Kereső
Főoldal
A DEGOB-ról
A visszaemlékezők
Lágerenciklopédia
Idegen szavak, kifejezések
Támogatóink

Fent nevezett előadja a következőket:
Rendezett anyagi körülmények között éltem családommal együtt. Sajnos, egész családom, fivérem kivételével, nem jött vissza.Május 25-én kerültem a gettóba, mely a város egyik elkerített utcájában volt elhelyezve, ahol az utcára nyíló ablakok és ajtók mind be voltak deszkázva. A váci gettóban aránylag nem volt rossz dolgunk, június 29-én azután megjelentek minden háznál a csendőrök azzal, hogy a ház összes lakói álljanak fel sorban és adják meg személyi adataikat. Sokan azt hitték, hogy ezután deportálás következhet csak, mások egészen gyanútlanok voltak. Három órán belül készen kellett lennünk, sejtelmünk sem volt, hogy hová visznek, mi lesz velünk, ezirányú kérdezősködésünk is hasztalan volt. A csendőrök megengedték, hogy mindent, amit csak tudunk, magunkkal vihetünk. A két zsidó iskola udvarára tereltek, ott a szabad ég alatt tanyáztunk. A házat gépfegyveres csendőrök vették körül, akik igen durván bántak velünk, parancsnokló őrnagyuk is nagyon durva volt. Akkor már végigcsinálták az egész ország deportálását. A legcsekélyebb rendzavarásnál azonnal rászólt a legénységre: "Nincs puskatusod, miért nem használod?!" Másnap hajnalban a csendőrőrnagy ránkszólt, hogy álljunk fel egészen szorosan a fal mellé, ezután következett a csomagvizsgálás és testi motozás. Nőkön szülésznők végezték el ezt a munkát. A legszükségesebb ruhadarabjainkon kívül minden értékünket elszedték, pénzt, iratokat, fényképeket, imakönyvet stb. Hajnaltól kezdve egészen délután 4 óráig a legkülönbözőbb szekaturáknak voltunk kitéve, folyton ide-oda zavartak bennünket, még egymással sem igen beszélgethettünk amíg a csomagvizsgálat tartott.Azután hatalmas felhőszakadás közepette kitereltek bennünket az iskola mögött lévő térre, amikor pedig ide kiértünk, a csendőrőrnagy úr hajszolt, hogy siessünk, mert azonnal vagoníroznak. Június 30-án történt első bevagonírozásunk, ekkor 86-an voltunk egy vagonban. Nem tudtuk, hogy hová visznek bennünket. A zsidótanács süttetett részünkre kenyeret, ezt magunkkal vihettük. Másnap délben Monorra érkeztünk. Az itt eltöltött hét legborzalmasabb időszaka volt deportálásunknak. Már a kiszállásnál hajszoltak, de azután természetesen órákon át álldogáltunk a forró júliusi napon. Akik nem tudtak menni, az öregek, betegek rettenetesen szenvedtek, hajszolták őket, miközben ilyen és hasonló megjegyzések, szidalmak hangzottak: "Ha nem tudsz menni vén büdös zsidóasszony, majd belédlövök!" A téglagyár előtt egy SS katona állott, akkor már láttuk, hogy sok jót nem remélhetünk. A súlyos betegek, öregek, gyermekek mind-mind a szabad ég alatt tanyáztak az egyre szakadó esőben, ami külön istenverése volt akkori helyzetünkben. Mikor este lefekvésre került a sor, óriási probléma volt, hogyan fogunk elhelyezkedni a földön, a vizes gödrökben. Meg kell jegyeznem, hogy a pestkörnyékiekkel együtt kb. 12.000-en voltunk: a Jászság, Kispest, Pestszenterzsébet, Pestszentlőrinc, Csepel, Vác és a váci járás, továbbá néhány pesti internált is. Élelmezésünkről a hatóság egyáltalában nem gondoskodott. Zsiradékot, tejterméket, sajtot be kellett szolgáltatni a közös konyhára, ellenkező esetben szigorú vizsgálatot helyeztek kilátásba megfelelő bűntetéssel. Vártuk, hogy az említett élelmiszereket összeszedjék, ez azonban nem történt meg, céljuk kizárólag az volt, hogy ezzel is remegésben tartsanak.Kineveztek zsidó rendőröket, a katonaviseltek közül, halálra rémísztgetve őket, hogy ők felelősek mindenért és mindenkiért, ha legcsekélyebb dolog előfordulna, őket lövik főbe. Általában tízpercenként jelentek meg a rendeletek. Vizünk nem volt, a téglagyár területén lévő kút tele volt bacilussal, abból nem volt szabad innunk. Időnként százas csoportokat állítottak össze, akik bementek a faluba vízért, ez azonban mindig verekedéssel járt.Felállítottak tízes sorokba, az SS-ek ordítozva a csendőröket keresték, azután elhelyezték őket köröskörül gépfegyverrel felszerelve, ijesztgetésül el is sütötték a fegyvereket, azután tíz percig halotti csend volt. Mikor már teljesen ki voltunk merülve, sokan az öregek és gyerekek közül félig elájultak, ránkszóltak, hogy csináljunk helyet és feküdjünk le. Ismét véres verekedés, tülekedés a fekvőhelyekért. Egyáltalában borzalmas volt a légkör és a környezet.Egyik éjszaka, amikor ismét szünet nélkül zuhogott az eső, az öregek, nem bírva már az állást, lefeküdtek a sárba, ott kimerülten elaludtak. 