon, kézen, sokaknak a nyakán és arcán is. A sebek vitaminhiány következtében nagyon nehezen gyógyultak és bizony voltak olyanok is, akiknél fél évig is eltartott a gyógykezelés.Az ellátás: munkábamenet előtt keserű, üres feketekávé, délben egy leves, mely egyszer grüzze volt krumplival, máskor káposzta krumplival, vasárnaponként tésztaleves krumplival. Este kaptuk meg a kenyéradagot, mely napi 50 dkg volt, hozzá margarin, szalámi vagy egy evőkanál lekvár vagy cukor, sajt, esetleg marhahúskonzerv. Ezt felváltva kaptuk naponta. Előfordult, hogy ezenfelül esténként héjában főtt burgonyát is kaptunk, személyenként öt darabot. A betegek részére kezdetben a déli zupa helyett fele tej, fele vízbenfőtt darát adtak, ezt azonban később beszüntették.Az egészségügyi viszonyok, összehasonlítva a többi lágerével, kielégítőnek volt mondható, nálunk sem itt, sem később Sömmerdában járványok nem léptek fel, rüh és furunkulózis, dacára a nagy felügyeletnek, kezelésnek és tisztálkodási lehetőségeknek, mégis nagy számban volt. Tetvesek csak elvétve akadtak, ez ellen két ízben történt teljes fertőtlenítés. Flekktífuszos az egész esztendő alatt egy esetben sem fordult elő. Öt tífuszesetünk volt, ezek idejében elhelyezhetők voltak a gelsenkircheni Marie Hospitalban és ennek az öt tífuszosnak eltávolítása, valamint a láger fertőtlenítése után több tífuszeset nem is fordult elő. Az öt közül kettő a kórházban meghalt, három pedig egészségesen hazatért.A civil lakosságtól teljesen el voltunk zárva, azonban a munkahelyen belga, holland, francia munkásokkal a lányok együtt dolgoztak, akiktől többször kaptak élelmiszert, zsebkendőt, fejkendőt, szappant, néha meg egy-egy üveg sört. A munkahelyen a felügyeletet Todt-munkások gyakorolták, akik közül a legtöbben barátságosan viselkedtek velünk szemben, de akik nyíltan kimutatták szimpátiájukat, azoknak kellemetlenségük volt, mert SA-alakulatok is voltak, akik nagyon figyelték a lakosság velünk szembeni magatartását. Ott-tartózkodásunk harmadik hetében SS-nőket kaptunk felügyelőkül a Wehrmacht-katonák mellé. Összesen 4 felügyelőnő volt és 100 férfi, az utóbbiak száma állandóan apadt, a nőké emelkedett, úgyhogy mire Gelsenkirchenből elkerültünk, 20 nő és 50 férfi felügyelőnk volt.Gelsenkirchenben még július hónapban egy szülésünk is volt a lágerben. Maga a szülés ugyan nem a lágerben folyt le, mert az ottani viszonyok között fehérnemű stb. hiányában nem is lehetett volna lefolytatni, a parancsnok bevitette a kórházba, ahonnan a szülő nőt gyermekével együtt 10 nap múlva visszaengedték hozzánk. Az újszülött nagyon fejletlen, koraszülött gyermek volt, táplálékot nagyon keservesen tudtunk a szerencsétlennek nyújtani, vizes anyatejet hol kapott, hol nem. Egy Todt-előmunkás meglátta a gyereket, egy reggel a sátor előtt kis csomagot találtunk, amelyben 2 tejesüveg, 3 cucli, 2 ingecske és 1 köldökkötő volt becsomagolva. Biztos tudomásom van róla, hogy ezt a csomagot a Todt-előmunkás tette le a sátor elé a kisbaba részére. Táborparancsnokunk ezzel az esettel kapcsolatban, hogy több szülés a munkáslágerben elő ne fordulhasson, megvizsgáltatta a láger összes nőit, hogy ki terhes közülük a koncentrációs lágerbe elszállítandó. A szülő nőt is gyermekével együtt el akarta szállíttatni, rám és másik orvostársamra ráparancsolt, hogy pusztítsuk el a gyermeket; a parancs dacára mi nem voltunk hajlandók természetesen ezt megtenni, mert az orvos gyógyít, de tudatosan