Kereső
Főoldal
A DEGOB-ról
A visszaemlékezők
Lágerenciklopédia
Idegen szavak, kifejezések
Támogatóink

Fent nevezett előadja a következőket:
Enyingről 128 személyt vittek be a gettóba. A zsidók főleg kereskedők voltak, de volt közöttük egy orvos és egy ügyvéd is. Általában a zsidók jó anyagi körülmények között életek. Mi is rendezett anyagi viszonyok között éltünk. Április 6.-án kezdődtek az első letartóztatások. Három férfi kivételével úgyszólván minden zsidót lecsuktak. Én is letartóztatásban voltam, mint kommunista és rendőri felügyelet alá helyeztek. Dr. Buda István főszolgabíró hajtotta végre az első zsidóellenes intézkedéseket. Később veszprémi főispán lett és közeli barátságban állott Endre Lászlóval. Nagyon rosszindulatú ember volt. Napirenden voltak az ablakbeverések. Ha Dr. Buda valakit meglátott közülünk az utcán, reánk kiáltott, zsidózott, gorombáskodott. A csendőrség ezzel szemben rendesen viselkedett. A sárga csillag viselését oly szigorúan vették, hogy pl. a férjem azért ült 20 napot, mert a sárga csillag két sarka nem volt levarrva. Egész Enyingen mindössze egy olyan volt, aki hadikitüntetései alapján kivételezettnek minősült. A falut természetesen nem hagyhattuk el, még az utcára sem volt szabad kimenni. A keresztény polgárság nagyon rendesen viselkedett, ellenben az intelligencia nagyon komiszul. Mindenki félt velünk szóba állni és valamit is tenni, mert Buda olyan intézkedéseket tett, hogy mindenki félt tőlünk. Egy alkalommal egy asszony megszólított az utcán, mire Buda odajött és azt mondta, hogy nem szégyelli magát, hazaáruló, szóba áll egy zsidóval! A németek március 21.-én csak átvonultak a falun. Teljesen passzívan viselkedtek velünk szemben. A Gestapo Siófokról jött át és csak egy zsidót vittek el, mert állítólag titkos rádiója volt. Buda úr zsidómentes Enyinget akart. Először úgy volt, hogy Enyingen gyűjtenek össze bennünket, de később elvittek bennünket Veszprémbe. Kocsival vittek bennünket. Az előírás az volt, hogy csak 3 ruhát vihetünk magunkkal, de a csendőrség engedte, hogy mindent magunkkal vigyünk, amit akarunk. Az otthagyott dolgainkat a péti kibombázottak kapták meg. Június 2.-án szállítottak át bennünket a veszprémi gettóba. Veszprémben két gettó volt. Egy a templomnál és egy a komakuti laktanyánál. A veszprémieket a templomba vitték, a környékbelieket a komakuti laktanyába. Kb. 1080-an voltunk. Egy rendőr őrizte a kapukat. A laktanya teljesen zárt, körülépített épület volt. Nagyon rendetlen és nagyon piszkos. Állandóan dolgoztunk benne, és amikor úgy, ahogy sikerült rendbe hoznunk, eljött egyszer látogatóba Buda úr, és túl "kényelmes"-nek találta. A gettó élelmezéséről saját magunk gondoskodtunk. Naponta 2 órát lehetett a piacra menni, de naponta csak öten mehettek ki. A fiatalságnak dolgoznia kellett, nekünk kertben kellett dolgoznunk, de voltak olyanok is, akik mezőgazdasági munkára mentek ki. A veszprémi keresztény lakosságnak nem volt alkalma és módja, hogy nekünk élelmet adjon. Mi akkor már hallottuk, hogy Székesfehérvárról elvitték a zsidókat, gondoltuk, hogy bennünket is elvisznek. De mikor bevagoníroztak bennünket, még akkor sem tudtuk, hová visznek. Két órán belül kellett csomagolnunk. Csak azt vihettük a vagonba, amit magunkkal tudtunk vinni, s amit 2 óra alatt össze tudtunk csomagolni. Pénzt és a legszükségesebb ruhaneműket vittük magunkkal. Egy egész vagon élelmet hagytunk ott, amit soha nem kaptunk vissza, holott azt mondták, hogy ezt berakják a vagonba. A gazdagabbakat még a vagonírozás előtt összeszedte a csendőrség, és vitte vallatni, hogy hová tették az ékszereket, pénzt, stb. A veszprémieket nagyon elverték, de a laktanyai gettóban senki nem volt, akit bántalmaztak volna. Kb. június 25.