3 és fél 4 között megérkezett két SS, mikor meglátták a gödrökben fekvő embereket, műfelháborodást rendeztek, hogy ide terelték őket és rendes szállásról nem gondoskodtak. Természetesen ezután is minden maradt a régiben. A nappalok továbbra is azzal teltek el, hogy az éjszaka csuronvizesre ázott holminkat teregettük széjjel. Akkriban négy napig jóformán szünet nélkül esett az eső.A zsidó rendőrök által elterjesztették azt a hírt, hogy a 60 éven felüliek visszakerülnek a gettóba, az azon aluliakt pedig három hónapra munkaszolgálatra viszik, tehát ha transzportok összeállítására kerül sor, senki ne vonakodjék, mert mindenkinek jó dolga lesz, ha elvégzi rendesen munkáját, azután hazamehetnek. A másik verzió szerint a kormány megbukott, Keresztes-Fischer lett a belügyminiszter, haza fogunk menni, annak bizonyságául, hogy jószándékkal vannak irántunk. Amennyiben vagonírozásra kerül sor, az nem transzport, hanem hazaszállítás. Így történt, hogy amikor az első transzportot előirányozták, mindenki boldogan készülődött. Általában amikor a transzportokat állították össze, később is mindenki igyekezett minél előbb elmenni, azt hittük, hogy ezután csak jobb következhet. Kb. 3500 ember került egy transzportba; az első transzport július 6-án indult, a következő 7-én, majd az utolsó 8-án. Mi a második transzporttal mentünk. Vagonírozás előtt még mindennemű bőrből készült holminkat elszedték. Fél óra múlva hangszórón közölték velünk, hogy mindenki jelentkezzék a csendőrség irodájában, mert vissza fogja kapni az elszedett bőrholmikat. A tárgyilagosság kedvéért meg kell jegyeznem, hogy ezeket a holmikat vissza is kaptuk. Minden ténykedésük csak odairányult, hogy idegileg és fizikailag teljesen kimerítsenek.7-én megtörtént bevagonírozásunk. Kenyeret és vizet kaptunk a vagonokba. WC céljait szolgáló vödrökről ugyancsak gondoskodás történt. 99-en voltunk egy vagonban, dühöngő őrültek, bolondok, gyermekkocsik. Útközben a nagy hőség és szörnyű zsúfoltság ellenére, a mi vagonunkban legalábbis, senki sem halt meg, szökési kisérletről sem tudok. Éjjel érkeztünk Kassára, itt kinyitották az ajtókat, megállott egy csendőrőrmester és ezt mondta: "Most pedig magukat kiviszik Németországba, átadjuk a német parancsnokságnak, dolgozni fognak ott, de megbecsülje ám magát, mert mindenkit munkája szerint fognak fizetni. Most mégegyszer felszólítom magukat, hogy akinél eldugott holmi van, bőrtárca stb. azonnal adja elő, ezekre maguknak ott nem lesz szükségük."Július 10-én hajnalban érkeztünk meg Auschwitz-Birkenauba. Egyelőre nem nyitották ki még az ajtókat, semmit sem láthattunk. A nagykátai rabbi azonban odaállot az ablakhoz és helyszíni közvetítést adott. Elmondotta, hogy mit lát: kopasz fákat, kietlen, sivár tájat, de lát nagyon derítő dolgokat is, lát egy nőt szépen felöltözve, később kiderült, hogy SS-nő volt az illető. Durva lökdösődés közben végre kinyitották az ajtókat. "Los, los!" hangzott mindenfelé. A hőségtől, kimerültségtől alig tudtunk kiszállni. Nagyon éhesek is voltunk, mert takarékoskodtunk az élelmiszerekkel, arrra gondolván, hogy jó lesz majd később, de különben sem tudtunk a csomagok kibontásához a túlzsúfolt vagonokban hozzájutni. Csíkosruhás häftlingek jöttek elénk, elkérték csomagjainkat. Szegény édesanyám azt mondotta, hogy nem adhatja oda, mert nincs ráírva a neve, a lengyel azt válaszolta, hogy itt úgyis minden elveszett. A férfiakat azután külön választották, a 12 éven felüli gyermekeket is a férfiak közé sorozták. SS-ek rendezgették a sorokat, a nőket, öregeket, fiatalokat, de azután rendezetlen sorokban mentünk előre, nem volt megadva semmiféle utasítás. Mintegy két perces út után szembentaláltam magam egy feltünően elegáns SS-tiszttel - mint utólag kiderült, dr. Mengele volt -, aki a legudvariasabb hangon megkérdezte tőlem: "Haben die Familie?" Mire azt válaszoltam, hogy "Nein." Erre anyámat kifejtette karomból, őt a jobboldalra engem pedig balra irányított. Édesanyám még egy megnyugtató mosollyal intett, hogy "viszontlátásra, majd délután biztosan találkozunk."A baloldalon, ahol szlovákok és lengyel leányok, továbbá SS-nők vettek át bennünket, ötös sorokba állítottak, majd elindítottak egy borzalmas területen keresztül a fürdőbe. Az úton mindenféle csíkosruhás, siralmasan legyengült, rongyos férfiakat láttunk követ cipelni SS őrök felügyelete mellett. Odaszóltak nekünk, hogyha ennivalónk van, együk meg a fürdőig, mert ott úgyis mindent elvesznek tőlünk, mire mi a nálunk lévő csomagokat odadobtuk nekik. Nem mozdultak a csomagok láttán, pár lépésnyire azután hátranéztem és láttam, hogy odamásznak a csomagokért. Az egyik SS-pribék szerencsétlenségükre észrevette ezt, olyan hatalmas pofont mért a szerencsétlenre, hogy végigterült a földön, de feltápászkodott, mire a másik oldalról megkapta a pofon párját és ráadásul a