nem öl. Nem forszírozta tovább a dolgot, ellenben másnap egy SS-nő elvitte tőlünk a gyereket, többé nem is láttuk a szerencsétlen kis porontyot. Az anya lágerünkben maradt, két hét múlva már dolgozott is, egészségesen haza is érkezett tudtommal.Még egy epizódról szeretnék beszámolni. Augusztusban a lágerből 9 beteget vittem egy SS-felügyelőnő kíséretében a horsti kórházba; amint keresztülmegyek az egyik utcán, szembejön velünk egy öreg nénike, fején tepsiben gyümölcsös kalácsot vitt. Amikor bennünket meglátott, a tepsit levette fejéről és elosztotta közöttünk a kalácsot. A felügyelőnő rászólt, hogy ezt nem szabad csinálni, ő azonban ezzel nem törődött, összeszidta a felügyelőnőt, ne legyen olyan kegyetlen, nem látja, milyen éhesek ezek a szegény nők és majd neki ad a jó Isten mást. Az SS-nő erről az esetről nem tett jelentést a lágerben, erről biztos tudomásom van. Az illető SS-nőt Maria Reichnek hívták, aki egy más alkalommal az egyik tehetetlen beteg häftling elé térdelt és befűzte a cipőjét. Ezt a nőt később elhelyezték tőlünk.Táborunkban politikai szervezkedések nem voltak, híreket a munkások a munkahelyen a többi idegen munkástól szereztek és mi, akik a lágerben voltunk, tőlük értesültünk a mindenkori hadihelyzetről.Szeptember 8-án óriási légitámadást kaptunk, mely alkalommal 300 emberünk pusztult el. A sebesülteket a környékbeli kórházakba szállították, ahol úgy az ápolószemélyzet, mint az orvosok legjobb tudásukkal igyekeztek megmenteni szerencsétlenjeinket. Közülük többeket meg is mentettek, nemcsak az életnek, hanem úgy gyógyították őket, hogy ma hasznos tagjai lehetnek a társadalomnak. Különösen ki kell emelnem két orvos nevét: dr. Bertran kórházi sebész főorvosét, a horsti kórházban, és dr. Eugen Gäng-t, akik a legnagyobb önfeláldozással igyekeztek ápolni és gyógyítani häftlingjeinket, néhányat közülük teljesen önzetlenül a keserves lágersorból kiemeltek, mert ameddig csak lehetett, a kórházban tartották. A Gestapó felhívására sem bocsátották el őket a kórházból, csak amikor a horsti kórház evakuálására került a sor, akkor bocsátották el őket, takarókkal, ruhákkal, élelmiszerekkel felszerelve, azonban a gelsenkircheni Gestapó a takarókat és élelmiszerek egy részét aztán elvette tőlük, amikor hozzánk szállították a lágerbe. Ezeket az emereket csak Sömmerdában láttuk viszont.Szeptember 11-én, miután az egyik légitámadás a másikat érte, elszállítottak bennünket Sömmerdába, ahová egy nap alatt értünk. Még Gelsenkirchenben 500 ember volt a bombatámadás következtében veszteségünk, azok közül sebesültek szállíthatók voltak kb. 30-an, úgyhogy 1250 emberrel indultunk el Sömmerdába. Itt fabarakkokban voltunk elhelyezve, teljes kényelem, vízvezetékes mosdók és WC-k voltak. Az egyik barakkot reviernek rendezték be. Itt a munka fizikailag könnyebb volt, mert muníciógyárban dolgoztak, azonban a munka időtartama hosszabb és lelkileg is erősebben vette igénybe az embereket. 