Jegyzőkönyv: 3552
Név: W. O.
Neme: nő
Születési hely: Fülek
Születési idő: 1905
Utolsó lakóhely: Balassagyarmat
Foglalkozás: háztartásbeli
Gettó: Balassagyarmat
Táborok: Auschwitz, Bergen - Belsen, Aschersleben
Neme: nő
Születési hely: Fülek
Születési idő: 1905
Utolsó lakóhely: Balassagyarmat
Foglalkozás: háztartásbeli
Gettó: Balassagyarmat
Táborok: Auschwitz, Bergen - Belsen, Aschersleben
Név: W. A.
Neme: nő
Születési hely: Balassagyarmat
Születési idő: 1928
Utolsó lakóhely: Balassagyarmat
Foglalkozás: tanuló
Gettó: Balassagyarmat
Táborok: Auschwitz, Bergen - Belsen, Aschersleben
Neme: nő
Születési hely: Balassagyarmat
Születési idő: 1928
Utolsó lakóhely: Balassagyarmat
Foglalkozás: tanuló
Gettó: Balassagyarmat
Táborok: Auschwitz, Bergen - Belsen, Aschersleben
Fent nevezett előadja a következőket:
Igen jó anyagi körülmények között éltünk, ingatlanaink jövedelméből.A német megszállás után szerettünk volna elkerülni Gyarmatról, férjem azonban túlságosan is exponált ember volt, nem volt módunkban elmenekülni, április 22-én azután a legfantasztikusabb indokolással internálták. Az ok a következő volt: "Az eljövendő érában esetleges káros hatással lenne a közre." Fellebbezésnek nem volt helye, Budapestre, a Mosonyi utcai toloncházba került, onnan Nagykanizsára és május 1-jén deportálták.Állandó izgalmakban éltünk a gettó kijelölése miatt, nem tudtuk, hogy mi lesz velünk. A lakásokat azután csakhamar felleltározták és az utolsó darabig beszállították a holmikat a pénzügy igazgatósághoz.Május 9-én vonultam be a gettóba. Volt itt közkonyha, ahol 80-100 személy részére főztek, később azonban a konyha megszűnt, amikor Nyírjespusztára vittek ki bennünket. A Kossuth Lajos utca 15. számú házban vallatót rendeztek be, ahová majd minden nap vittek be embereket és ott a legválogatottabb kínzásokkal igyekeztek kicsikarni a szerencsétlenek titkait. Engem is bevittek, nekem azonban sikerült elkerülni a verést, ezt annak köszönhettem, hogy azonnal elárultam elrejtett értékeim helyét.Június 5-én mentünk ki Nyírjespusztára. Előzőleg reggel 5 órakor minden házba leventék szóltak be és ránkparancsoltak, hogy fél óra alatt vonuljunk ki az utcára. 6 órakor már készen álltunk, azonban csak este 6-kor került sor a kiszállításra. Részben gyalog, részben kocsin vitték ki a gettó egész lakosságát. Kivonulásunkat a keresztény lakosság kíváncsian nézte, soknak arcán megdöbbenést véltünk látni, de sokan nevettek is. A pusztán dohánypajtákban nyertünk elhelyezést, fekvőhelyül csak igen kevés szalmát bocsátottak rendelkezésünkre. Még innen is naponta vittek be vallatni embereket. Az egyik nyomozó megjelent Deutsch főrabbinál, kényelmesen leült, szétvetette a lábát és ezt mondotta: "Juj, de fáradt vagyok, egész éjjel vertem", ezzel megmutatta dagadt kezét. A helybeli csendőrségi és rendőrségi közegek is állandóan kijártak a pusztára, így többek között Óriás rendőrfogalmazó, akit értesülésünk szerint éppen most tartóztattak le, reméljük el fogja venni méltó büntetését.Fiatalabb férfiakat és leányokat kivittek mezőgazdasági munkára, általában azt hittük, hogy ezzel meg is ússzuk a dolgot, sajnos ez a hiedelmünk nem sokáig tarthatott, láttuk, hogy valami lóg a levegőben, valami nincs rendben. Június 10-én azután balsejtelmünk valóra vált, beosztottak bennünket transzportba és egyszerre szállították ki a gettó egész lakosságát a vagonokhoz. Bevagonírozás előtt kijelentették, hogy két ruhát, két rend fehérneműt, két pár cipőt és megfelelő mennyiségű élelmet vihetünk magunkkal.Június 10-én bevagoníroztak. Eleinte 60-70 személy került egy-egy vagonba, de azután még begyömöszöltek embereket, úgyhogy a végén már 80-85-en voltunk, sőt, volt vagon, ahol 90-en is zsúfolódtak. Sokat szenvedtünk a vízhiány miatt, a WC