csomagot is elszedte természetesen az SS.Megérkezve a fürdőbe felállítottak ugyancsak tizes sorokban. Körül voltunk véve SS-ekkel, SS-nőkkel, blockältesterekkel. Kiadták a parancsot, hogy azonnal vetkőzzünk le, mindent adjunk le, rajtunk semmi sem maradhat. Így álltunk ott teljesen meztelenül férfiak előtt legalább egy óra hosszat, azután 25-sével bevittek egy szobába, ahol levágták a hajunkat, szőrtelenítettek, megmostak fertőtlenítőben, azután betereltek a fürdőbe, megengedték a csapokat, két másodpercre, amikor odajutottunk, hogy mi is vizet kapjunk, már el is zárták. Törülközönk természetesen nem volt, azon nedvesen, pucéron az udvaron keresztül egy másik helyiségbe hajszoltak, mely a ruharaktár volt. Itt tekintet nélkül a méretre, alkatra, hozzánk vágtak egy-egy csomó ruhát, "Gyorsan, gyorsan!" Közben pofonok, rugások, szidalmak, nem tudtuk, mint kell csinálni, ki voltunk merülve, megfélemlítve. Általában úgy viselkedtek velünk, mintha nekünk rögtön az első percben mindent tudni kellene, hogy ők mit gondolnak. Első toilettem lenge selyemszoknyából és egy férfi pizsamakabátból állott, alsónemű nélkül. Akinek jó cipője volt, azt elvették, az illető azután vagy teljesen mezitláb, vagy pedig faplumpákban járhatott. Így vittek bennünket azután vissza abba a lágerbe, ahol elszállásoltak, a B.3-as lágerbe, ahol egy blokkban 1100-an voltunk. Amíg a blokkba beértünk, az külön kálváriát jelentett; ugyanis étlen-szomjan hagytak órákig a tűző napon állni, adatokat vettek fel rólunk, ami bizony órákig tartó művelet volt. Igen sokan voltunk, az újpesti gettó is éppen abban az időben érkezett oda. Végre bevittek a barakkba, közölték velünk, hogy itt semmi dolgunk sem lesz. Az ébresztő ugyan hajnalban lesz, de csak a zehlappell miatt, appell után csinálhatunk mindent, amit akarunk a láger területén belül, azonban előrebocsátják, hogy víz a láger területén nincs, az eső azért jó, mert akkor a pocsolyavízből hozzájuthatunk egy kis vízhez.Meg kell emlékeznem az auschwitzi szélsőséges időjárásról. Igen gyakran esett az eső, a hajnali hideget már reggel 9 órakor kibírhatatlan hőség követte. Ennek következtében sokat szenvedtünk appell alatt kopasz fejünkkel a tűző nap miatt.Azt a szót, hogy "miért" és "nem" töröljük szótárunkból, mert itt ez nem létezik. A "nem" azt jelenti, hogy gázkamrába visznek. Helyezkedjünk el a szobában a puszta földön, ahol csak guggolva lehetett aludni. A láger ugyanis még befejezetlen volt akkor, takaró ismeretlen fogalom volt, cipőnket tettük fejünk alá. Úgy oldottuk meg azután a fekvőhely kérdést, hogy egymáson feküdtünk, így ha valaki éjszaka megmozdult, az egész sor felébredt. Ablak, ajtó nem volt.Mint említettem, hajnali 4 órakor volt az ébresztő, ha bűntetés volt, akkor már 3 órakor, azután appellhez felállás, mely tartott kb. 9 óráig, Közben kiosztották a teát, vagy feketekávét, mely nagyon gyanúsan nézett ki, de ebből sem jutott mindenkinek. Az ételt más lágerből hoztuk át. Közűlünk szedték ki appell alatt azokat, akiknek a kondérokat kellett elhozni a szomszédos lágerből. Nem lehetett sem leülni, sem kilépni, amíg az SS-ek át nem vettek bennünket számszerint. Appell után rögtön megkezdődött a veszekedés, hogy kiket választanak ki az ebédkondérok hordásához. Maga az ebéd teljesen ehetetlen volt, az első napokban egyáltalában nem is tudtuk megenni. Amikor a kondérokat kinyitották, olyan bűz csapta meg az orrunkat, hogy alaposan elment az étvágyunk. Később már valahogyan rászoktunk, először csak 5 kortyot ettünk a levesből, azután mindig többet, feltornásztuk magunkat végül 15 kortyig; tudtuk, ha nem eszünk, nem bírjuk ki.Napközben nem volt szabad bemenni a barakkokba. Délután 3 órakor újból appell következett, melynek tartama alatt kiosztották a vacsorát. A vacsora a lágerkenyér 1/5 részéből, kb. 3 dkg margarinból állott. Hét óráig appell, akkor azután betereltek a barakkokba. Ha nem volt csend, márpedig az sohasem volt, mert az elhelyezkedés nagy lármával járt, éjszaka ijesztgető lövéseket adtak le a blokk körül gépfegyveres SS-ek.Az egyik barakkban ambulancia volt berendezve. Az ambulancia teljesen rendezetlenül, ötletszerűen zajlott le. Naponta sokszor négyszer is átjött dr. Mengele, átnézte, nincs-e közöttünk pattanásos, ha ilyet észrevett, rárivalt, hogy miért nem jelentkezett, ha pedig jelentkezett, akkor azért verte meg. Pár napon belül elterjedt a lágerben az a hír, hogy betegnek lenni nem szabad, mert aki bekerül az ambulanciára, az elveszett ember. Ebből az igazság az volt, hogyha dr. Mengele gyakran járt az ambulanciára és gyűjtötte az ilyen "gáztranszportok"-at, akkor irgalmatlanul ment az, akit éppen kiszemelt. Viszont megtörtént, hogy