12 óra volt a hivatalos munkaidő, egy-másfél órai szünettel, de a munkahely távol volt és 14-15 órába tartott, amíg hazaérkeztek, ennivalójukhoz hozzájuthattak és lepihenhettek. Az emberek két részletben dolgoztak, nappali és éjjeli schichtákban. Itt már csak 30 dkg kenyér volt naponta februárig, ekkortól kezdve márciusig 20 dkg, azután pedig már csak napi 12 dkg. Minden nap zupa, marharépából, hetenként egyszer sárgarépa, grüzze burgonyával, időnként ún. lisztleves. Néha vasárnaponként az egész láger tejlevest kapott, ez azonban szörnyű étel volt, legtöbbször kozmás, ehetetlen volt. Vacsorára személyenként 5 szem burgonya.A munkások legnagyobb része nagyon szorgalmasan dolgozott, a németek nagyon meg voltak elégedve, két leány kivételével, akik állandóan szabotáltak. Az egyik egy 3000 márkás kárt okozott nekik azzal, hogy egy gépet eltört, úgyhogy egy hétbe tellett a gép megjavítása. A másik ugyancsak gépet tört el. Ezeket, annak ellenére, hogy a németek megbüntették őket - egész nap a hidegre voltak kiállítva, egy Otto Reinhardt nevű SS úgy összeverte őket, hogy ájultan estek össze, továbbá lenyírták őket kopaszra -, mégsem lehetett rábírni őket, hogy a németek részére dolgozzanak. Tudomásom szerint Berlinbe jelentés ment a két szabotáló nőről, bent a lágerben a hoffkommandóhoz lettek beosztva és minden nap megmondották neki, hogy várják Berlinből a parancsot, mikor kell őket elszállítani olyan lágerbe, ahol ki fogják végezni. Mindkettőről orvosi véleményt kértek tőlünk és ezeket természetesen beszámíthatatlanoknak nyilvánítottuk. A két leány szerencsésen hazajutott, az egyik Máramaros megyei, a másik Ungvár környékéről való.Sömmerdában a lakosság nagyobb részt ellenséges beállítottságú volt velünk szemben. Megtörtént, hogy műtőre nem akarták felvenni a betegeket kórházba "zsidó dögöljön meg" felkiáltással. A sömmerdai kórházból nem tudok egy orvost sem megnevezni, aki jóindulattal viseltetett volna betegeink iránt. Annyira ellenségesen és barátságtalanul viselkedtek betegeinkkel, hogy még a kísérő SS-nő is kifogásolta ezt és jelentést is tett a parancsnokságnak. Ezzel szemben Sömmerdában meg kell említenem egy Wagner nevű fogtechnikust, aki a häftlingek fogait javította; nagyon nagy jóindulattal, barátságosan viselkedett mindig velünk szemben. Sokszor olyan munkát végzett, amiért egyáltalában nem fizetett a munkaadó muníciógyár.Őreink, akik már Auschwitzból való elindulásunkkor velünk jöttek, legnagyobb részt felszabadulásunkig velünk maradtak. Eleinte a Wehrmachthoz tartoztak, azután az SS-hez osztották be őket, de lelkileg a legnagyobb része ezeknek nem alakult át a megváltozott parolival. Hartmann, Scheilen, Rudolf Wolf ezek mindvégig jóindulatúak voltak velünk szemben. Különösen komisz, szadista négy volt a lágerben, akik sokszor a legcsekélyebb ok miatt verték a häftlingeket, Otto Reinhardttól kapták kiképzésüket a häftlingekkel való bánásmód tekintetében. Hans Künzler, egy egészen fiatal SS, műegyetemi hallgató, jól beszélt angolul, volt a gazdasági tiszt és még két régi SS (az egyiket Müllernek hívták, a másik nevét nem tudom) az utóbbi kettőt el is helyezték tőlünk.Április hónapban, ha nem is közvetlenül Sömmerdát, de környékét a szövetséges repülők már erősen bombázták, különösen a tőlünk 30 km távolságban lévő Erfurtot és a 10 km-re lévő köledai repülőteret majdnem minden este. A Berlin-Marburg-Breslau és Lipcse támadására induló repülőgépek is minden nap felettünk vonultak el. Április 3-án parancs érkezett Himler aláírásával táborunkhoz, mely szerint lágerünket ki kell üríteni és bennünket a köledai repülőtéren el kell pusztítani. Mi erről a parancsról tudomást szereztünk és egyenesen a parancsnokhoz fordultunk, aki azt mondotta nekünk, hogy igenis holnap elindulunk Köleda felé, azonban a hajunk szála sem fog meggörbülni, neki nincs is gépfegyvere, csak egyetlen golyószórója és nincs elég golyója, hogy mindenkinek jusson belőle, különben is ő hét éve katona, de nem gyilkolt meg senkit, most sem jut eszébe gyilkolni és pláne most nem jut eszébe gyilkolni, mikor már csak 30 km-re vannak az amerikaiak. 