megoldása is sok gondot és kellemetlenséget okozott. Kassánál már láttuk, hogy sajnos Lengyelország felé visz utunk.Június 13-án de. érkeztünk meg Auschwitzba. Kiszállásnál katonák figyelmeztettek, hogy csomagjainkat hagyjuk bent a kocsikban, majd délután megkapjuk, akkor majd találkozunk hozzátartozóinkkal. Valósággal filmszerűen peregtek az események, nem volt idő kérdezősködésre, máris fel voltunk sorakoztatva, külön-külön férfiak és nők, öregek és gyerekek, betegek stb. Leányomon kívül összes hozzátartozóim eltűntek csakhamar szemeim előtt, hogy soha többé ne találkozhassam velük. Utána fertőlenítőbe kerültünk, lekopasztottak bennünket, elvett ruháink helyett mindeféle rongyokat kaptunk, soknak még melle is kilátszott a rongyokból. Később kaptunk csak rendesebb ruhákat. A B. 3. lágerbe kerültünk, egy blokkba 1000-en, azután 1300-an, később már 1500-an, olyan blokkban, ahol talán csak 500 embernek lett volna férőhelye. A puszta földön feküdtünk heringek módjára összezsúfolva, fejtől, lábtól, csak napok múlva kaptunk takarókat. Minden nap valóságos közelharcot kellett vívnunk a fekvőhelyért. Július végéig voltunk ebben a barakkban, azután átmentünk más barakkba, majd ismét egy másikba, ide-oda dobáltak bennünket, látszólag minden cél nélkül, munkára nem voltunk beosztva.A későbbiek folyamán majd minden nap volt szelektálás, mindig sikerült valahogyan megúsznunk a dolgot, pedig nagyon nehéz volt elérni, hogy mindvégig együtt maradhassunk. A krematóriumról csak hallomásból tudunk. Az egyik sorozás után átkerültünk az A-lágerbe, itt hívták fel figyelmünket a krematóriumra.Munkánk nem volt, napjaink jórészét az appell töltötte ki. Még sötét éjszaka volt, amikor öt perc alatt felkészülve (mosakodásról persze szó sem lehetett) egy ajtón 1500 embernek kellett kitódulni az udvarra; ez a művelet mindig verés kíséretében bonyolódott le.Az ellátás: penészes kenyér, fél liter moslék, este hasonlóképpen, a zulagból éltünk tulajdonképpen. Eleinte elég szép adagot kaptunk, később azonban folyton kisebbedett.Szeptember 20-án egy 4500-as transzporttal elvittek bennünket. Ebben a transzportban cca. 40 gyarmati nő volt. Cca. 40-50-en lehettünk vagononként elosztva. A három napig tartó utat megfelelő úti élelemmel tettük meg.Megérkeztünk Bergen-Belsenbe. Itt a fogadtatás sokkal rendesebb volt, legalábbis nagyobb csendben bonyolódott le. Az állomástól kb. 4-5 km-re volt a láger, gyönyörű szép erdő mellett sátrak voltak felállítva. Egy ilyen sátorban 3-400 ember nyert elhelyezést, volt elegendő szalma is, kaptunk személyenként 2 takarót, úgyhogy viszonylag elég kényelmesen voltunk, sőt, legnagyobb ámulatunkra még edényt is kaptunk. Itt nem volt Zählappell, az élelmezés is kielégítőbb volt, az étel elosztása is rendesebb. Itt sem volt munkánk, sajnos, ez az aránylag jobb élet csak 2-3 hétig tartott, mert azután jött a nagy tömeg és amilyen arányban érkeztek, ugyanolyan arányban romlott az ellátás, azután hét héten át állandóan csak répalevest kaptunk. A kenyéradag kb. 16 dkg volt, a zulag is minimális, kétszer hetente kenyér- vagy lisztleves, gyümülcsleves is volt néhányszor. A felügyelők is emberségesebbek voltak, mint Auschwitzban. Heinemann lagerführer azután elkezdte a veréseket és ettől kezdve fokozatosan romlott a bánásmód. Megkezdődtek az appellek, amikoris a létszám sohasem stimmelt, a betegeket kiverték a barakkokból, ekkor már szörnyű állapotok voltak. A mosdóhelyiségek kifogástalanok voltak, egyszerre száz és száz nő mosakodhatott. A latrinák szintén tűrhetőek voltak. November 6-ig laktunk a sátrakban, azután fabarakkokban helyeztek el, kb. 800-1000 nőt egy-egy barakkban. Itt már koják voltak, ketten aludtunk egy ágyban, 12-en egy koján, takarónk volt.Karácsony másodnapján besoroztak