néha egy egész héten át nem jött, az illető ez alatt szépen meggyógyult, kijöhetett az ambulanciáról.De voltak appell alatt az egészségesek között is szelektálások. Váratlanul jött dr. Mengele, ilyenkor le kellett dobni a ruhát azzal, hogy munkára soroznak, mely alkalommal az erősebbeket, strammabbakat külön állították, azokat tényleg munkára vitték.Időnként eljött az Oberaufsäherin, aki elég jóindulatú volt, megbotránkozott azon, hogy a barakkokban beesett az eső és úgy tett, mintha intézkedni akarna, de azután mégsem történt semmi, maradt minden a régiben.Minden nap délután 6 órakor jött egy teherautó, megállott az ambulancia előtt, lepedőbe csavart holttesteket dobáltak fel az autóra. A betegeket meztelnre vettkőztették, felkergették az autóra, a szerencsétlenek érthetően húzódoztak a hulláktól, könyörögtek és kérdezték, hogy hová viszik őket. A rossz úton, durva kövezeten a betegek hozzáértek a hullákhoz. Ezt naponta végig kellett néznem. Naponta legalább 5-6 beteg és 8-10 halott volt.Egy alkalommal, amikor az "SS-kommandó"-ban voltam beosztva és éppen a kondérokat cipeltük, ránkszóltak, hogy várjuk meg, amíg kihozzák annak a lágernek häftlingjei a kondért, ahová küldtek bennünket. Ekkor figyelmesek lettünk arra, hogy egy jajveszékelő, kopaszfejű nőt egy SS-nő kisér ki. Az épülettel szemben éppen akkor lett láthatóvá az Oberscharführer. Annyira távol álltam, hogy a szavakat nem tudtam tisztán kivenni, de azt láttam, hogy a szerencsétlen nőt az SS-nő bottal üti-veri, ahol csak éri. Amikor már annyira összeverte, hogy az asszony elterült a földön, de még mozgott, egy másik SS jött, az előbbit elküldte, azután egy odaérkező újabb pribékkel ketten megfogták a nőt, az egyik SS a lába közé szorította a nő fejét és ismét verte. A nő még vonaglott egy ideig, azután élettelenül terült el a földön. Az SS fellocsolta, erre újból felült, el akart onnan mászni, erre az egyik SS visszarántotta és belerugott. Nem tudtam végignézni a jelenetet, rosszul lettem, a többiektől tudtam meg, hogy hatvan botütést kapott, vasbottal, korbáccsal vegyesen. Később hallottam, hogy az egész dolog értelmi szerzője Greese volt. Meg kell jegyeznem, hogy az SS-ek arckifejezése - megfigyelésem szerint - az ütés-verés alatt abszolút nyugodt volt, így nem is tudom, mi volt rosszabb, mi volt szörnyűbb látvány: a verés, vagy pedig ez a nyugalom; mint aki valami komoly, nagyon szép munkát végez, úgy csinálták ezt a szörnyű munkát. Napokig kutattunk utána, hogy miért történt az egész szörnyű dolog, megtudtuk azután, hogy a szerencsétlen nő planírozási munkát végzett az udvaron és eközben látta, hogy 13 éves fiát viszik egy transzporttal. Volt nála egy nyilván lopott répa és ezt dobta oda fiának a drótkerítésen át, amikor meglátta ezt az irodából Greese.Rendszeres munkát nem végeztünk, a kondérok cipelésén kívül semmiféle munkabeosztásunk nem volt.A krematóriumról csak hallomásból tudok, azonban éjjel-nappal, szünet nélkül szörnyű bűz volt, a kéményekből felcsapó lángoszlopokat is láttuk természetesen. Egyébként a fertőtlenítőbe vezető út a krematórium előtt haladt el.Mi, akik jóbarátok voltunk és áldozathozatalra hajlandók, nagyon összetartottunk, azonban az embertelen körülmények, a nem egymáshoz való emberek összezártsága olyan helyzetet teremtett, hogy bizony a verekedések sem voltak ritkák a häftlingek között. Különösen a fekvőhelyekért folytak ádáz harcok. Sokszor már elviselhetetlen volt az összezárt, legvegyesebb társaság. A hangulat azonban, különösen, ha egymás között voltunk, sokszor optimista volt. Azonnal megszülettek az optimista hírek: az öregeket és betegeket máris vagonírozzák, bennünket is visznek rövidesen, mert tulajdonképpen kiloptak az országból. Később beláttuk, hogy ez a túlzott optimizmus helytelen, akkor azután - legalábbis a magam részéről - igyekeztem átállítani magamat. Az optimista hangulat különben egyszeriben megszűnt, amikor beállítottak a kondérozáshoz, vagy pedig fertőtlenítés céljából átvittek egy másik lágerbe és láttam azt az iszonyú nagy területet, az egész iparszerű dolgot, a hatalmas földalatti gyárakat, a drótkerítést, az SS-eket mindenfelé, ettől a látványtól annyira megijedtem, hogy kétségbeesve láttam, ennek vége egyhamar nem lehet, innen lehetetlenség szabadulni, az optimizmusom néhány napra azután elaludt. Talán a legtöbbet szenvedtem lelkileg és idegileg a drótkerítések miatt. Szót kell ejtenem még az auschwitzi "szabotálás" fogalmáról is. Szabotálásnak tekintették pl. ha a ruhánk aljából letéptünk egy csíkot, hogy kopasz fejünket ezzel védjük a tűző nap ellen, ezt nagyon súlyosan bűntették. Mikor egy alkalommal kondércipelés közben a rossz kövezeten