3-án este irtózatos robbanásra lettünk figyelmesek, csak másnap tudtuk meg, hogy a robbanás nem volt más, mint az ottlévő muníciógyárnak a németek által való felrobbantása.Ahogyan a hadihelyzet változott, a lakosság is barátságosabb lett, úgyhogy április 4-én, amikor gyalog elhagytuk Sömmerdát, a gyári munkásság és a lakosság barátságosan viselkedett.Április 4-én elindultunk du. 3 óra felé Köleda irányában 1246-an, a betegek, gyengék, raktárunk teherautón jöttek utánunk, Köledában megelőztek, egyenesen Altenbrugba mentek. Nyolc napi gyaloglás után mi is megérkeztünk ide. Útközben akik nem tudtak menni, tettleg is biztatták egyes SS-katonák, derekukra kötöttek kötelet és úgy húzták azokat. Miután a gyaloglás igen lassan ment, akik nem tudtak járni, kocsira ültették és utánunk hozták.Altenburgban láttuk a különbséget, hogy a mi őreink mennyivel emerségesebbek voltak, mint az ottani láger felügyelői és az ottani lágerparancsnok nagyon elégedetlen volt velünk, mert szerinte roppant fegyelmezetlenek voltunk. Nem volt alkalma bennünket sokáig fegyelmezni, mert április 15-én Altenburg határába értek az amerikai csapatok, lágerünket lóhalálában ürítették ki, és nagy iramban vittek tovább Glachau felé. A mi embereink maradtak velünk, a régi altenburgiak, keresztény és zsidó lengyelek és Magyaroroszág különböző vidékeiről származó zsidó leányok, Munkács, Máramaros környékéről származó zsidó férfiak a régi altenburgi parancsnok kíséretében mentek tovább, nem is találkoztunk többé velük. Mi azzal a céllal indultunk el, hogy bennünket vezetőink Karlsbadban fognak elhelyezni, azonban nem sikerült bennünket idevezetni, mert akkor már minden oldalról tódultak be az amerikai és orosz csapatok. Mi az Erzgebirgebe, Stollberg, Gemsgrün, Breitenbrunn, Stolzenheim, Boxbergben jártunk, Altenburg után a következő délelőtt Glachauban egy ütközet közepére értünk, hátunk mögött kb. 4 km távolságban az amerikai páncélosok lőtték a glachaui gyártelepet és állomást, a németek védekeztek. Mi az országút oldalán hasonfekve vártuk be az ütközet végét. De. 10 órától este 6 óráig feküdtünk így az árokban, 1246 ember közül 206-an, egy emberünket elvesztettük, a többiek sértetlenek maradtak. Az SS-ek és több häftlingünk széjjelszaladtak ezen a környéken, a Gestapó emberei fogták össze őket és kísérték Meran nevű faluba, amely közvetlenül Glachau mellett van, ott voltak SS-kísérőink is. Nem találtuk meg kíséretünket, Stollbergig másodmagammal gyalog bandukoltam, ott csapatunkból egy idősebb nőre találtam, aki azután megmondta, hogy csapatunk fő része az itteni árja bűnözők börtönében van elhelyezve, bennünket is odavittek. Akkorra már transzportunk 600 emberre csökkent le, mert útközben több százan megszöktek és más irányban menekültek. Glachauban is 200 ember maradt le. Stollbergből másnap továbbmentünk az előbb jelzett útirányban. Útközben az SS-ek szállásunktól és élelmzésünkről gondoskodtak, azonban minden nap hiányosabban, Hütmersgrüntől kezdve, április 27-től már alig kaptunk kenyeret, naponta 5 dkg-t, másnap pedig üres levest, egy nap főtt burgonyát. Május 5-én érkeztünk meg Boxgrünbe, csapatunk akkor ismét erősen megfogyatkozott, már csak 220-an voltunk, minden faluban 30-50 ember lemaradt. Ekkor azonban már SS-ek nem kísérték a