transzportba, átkerültünk transzportbarakkba, január 2-án azután elindítottak bennünket, 500-unkat Ascherslebenbe.Ebben a transzportban is még cca. 15-20 gyarmati lehetett. Január 5-én érkeztünk meg. Itt már egészen elsőrendűen voltunk elhelyezve, központi fűtéses helyiségekben, a mosdókban is állandóan meleg víz volt. Szemben velünk volt a Junkers repülőgépgyár, ahová beosztottak munkára. Felváltva, éjjeli és nappali szakmányban dolgoztunk napi 12 órát. A munkánál való bánásmód elég jó volt, civil vorarbeitereink voltak, akikkel szigorúan tilos volt az érintkezés. Együtt dolgoztunk belga, francia és holland häftlingekkel is, de ezekkel sem volt szabad érintkezni. Mi azonban, ha csak lehetett, kijátszottuk a tilalmat, a vorarbeiterek hozták szorgalmasan a rádióhíreket, ez tartotta bennünk a lelket. Mikor azt mondották, hogy az oroszok már csak 30 km-re vannak, természetesen nagyon örültünk, azonban nem tudtuk elhinni, hogy ez igaz is lehet.A büntetések elég gyakoriak voltak, hajlenyírás, ez volt a leggyakoribb büntetés.Április 14-én evakuáltunk, elindultunk gyalog, cca. 500-an. Az úton istállókban és hasonló helyeken szálltunk meg, főtt burgonya volt a táplálékunk. Kb. 100 km-nyi gyaloglás után a posztok és aufseherinek elhagytak bennünket. Halletól 18-20 km-re a betegeket teherkocsira rakták, alig mentünk azonban 5-6 km-t, beértünk egy faluba, ahol szállást kaptunk. 32-en voltunk, ezek közül négyen gyarmatiak. Másnap reggel továbbvittek bennünket autón. A katonai parancsnokság előtt egy nagy téren, ahol elrendezték a további menetet, nem vettek bennünket figyelembe, de azután egy arra haladó teherautóra felkapaszkodtunk, cca. 15 km-re jutottunk előbbre. Az autó ekkor letett egy erdő mellett, az erdő tele volt hullákkal, közben a mélyrepülők folyton jöttek, bombáztak, gépfegyvereztek, mindenfelé tüzeket láttunk. Gyalog folytattuk azután utunkat, majd széjjelszaladtunk a környező falvakba. A mi csapatunk ekkor már csak 9 nőből állott, ebben is négyen gyarmatiak. Az egyik faluban a polgármester jóvoltából istállóban hálhattunk, kaptunk itt élelmiszerjegyeket, burgonyát, konzervet, sőt, pénzt is. A lakosság is ellátott élelemmel, ruhával. Ez egy Ponch nevű faluban történt. A református lelkésznél töltöttünk azután négy napot, valószínűleg sejtették, hogy zsidók vagyunk; konyháján főztünk. A polgármester az ő kérésére azután mégis kiutasított a faluból, akkor azután egy poszt kíséretében Muédau felé mentünk, ott átvittek bennünket a kompon, majd ismét szélnek eresztettek. Közben a kompos megkérdezte a posztot, hogy mit csináljon velünk, bedobjon-e a vízbe vagy pedig átvigyen. A poszt csak intett, hogy tehet velünk azt, amit akar. A kompon sok menekülő német katona is volt. A folyó másik oldalán azután a kompos mégis lerakott bennünket, innen bementünk a legközelebbi faluba, Döbernbe, ahol az amerikaiak szabadítottak fel, április 23-án. Itt hasonlóan istállóban laktunk addig, amíg az amerikaiak nem gondoskodtak lakásunkról. Ezt úgy oldották meg, hogy egy kétszobás lakásból kitették a német lakókat. Ettől kezdve az amerikai katonák gondoskodtak élelmezésünkről is, ami annyira kitűnő volt, hogy két hónap alatt testsúlyunk cca. 20 kg-val gyarapodott. Két hónap múlva bementünk Hallebe, itt a cseh konzulátusnál csehekként jelentkezve, elindultunk hatan, hárman közülünk már egy héttel előbb elindultak. Lipcséből vegyes transzporttal jöttünk, szerbek, románok, csehek stb. voltak ebben a transzportban. Pilsenig részben vonaton, részben pedig amerikai teherautón jöttünk. Cseh területen mindenütt meleg fogadtatásban volt részünk, útba igazítottak, elláttak élelemmel stb. Innen 14 nap alatt érkeztünk meg Budapestre.Jövő terveink: Várjuk haza hozzátartozóinkat. Szeretnénk kijutni Amerikába.