kificamítottam a lábam, egy darab kenyérért vásároltam egy rongydarabot, hogy azt a pocsolya vizében megáztatva, vele bekössem fájos lábamat. A blokkova elvette tőlem a rongyot és azt mondotta, hogy adjak hálát az Istennek, amiért ő találta meg és nem az SS-nő.Augusztus 13-án soroztak. Igen szigorú volt a szelektálás, 1900-an mentünk el akkor Auschtwitzból. Elláttak bennünket úti élelemmel, kenyérrel, wursttal. Utóbbi romlott volt, rosszul is voltam tőle az egész úton. Az éjszakát átálldogáltuk a fürdő előtt és csak másnap vittek el. Szigorúan tiltva volt, hogy leülhessünk. Azután végre bevagoníroztak, 65-en kerültünk egy kocsiba, ez már gyönyörű volt az előbbi vagonírozáshoz képest.17-én megérkeztünk Ravensbrückbe. Itt nem számítottak ránk, nem tudták érkezésünket. Ugyanezen szerelvényen érkezett egy transzport, mely csupa árja bűnözőkből állott. Nők voltak, a legtöbben prostituáltak, de volt köztük szép számmal gyilkos is. Ezeket nyitott vagonokban utaztatták és 35-en voltak egy kocsiban, bőségesen el voltak látva ennivalóval, meg a volt a hajuk is, törülközőjük is volt, szóval sokkal emberibb módon bántak velük. Akkor kerültünk velük össze, amikor Ravensbrückben kiszálltunk és miután nem számítottak érkezésünkre, a láger egyik félreeső részén helyeztek el bennünket, a szabad ég alatt, szénporban, azzal, hogy majd intézkednek, hogy fürödhessünk és fertőtlenítve legyünk, utána pedig barakkokban fognak elhelyezni. Két nap és két éjszaka élelmezés nélkül időztünk itt, a rendes módszer szerint. Az SS-ek azután körülvettek egy kis területet azzal, hogy csak azon belül szabad tartózkodni. Szenvedtünk az éhségtől, éjszakai hidegtől, az 1900 nő közül legalább 1500-nak volt szájgyulladása, mely a vitaminhiány miatt volt, a nyelvünk is tele volt hólyagokkal. Gyakoriak voltak a napégette sebek is. A szénporban fekve, nem ismertük fel egymást, tetőtől talpig csupa korom voltunk. 19-én este végre megérkezett egy Wehrmacht-tiszt, végignézett a társaságon, legmélyebb méltatlankodását fejezte ki, öt perc alatt be is vitt a fürdőbe. Itt csíkos ruhákat kaptunk, betereltek azután egy barakkba, ahol emeletes ágyak voltak. Mindenki kapott kanalat, tálat, bögrét, átlagosan ketten feküdtünk egy ágyban, volt takarónk is. Semmi más kötelezettségünk nem volt, mint reggel 4-7 appell, 7 óra után visszafeküdhettünk és az ágyba kaptuk meg a reggelit. Auschwitz után valósággal szanatóriumban éreztük magunkat. Később kaptunk fogolyszámot, abc-sorrendben beosztottak három transzportba, az elsőt A-H-ig elvitték 10 nap után Berlin mellé egy repülőgépgyárba, a második transzport H-S-ig 14 nap után ment el Landsbergbe. Ebben a transzportban én is bent voltam, három hét után ment a többi.Mi 400-an Neustadt bei Coburgba (Thüringia) mentünk. Az út ide szeptember 6-9-ig tartott. Itt már nyitott vagonokban utaztunk, 50 és 55 volt egy-egy vagonban, velünk jöttek SS-nők és -férfiak, valamint posztok. A kocsi túlnyomó részét ők foglalták le, mi pedig a két oldalon szorongtunk. A posztok és SS-nők az auschwitziakhoz képest egész emberségesen viselkedtek, az út alatt élelmeztek ugyan, ez azonban annyira kevés volt, hogy bizony nagyon éheztünk. Megérkeztünk végre a neustadti munkáslágerbe, mely a gyár területén rögtönzött tábor volt. Megérkezésünkkor már oroszok és franciák voltak itt, férfiak és nők, de ezek szigorúan el voltak tőlünk különítve. Itt is kaptunk tálat, bögrét, kanalat, ezekre a tárgyakra vigyáznunk kellett, saját tulajdonunkat képezték. Kaptunk azután szalmazsákot és egy takarót is. Szobánként 33-an voltunk elhelyezve. Mosdási lehetőség, angol WC is volt. Ruhánk megmaradt, egy szál ruha egy nadrággal, harisnyánk nem volt, törülközőt ugyancsak nem kaptunk. Két nap múlva a gyárvezetőség és az SS-vezetők beosztottak bennünket munkára, megkérdezték, ki mivel foglalkozik, ki mihez érez kedvet, tehetséget. Akinek nem volt hivatása a civil életben, azt gyári munkára osztották be, aki varrni tudott, az varrt az SS-nőknek és posztoknak. Mi munkások az első tíz napban csak fél napot dolgoztunk, felváltva egy héten nappal, egy héten éjjel. A munkánál való bánásmód a civil munkások részéről egész jó volt, kivéve az egyik mestert, aki mindig kevesellte az elvégzett munkát, nem nézett bennünket egyáltalán embernek. Az SS-nők azonban a legrosszabbul bántak velünk. Nem volt szabad pl. leülnünk, pedig olyan munkát végeztünk, amit ülve is el lehetett volna végezni. Ha valaki betegség vagy kimerültség következtében leült, ha az SS-nők észrevették, azonnal verés járt érte. Szigorú utasítást kaptunk, hogy a német civil munkásokkal beszélgetni kizárólag a munkára vonatkozólag szabad, ha megtudják, hogy privát beszélgetést