szökevényeket, örültek, ha kevesebben vagyunk. Innentől kezdve ritkán történt egy-egy attrocitás. Egy Müller nevű SS-katona még próbált tekintélyt tartani, néhány embert meg is pofozott, de a parancsnok leintette.Május 8-án reggel 5 órakor kellett volna továbbindulnunk az SS-ekkel, meg is jelentünk a gyülekező helyen, de akkor az SS-ek kijelentették, hogy Németország letette a fegyvert és így mi már szabadok vagyunk, nem kell többé tőlük tartanunk, ők most már fogságba mennek és felszabadulásunk után kívánnak nekünk minden jót. Tudomásom szerint Boxgrüntől a 12 km távolságban lévő Oberwiesenthal határában SS-eink amerikai fogságba kerültek. Két napig vártunk Boxgrünben, hogy jöjjenek felszabadítóink, de sem amerikai, sem orosz, sem pedig angol csapatok nem jöttek, elindultunk tehát Prága felé. Eredetileg Karlsbadba akartunk menni, miután az idegeneket ott gyűjtötték össze, azonban hallottuk, hogy ott olyan tömeg ember van, hogy sem éjjeli szállást, sem pedig élelmezést nem lehet kapni, mi tehát ellenkező irányban Kadenbe mentünk. A németek magatartása természetesen a legnagyobb mértékben megváltozott, akik addig sem lakást, sem pedig élelmet nem akartak nekünk adni, könyörögtek, hogy maradjunk náluk, elhalmoztak minden jóval, főtt étellel, kockacukorral, süteménnyel. Mi csak egy kocsit kértünk, mely kérésünket először a bürgermeister megtagadta, de erélyes követelésünkre és miután garantáltuk, hogy a kocsi vissza is tér a községbe, befogatott. Kadenig kocsival mentünk, onnan visszaküldtük becsületesen a kocsit gazdájának. Kadenből azután vonaton folytattuk utunkat Prágába. 17-en érkeztünk meg Prágába, mert a többiek Boxgrünből részint Karlsbadba mentek, részint pedig ottmaradtak, ahonnan azután egy-két héten belül ők is megjöttek Prágába.Prágába megérkezve nem is találok szavakat arra, hogy kellőképpen ecseteljem a cseh lakosság páratlanul szíves vendégszeretetét. Valósággal kezükön hordtak bennünket. Hivatalokban, közüzemeknél, vendéglőben, szállodában a legnagyobb előzékenységgel és szeretettel fogadtak. A hivatalokban nem sokat kellett ácsorogni és várni, mert annyi hivatalnokot állítottak be, hogy a leggyorsabban bonyolódjanak le az igazolványok, élelmiszerjegyek kiadása. 10-15 helyen voltak nyilvános ebédlő és vacsorázó helyiségek, csak a Lecarsky dómban elhelyezett felruházási akció két hivatalnoka volt durva, mert nem tudtam velük szláv nyelven beszélni. Nagyon rongyos ruhámban és cipőmben, ahogyan a Vaclavszky namnestin bandulkoltam, megszólított egy cseh bácsi, nem értettem őt, de a cipőmre és ruhámra mutatott, kezeit tördelte, tehát láttam, hogy külső burkommal nincs megelégedve. Ezt megértettem, intett, hogy menjek vele. Nem messze, a Narodni tidán lakott, elvitt a lakására és a feleségével beszélgetett, felesége azután németül marasztalva, elbeszélte, hogy férje azért hozott fel engem, hogy próbáljak fel cipőt és ruhát az övéből. Egy nyári ruhával és barna félcipővel ajándékozott meg. Sajnos, ezt a kedvességet és előzékenységet Budapesten, a Bethlen téren már nem tapasztaltam, mert dacára annak, hogy akkor roppant hiányosan voltam felszerelve, mert csak ezek az ajándékruháim voltak tűrhető állapotban, mégsem kaptam ruhát, márpedig az 1500 pengő segélyből már ebben az időben sem tudtam magam ruhával ellátni.Jövő terveim: Ha fiatalabb lennék, most régi vágyamat valósítanám meg: Palesztinába menni. Sajnos, koromnál fogva ez a vágyam már nem teljesülhet.

Kifosztás