-én történt a vagonírozás. Délelőtt 10 órakor kezdődött, és este 6-7 órakor indultunk. Ekkor indultunk Sárvárra. Másnap reggel 8-kor érkeztünk oda. Itt egy ideig álltunk és az állomáson csak dél felé vagoníroztak ki bennünket s vittek a selyemgyárba, ahol az internáltak voltak. Itt már szigorúbb csendőri felügyelet volt. Magunk élelmezhettük magunkat és itt ki is járhattunk bevásárolni. Egytálételnél többet nem engedélyeztek és július 2.-án vettek át az SS-ek bennünket. A csendőrök rendesen viselkedtek, még postát is küldhettünk ki az ő révükön. Július 4.-én motozást hajtottak végre. A csendőrök bevittek bennünket a polgári iskolába és ott mindent, még jegygyűrűt is, pénzt, ruhaneműt is elvitték. Háromheti élelmet engedélyeztek. A csendőrök itt is nagyon rendesen viselkedtek. Július 6.-án bevagoníroztak 2400-unkat. Ez volt az utolsó transzport, mert az internáltak ekkor már elmentek volt, úgyhogy a zalaegerszegi vegyes házasokat hozták a transzport kiegészítésére. 60-70 ember volt egy vagonban. Az útra kaptunk egy kenyeret és vizet is adtak minden ötödik-hatodik állomáson egy-egy vödörrel. Először azt mondották, hogy Kassára megyünk. Itt megint átvettek a németek bennünket. Minden állomáson beszóltak, hogy ha a pénzt nem szedjük össze, akkor agyonlőnek bennünket. Állandóan fenyegettek. A vagonból ketten megszöktek úgy, hogy vízért leszálltunk, de elfogták őket, és előttünk agyonlőtték mindkettőt. Július 9.-én reggel érkeztünk meg Auschwitzba. Két óra múlva már ki is vagoníroztunk. Nagyon udvariasan kiszállítottak a németek bennünket és mondották, hogy hagyjuk ott csomagjainkat, majd kocsival hozzák utánunk. Mentünk kb. 200 métert, ekkor a keresztútnál már ott állt Dr. Mengele és az emberei. Itt szelektáltak bennünket. Én a C.25 sz. lágerba kerültem. Harminckétezren voltunk itt egy blokkban, beesett az eső, s ilyenkor egy sarokban kellett állnunk. Éjjel 2 órakor álltunk ki Apellre. Állandóan hitegettek bennünket, hogy majd találkozunk a mieinkkel. Semmit nem dolgoztunk. Egész augusztus 15.-ig voltam Auschwitzban. Az erős lábúakat és az erős izomzatúakat munkára vitték. Így kerültem én is Stutthofba. Itt új egyenruhát kaptunk. Kb. 3000 embert vittek Stutthofba. Két napig tartott az út Auschwitzból ideáig, de ezalatt elég rendesen adtak élelmet. Stutthof pihenő-láger volt, de volt itt is cigányláger. Itt megszámoztak bennünket. Én a 67133-as számot kaptam. Fertőtlenítettek bennünket és kb. 10 napig voltunk itt pihenő állapotban. Ekkor újból válogattak és 1700-an kerültünk transzportba és mentünk Argenauba. Ide személykocsikban utaztunk kb. 2 napig. Az állomástól kb. 8-10 km-re feküdt a láger, amely finn faházikókból állott. Az Oberschaarführer beszédet tartott, hogy ne érezzük magunkat raboknak, baráti állam munkaszolgálatosai leszünk. Ugyanakkor azonban a legnehezebb munkára vittek bennünket, erdőirtásra, futóárokásásra, cölöpözésre. Két napig nem kaptunk enni, víz nem volt, azután fúrtak csak kutat. Reggel