is folytattunk, akkor bennünket felakasztanak, a német munkást pedig koncentrációs táborba viszik. A tilalmat természetesen kijátszottuk. Észrevettük, hogy amikor beérkeztünk a gyárba, a civilek rémülten néztek bennünket. Meg is volt erre minden okuk; én pl. egy 100 kilós nőre való ruhában voltam. Direkt németül beszéltem egyik társnőmmel, hogy ezzel is felébresszem kíváncsiságukat. Odajöttek hozzám, megkérdezték, hogy mit követtünk el, közöltem velük, hogy Auschwitzban voltunk, nem tudták, hogy mi ez. De akkor miért vagyunk kopaszok, kérdezték. Erre azután mindent elmondottam nekik, egészen pontosan, kezdve a németek megszállásától végig. Ketten végighallgatták, tíz percen belül már az egész gyár tudta, hogy kik vagyunk, meg voltak döbbenve, tele voltak részvéttel. Eleinte teljesen hihetetlenül hallgattak, később teljesen megnyertem a bizalmukat, úgyhogy barátság fejlődött ki közöttünk. A későbbiek folyamán újságokat hoztak részünkre, így mindig tudtuk, hogy mi történik a világban, már amennyire a Völkischer Beobacher sorai közül ki tudtunk valamit olvasni. Ez tartotta bennünk a lelket.Reggel üres feketekávét kaptunk, az első két hónapban 1/4 kenyér volt a fejadag, ez később 1/9-re csökkent. Az ebéd kezdetben héjában főtt burgonya volt, meg répaleves, utóbbi tele volt homokkal, ez sok megbetegedést okozot. Az orvosi teendőket egy SS-nő látta el, aki pontosan annyit értett az orvostudományhoz, mint pl. én. Mikor a betegségek már nagyon elszaporodtak, akkor hoztak egy lengyel orvosnőt, francia és német ápolónőt. Az orvosnő megállapította, hogy a megbetegedéseket az okozza, hogy a burgonyát nem hámozzák meg és a burgonya héjában lévő mérges anyag kerül a szervezetbe. Kérte, hámozzák meg ezentúl a burgonyát, azonban az SS-nő kijelentette, hogy szigorú utasítása van arra, hogy a häftlingek részére nem szabad a burgonyát meghámozni. Az orvosnő azt a propozíciót tette, hogy főzzék ki külön héjában a burgonyát és adagolják úgy a répaleves mellé. Minthogy nagyon éhesek voltunk, azután megettük a burgonyát héjával együtt. Vacsoránk a napi adag kenyér mellé kb. 3 dkg margarinból, esetleg ugyanilyan súlyú tehéntúróból vagy egy kis kanál májasból - mely rendszerint romlott volt -, állott. Később cukrot és sót is kaptunk. Délben fél óra szünet volt, az éjszakai munka alatt a szünetben enni nem kaptunk.A Volkssturm megalakulása után minden férfit elvittek a környékből, csak a rokkantak és nők egy része maradt ott, úgyhogy amikor szellemi munkást kerestek, rám mutatott a mester, mint aki tudok németül. Így bekerültem az irodába, akkor már nem dolgoztunk éjszaka. Az irodában is ugyanúgy 12 órás munkaidő volt, mint a gyárban. A munkát senki sem rividiálta, pedig nagyon felelősségteljes volt, egyenesen az igazgatósághoz került annak előrebocsátásával, hogy a nem megfelelő munka szabotálásnak minősül. Február végén közölték velünk, hogy fizetést kapunk, azonban csak az, aki azt munkájával kiérdemli. Az SS-kommandó kibocsátott pénzt, amit itt "lágermárká"-nak hívtak. Az akkordmunkások kaptak 3 márkát havonként, a szellemi munkások pedig 5 márkát, de ezek között is csak az, aki kiérdemelte. Alakult azután egy kantin, ahol mindenféle értéktelen apróságot árusítottak.Elérkezett a chanuka ünnepe, hideg szobánk nedves falai között, egész komoly veszélyekkel szembenézve, a Siemens gyárból szerzett bádogból készült menórában meggyújtottuk a mécsest, elmondottuk az áldás és a Moaszur hangjai mellett készültünk a gyárba éjszakai munkára. Egész éjszaka nem tudtam szabadulni attól a képtől, amit a barakkszobában égő kis mécses nyújtott. Szomorúság és szépség egyformán volt benne. Gondolataimat önkéntelenül is a munkám kimutatására szánt parírdarabon rímbe szedtem:"Köszöntlek chanuka, köszöntlek chanuka, szabadság ünnepe,Hős makabeusok örök szép emléke,Olajmécsesnek ősi legendája,Ezüst menórának nyolc tündöklő lángja.Te szomorúságunkban is eljöttél közénk,Hogy apró lángjaiddal vigaszt intsél felénk.Lobogjatok vígan kedves kicsi lángok,Feledtessétek velünk a bús árvaságot.Kis ünnepi lángok könnyes szemmel nézünk,De hitünk töretlen és új szabadságot remélünk.Apró csodalángok szóljatok helyettünk,az egy örök Isten irgalmazzon nékünk.Adja vissza újra lelkünk békességét,Gyermeknek szülőt, szülőnek gyermekét,Adjon szabad hazát megkínzott népének,Hadd zengjen ajkunkról áhítatos ének.Mint boldog haleluja szálljon az egekbe,Nem hagyja el népét Izrael Istene."Április 1-jén parancsot adtak, legyünk készenlétben, mert a gyár leáll és bennünket ingyen nem etetnek. 1-6 óráig munka nélkül voltunk, azonban ellátás nélkül is, a leleményesebbek igyekeztek valami készletet organizálni. Hat órakor elindítottak bennünket gyalog. 400-an voltunk, SS-kísérettel. Az útra egy kenyeret, 1/4 margarint, két kanál lekvárt, egy kanál cukrot, 5 dkg túrót kaptunk. Elinduláskor közölték velünk, hogy Hofba visznek egy koncentrációs táborba, innen kb. 40 km-re, úgyhogy másnap estére már meg is érkeztünk. Ezzel szemben estére már találkoztunk az Unterscharführerrel, aki előrement szállást csinálni részünkre. Hírül hozta később, hogy Hofba már nem mehetünk, mert az amerikaiak ma reggel teljesen lebombázták. Természetesen általános nagy öröm, Isten kezét láttuk ebben és reménykedtünk, hogy már nem sikerül kínzóinknak bennünket ismét lágerbe zárni. Amikor Neustadtot elhagytuk, onnan 22 km-re már amerikai csapatok voltak. Valamennyien arra vágytunk, hogy kiindulási ponthoz visszairányítsanak és egyenesen az amerikaiak kezébe kerültünk volna akkor. Vezetőségünk ezt másnap meg is kísérelte, amennyiben telefonösszeköttetést akart szerezni Neustadttal. Az illető község telefonközpontja azonban közölte, hogy a gyárat porig lebombázták, tehát előttünk a lágert, hátunk mögött pedig a gyárat pusztították el. Az efelett érzett öröm adott erőt nekünk a további vándorláshoz. Úgy éreztük, mintha az Úristen jött volna le közénk, hogy segítő kezét nyújtsa felénk. Másnap estére megszálltunk egy borzalmas lágerben, amely csak az auschwitzihez volt hasonlítható, Helmbrechts városhoz tartozott, a láger neve Luisburg. A láger láttán mindannyian pillanatok alatt kétségbeestünk. Az ottani vezetőség ott akart bennünket tartani, újból lekopasztani és az auschwitzi borzalmakat újból megkezdetni velünk. Itt éjszakáztunk a legszörnyűbb kétségek között jövendőnket illetően. Hajnalban váratlanul ébresztőt fújtak, Oberscharführerünk valósággal kicsempészett bennünket és most már - mint ahogyan ő maga is mondotta -, illegálisan vezet bennünket mindaddig, amíg át nem vesznek az amerikaiak. Ez mindenesetre nagyon szépen hangzott, a valóságban azonban nem így történt, mert ahelyett, hogy előre vitt volna, ahol gyorsabban találkozhattunk volna amerikai csapatokkal, megtette azt is, hogy napokon keresztül körbe-körbe járatott. Ha egyenesen előre mentünk volna, akkor maximum három nap alatt a szövetségesek kezébe kerülünk, ők azonban annyira féltették saját bőrüket - amiből egyáltalán nem csináltak titkot -, hogy dilemmában voltak, mit csináljanak: bízzanak bennünket sorsunkra és ők megszökjenek vagy pedig vigyenek úgy, hogy az amerikaiaknak ők adjanak át, akikkel szemben azután mi igazoljuk őket, milyen rendesen viselkedtek velünk. Most azután mint illegális csapat meneteltünk naponta átlag 25-30 kilométert, fabakancsunkban, feltört lábakkal, sokszor már mezítláb, elszakadt, rongyos ruhákban. Thüringia, Bajorország majd minden hegyét megmásztuk, a főútvonalakon nem igen vezettek bennünket, részben mert nem akartak idegen alakulatokkal találkozni, részben pedig azért, mert a visszavonulás olyan hatalmas tempóban folyt, hogy nem akarták, hogy mi ennek szemtanúi legyünk. Mindenfelé eldobott SS-parolik hevertek, ezt is nagyon jó jelnek vettük, ekkor már mindent szívesen eltűrtünk, az út rettenetes fáradalmait, az SS-ek kínzásait, csakhogy minél előbb célnál lehessünk.Ebben az időben természetesen már valamennyi lágert kiürítették. Mindenfelé csapatokkal találkoztunk, melyek részben a vezetőség jóváhagyásával, részben pedig önkényesen lamaradoztak és illegálisan bujdostak. Az egyik hajnalban todtisták ébresztettek fel egy pajtában, ránkszóltak, hogy meddig akarunk még feküdni, azonnal induljunk. Mi vezetőségünkre hivatkoztunk, hogy csak annak engedelmeskedünk, ezt nem hitték el, azt sem, hogy vezetőség van velünk. Szökevényeknek hittek bennünket, mire mi megkértük, jöjjenek velünk. Előhívtuk a vezetőséget a gazdasági épületből. Vezetőségünk bizonyította, hogy tényleg illegálisan vezetett bennünket, mert Buchenwalddal nem tudtak összeköttetést kapni, ahová mi tartozozunk. Az egyik todtista közölte aztán velük, hogy bennünket halálra kellene ítélni, mi szökevények vagyunk, nem tudunk számot adni arról, hogy tulajdonképpen hová megyünk, elvisznek bennünket egy pajtába, ahol már 22 pesti zsidó foglyuk van ott, ugyancsak halálra ítélve. Ezek a fogolynők Pennigből jöttek, lemaradtak transzportuktól és egy német intéző családnál megbújtak, akik három napon át élelmezték őket, fehérneművel segítették és fürdővel látták el. Az említettt pajtába érve a 22 pesti nőt tényleg ott megtaláltuk, valamint az intéző feleségét és leányát, akiket szintén fogolyként kazeltek. Három órát töltöttünk ebben a pajtában, mire egészen váratlanul füttyszóval elindítottak bennünket, de nemcsak minket, hanem a 22 pesti nőt is. Ez már Szudeta-földön történt, úgy