fél ötkor volt ébresztő. Fél liter feketét kaptunk, két órai Apell-állás volt, majd 8-10 km-es gyaloglás, ásóval, felszereléssel, és megkezdődött a munka d.u. 2-ig. Ekkor következett a bevonulás, és kb. 4-fél 5-kor kaptuk meg az ebédet, behabart korpalevest, 2 és fél deci margarint, 10-15 deka kenyeret. Lengyel előmunkásokkal dolgoztunk, akik először rendesen viselkedtek, később azonban már nem mertek rendesek lenni. Tőlük kaptunk néha híreket. Ezek idősebbjei nem voltak hitleristák. Október 10.-ike körül - állítólag az oroszok közelsége miatt - 2 órán belül el kellett mennünk innen. Thornba mentünk vonattal és innen jártunk el dolgozni Rosenbergbe, mert nem tudtunk ott lakni, tekintettel arra, hogy a Zeltek nem jöttek utánunk. Itt litván SS-Postokat kaptunk, akik állandóan ütöttek-vertek bennünket. Itt ugyanazt a munkát végeztük, mint Argenauban, csakhogy itt páncélos árkokat is ástunk. Naponta két métert kellett megcsinálni 80 cm széles és 180 cm mély futóárokból egy személynek. Közben még gyepkockákat is kellett vágni és planierozni. Általában igyekeztünk egymáson segíteni. Itt már cipőnk nem volt. Naponta gyalogoltunk itt is 10-15 km-t. Apellállás után el kellett mennünk az erdőbe egy teljes fenyőfát hozni 8-10 km messzeségből. Ezzel kellett befedni a futóárkot. Aki csak egy ágat vitt, azt 3 Post leteperte a földre és ütötte. Egy egész fát kellett mindenkinek vinnie. Itt egyébként előfordult, hogy egy-egy lengyel előmunkás bevitt tőlünk levelet Brombergbe az egyik leánynak, onnan újságot hozott. Egyszer egy ilyen előmunkást elfogott az SS. Mint hazaárulót, azonnal kivégezték, és családját elvitték Auschwitzba. Ezután megszűnt mindenféle segítség kívülről. Decemberben már 16-18 halottunk volt naponta, akik éhen haltak. Főleg a fiatalság - 16-tól 30 évig - nem bírta. Mindnyájan hastífuszban voltunk, gyógyszert nem kaptunk, a betegeknek csak fél adag kosztot adtak. Amikor Bromberget bombázták, nem kaptunk büntetésből kenyeret. Itt már nagyobb munkateljesítményt kívántak. 2 és fél méter hosszú árkot kellett ásnunk, 5 méter szélesre, az egyik oldalán 180 cm mélyre, mások oldalán 160 cm-re. Ezt kellett volna 4-5-nek csinálni. De ezek közül 2-3 ember már beteg volt, úgyhogy ezek helyett is nekünk kellett dolgoznunk. Itt azután rúgtak-vertek, a Postok belelöktek bennünket az árokba. Voltak olyanok, akiknek a lábát vágták el, másokat agyba-főbe ütöttek. Mosdani nem tudtunk, víz nem volt, teljesen eltetvesedtünk. Ha valaki betegen már nagyon rosszul volt, legfeljebb egy tál ecetet kapott, ez volt az egész gyógyszer. Aki nem dolgozott, csak fél kosztot kapott. Január 20.-ig itt voltunk. Az emberek nagy része elpusztult. Csak jellemzésül annyit, hogy pl. augusztus 28.-tól karácsonyig nem tudtunk mosakodni, ekkor kaptunk egy 5 perces tust. Jött u.i. egy vöröskeresztes fertőtlenítő vonat, s akkor mosakodhattunk. Hatvanan voltunk egy Zeltben, 30 cm hely volt mindenki számára, úgyhogy ha egy megfordult, akkor az egész sornak meg kellett fordulnia. Sokan mezítláb vagy papucsban jártak ki munkára. Január 19.