április végén. Másnap reggel felállítottak további indulásra és amikor már ötös sorokban álltunk, azzal az indoklással, hogy néhány nőre szükségük van burgonyahámozáshoz, kiszedtek a sorból 40-ed magammal. Ezt a 40-es csoportot egyénenként válogatták azzal a hozzáfűzéssel, hogy előremennek a posztokkal, mi pedig az Unterscharführerrel viszamaradunk és egy óra múlva követjük őket. Ez kb. reggel 5 órkor lehetett; du. 5 órakor még mindig azon a helyen voltunk, burgonyahámozásról szó sem volt. Végre elindultunk, még aznap este átléptük a protektorátus határát. Elvittek bennünket egy cseh paraszt házába és ott közölték velünk, hogy a transzport másik részétől már elszakadtunk, ezért a posztok reggel ott fogják hagyni anélkül, hogy ők tudnának róla, bennünket pedig, mint megbízható és fegyelmezett elemeket, akik - az ő elképzelésük szerint - esetleg majd az amerikaiak előtt előnyösen fogják őket beállítani, hajlandók továbbvezetni. Úgy fogadtam ezt a közlést, mint a többi német részéről eredő ígéretet. Tudtam, hogy ma az egyik részét hagyják el a transzportnak, holnap pedig bennünket hagynak el. Nem tévedtem! Német ígéret volt, hazugság, csak úgy, mint a többi. Két nap múlva az SS-ruhát szemünk láttára polgári ruhára cserélték fel és bennünket azzal az útravalóval, hogy "Sie sind entlassene Häftlinge, warten Sie auf die Amerikaner", "egészségesen" elbocsátottak.Itt állottunk a protektorátus területén, a hideg esőben, nem tudtuk, merre induljunk, mit kezdjünk az olyan régen áhított, de kétes értékű "szabadság"-gal. Bajtársaimmal abban állapodtunk meg, hogy leghelyesebb minél többfelé oszlani részben azért, hogy a cseheknél az esetleges elhelyezkedés könnyebb legyen, részben pedig hogy ne találkozzunk idegen katonákkal vagy rosszindulatú civilekkel, akiknek figyelmét nagyobb csoportok hamarább magukra hívják. Így négyen csatlakoztak hozzám, akik idegen nyelvet nem beszéltek és úgy vélték, hogy bennem segítséget találnak. Miután már vagy tizenöt háznál eredménytelenül próbáltunk éjjeli szállást kérni, padláson vagy pajtákban, mert mindenütt tele volt wehrmachtbeli katonákkal - lévén akkor ez a terület a front kellős közepe -, a biztos veszély tudatában is hátrafelé indultunk, hogy az amerikaiakkal hamarább kerüljünk össze. Ők ugyanis állandóan nyomunkban voltak. Nyolc napon át egy magyar menekült vasutas jóvoltából magyar katonavonaton bújtunk meg, míg végül, május 5-én reggel az amerikaiak felszabadítottak.Szavakkal nem lehet azt ecsetelni, mit éreztünk, mikor megláttuk az első amerikai katonát. Felejthetlen marad számomra az a lelkes barátság és együttérzés, melyet irántunk tanúsítottak. Teljesen ismeretlen, olyan messziről jött emberek pillanatok alatt barátainkká váltak.Felszabadulás után otthagytak bennünket, miután először csak harci alakulatok érkeztek meg, de még aznap jelentkeztem a cseh rendőrségen és a községházán abból a célból, hogy legyen valami igazoló papírunk és hogy gondoskodjanak élelmezésünkről. Kaptunk azután élelmiszerjegyeket, a cseh kereskedők ingyen szolgáltak ki bennünket, behívtak a magánházakba, ott-tartottak ebédre, uzsonnára. Egész komoly barátságok fejlődtek ki közöttünk. A szó szoros értelmében kényeztettek, az amerikai katonák és csehek valósággal versenyeztek abban, hogy ki tud többet nyújtani.A csehek az amerikakkal együtt gondoskodtak elszállásolásunkról is, a gr. Shönborn kastélyban helyeztek el, itt voltunk öten egészen május 20-ig. Ekkor a cseh és amerikai katonák rendelkezésünkre bocsátottak egy teherautót, írásokkal láttak el bennünket. Tanácsolták, menjünk Prágába, mely ugyan kerülő út, de az ő elképzelésük szerint szükséges volt, hogy az ottani vöröskereszt lásson el ruhával stb. Prágában nem sikerült sokat elérnünk. Ebédet kaptunk a zsidó otthontól egy kis útravalót, azután a legkörülményesebb úton, részint teherautón, részint teherkocsik lépcsőjén, tetején utazva nagy megszakításokkal Brünnig, majd Kutyig mentünk. A cseh állomásokon mindenütt az ottani vöröskereszt kirendeltség mint nagy vendégeket fogadott. Mikor szerelvényünk befutott, fiatal leányok jöttek érdeklődni, hogy van-e deportált a vonaton. Leszállítottak, megebédeltettek bennünket úri módon, meséltettek maguknak és fogadkoztak, hogy minden sérelmünk meg lesz bosszúlva, ők tudják, hogy mi az németektől szenvedni.Pozsonyban már a legteljesebb ellenszenvvel találkoztunk, kérdezősködésünkre alig adtak felvilágosítást. Pozsonytól Vácig orosz katonai szerelvényen folytattuk utunkat. Az orosz katonák egyénileg pártfogásukba vettek, elláttak ennivalóval is. Így érkeztünk meg Vácra, május 28-án.Jövő terveim: Szeretnék mielőbb amerikai hozzátartozóimhoz kimenni.

Kifosztás