-én kaptunk egy parancsot, hogy megszűnt a munka és Prombergbe, gyárba megyünk, csak az vállalkozzék az útra, aki 50 km-t egyfolytában meg tud tenni, mert aki elfárad, azt agyonlövik. Gyerekek és betegek ott maradnak, aki önként jelentkezik, az is ott maradhat, a többinek azonban mennie kell. 1200 emberrel elindul az Oberschaarführer az útra, többet nem visz magával. Háromszáznegyvenet kiválogattak, ezek között voltak egészségesek is, akiknek szüleit, vagy testvéreit otthagyták, és mi tudtuk, hogy ezeknek a sorsa kivégzés lesz. Reggel elindultunk. Az első nap volt egy órás pihenő. Az útra kaptunk egy kenyeret, egyebet semmit, és másnap megkezdődtek az agyonlövések. Az utolsó sort mindig kilőtték. Második nap pihenő nem volt, csak amíg az utolsó sor beéri az elsőt. Az első nap 34 km-t tettünk, a második nap már csak 24 km-t tettünk meg. Az első éjszaka egy ponyvakunyhóba zártak bennünket, másnap egy birkaistállóba, birkák közé. Mindig addig mentünk, amíg találtunk olyan helyet, ahová be lehetett zárni bennünket. A harmadik napon elértük Bromberget. Legalább 150-200 embert kivégeztek útközben. A negyedik nap délutánján az Oberschaarführer összehívta a Blockowákat, bejelentette, hogy közelednek az oroszok, ő el fog hagyni bennünket, de az életünket neki köszönhetjük, mert a litván Postok mind ki akartak végezni bennünket. Délután már nem mertünk kimenni az erdőbe. Délután már nem mertünk kimenni az erdőbe és elhatároztuk, hogy várakozunk. Éjszaka megszállt bennünket a német rendőrség, és összeállítottak bennünket ötös sorokba és tovább hajtottak bennünket. Ekkor már nagyon sokan elhatároztuk, hogy lefekszünk, és inkább agyonlövetjük magunkat, mert nem bírjuk már tovább. Ekkor jött egy német rendőrtiszt és azt mondotta, hogy csak estig tartsunk ki, mert akkor kapunk meleg ételt. Ekkor már 3 napja nem kaptunk enni, csak hóért tudtunk lehajolni, hogy valahogy bírjuk az utat. Este beértünk Kronowaba, és ott bezártak mindnyájunkat azzal a céllal, hogy az éjszaka kivégeznek bennünket. Éjszaka kaptunk egy légitámadást, mely az épület egy részét - amelyben voltunk - lerombolta, és egy óra múlva ott voltak az oroszok. Egyszer csak nyílik a cella ajtaja, és egy gépfegyver marad reánk. Azt hittük, itt a kivégzés ideje, de utána megláttuk a vörös zászlót. 5500 politikai fogoly is volt az épületben, akiket szintén ki akartak végezni. Ez január 26.-án történt. Kétnapi pihenés után az oroszok elszállásoltak a kronowai polgári iskolában. Ezt egyik éjszaka állítólag németek reánk gyújtották, és 36-an bent égtek. Másnap reggel a másik iskolában össze akartuk a tetveket söpörni és itt egy időzített bomba robbant fel, ahol három helyen magam is megsebesültem és hárman vagy négyen meghaltak. Azután az egész transzportot, mintegy 700 embert, elvitték Brombergbe, ahol fabarakkokban szállásoltak el bennünket azzal, hogy innen indul a transzport hazafelé. Mi innen elmenekültünk és akkor 11 napig pihentünk egy elhagyott német lakásban. Vonatot nem kaptunk, és így gyalog indultunk neki Krakkónak. Február 15.-ike felé értünk oda, ahonnan az oroszok kiutasítottak bennünket. Ekkor újból megszöktünk és február 27.-én elindultunk gyalog tizenegyen Krakkóból és hol vonaton, hol gyalogosan március #-én érkeztünk meg Sátoraljaújhelyre, március 10.-én Miskolcra, ahol gyönyörű fogadtatásban volt részünk az ottani zsidóság részéről. Tizennégy hétig voltam Miskolcon, mert haza nem tudtam jönni, hiszen sebesült voltam, és ott gyógykezeltek. Ekkor a Dunántúlon még harcok voltak, úgyhogy nem jöhettünk haza. Június 22.-én végre el tudtam indulni Miskolcról, és úgy jöttem haza.

Kifosztás