Kereső
Főoldal
A DEGOB-ról
A visszaemlékezők
Lágerenciklopédia
Idegen szavak, kifejezések
Támogatóink

Fent nevezett előadja a következőket:
Kispesten már a német megszállás előtt is igen nagy volt az antiszemitizmus. Mindenhonnan bojkottálták a zsidókat, nem engedték őket munkához jutni. Nem mentek vásárolni zsidó üzletekbe, viszont a keresztény üzletekben ki volt írva: "Keresztény magyar üzlet". "A zsidó a magyar faj gyilkosa !" Állandóan uszítottak a zsidóság ellen.1944. márciusában bevonultak a németek és Kispest keresztény lakossága nagyon boldog volt. Később már inkább látták, hogy miről van szó. A mi családunknak nem volt kifejezetten személyi ellensége a keresztények között.Április 5-én fel kellett tennünk a sárga csillagot. Ekkor az utcán kiköptek előttünk és azt üvöltetötték: "Pfuj zsidó!" Mi kénytelenek voltunk mindent eltűrni, nem gondoltuk, hogy számunkra még egyszer meg fog változni a helyzet. Én számítottam a deportálásra okulva lengyel példán. De még a holmijainkat sem mertem elvinni, mert nem akartam ezzel izgatni beteg Szüleimet.Berti rendőrfőfelügyelő volt a legnagyobb antiszemita, ott ártott a zsidóknak, ahol csak tudott.Május 30-án csillaggal megjelölt házakba költöztünk. Ezek a házak nem egy tömbben, hanem a városban szétszórtan feküdtek. Több zsidó családot összeköltöztettek a zsidó lakásokban. Magunkkal vihettünk mindent, ami elfért a lakásban.A gettó ügyei az Ötös Tanács hatáskörébe tartoztak.Velünk 2 zsidó család lakott egy lakásban, de amíg ki lehetett járni vásárolni, addig bírható volt az élet. Saját háztartásunk volt, mindenki saját magának főzött. A legborzalmasabbak a rémhírek voltak. Mindennap más valamivel jöttek: elvisznek minket... éjjel fognak összeszedni stb. Percenként csengetett a rendőr, mindig 3-4-5 példányban kellett összeírni a ház lakóit. Idegekremenő állapotok voltak, az ember nem tudta, hogy máról-holnapra mi lesz.Június 29-én behívóra bevonultam a Weiss Manfréd gyárba munkaszolgálatra. Mindössze 5 napig voltam itt. Ideiglenesen épített ócska légvédelmi óvóhely volt a lakhelyünk, vizes volt a fal és mi azt hittük, hogy ennél rosszabb már nem jöhet. Reggel munkára mentünk, gépek mellé állítottak, de sokszor többet voltunk pincében, mert az angolok a gyárat nagyon sokszor bombázták. Nekünk zsidóknak nem volt komoly óvóhelyünk, mi nem mehettünk a munkások részére épített bunkerekbe, minket külön tettek.Később romokat takarítottunk. Egy zsidó sem halt meg a légitámadásoknál. Strammul megálltuk a helyünket, felmentünk a félig leégett gyár tetejére és a leégett gerendákat lehoztuk. Kedden délelőtt jött egy parancs. Nagy izgalom, lárma és zaj mellett, ellepték a csendőrök a gyárat, nem lehetett megmozdulnunk. Odaadtuk a Muszosoknak a pénzt, aranyat, én a gyűrűmet adtam oda. Azt akartuk, hogy legalább nekik legyen, aztán csomagoltunk.Átvittek a csepeli iskolába és a szülésznők megmotoztak, ami nekik tetszett, azt egyszerűen elvették. Nekem a legjobban az fájt, hogy még az ezüst Mogendovidomat elvették, ez volt az életem legborzalmasabb perce, hogy egy magyar katona elvette az imakönyvemet, melyben drága szüleim és vőlegényem fényképe volt és belerúgott, hogy ezer darabra szakadt. Mindent ami szép volt, azt elszedték. Az persze egyéni akció volt.Onnan hosszú gyaloglás után - minden második embernek jutott egy csendőr -, késő este a hajóállomásra vittek. Borzalmas hideg volt, mindenki 2-3 ruhát vett fel. A hajón az a rémhír járta, hogy az marad meg, ami rajtunk van. Elszállítottak Budakalászra. Itt 1 1/2 napot töltöttem, zuhogott az eső és kint feküdtünk egy szenes kupacon. Sajátkezűleg levágtuk a hajunkat, nehogy megtetvesedjünk. Volt egy konyha, borzasztó rossz és piszkos, én nem ettem semmit, mert még volt otthonról egy kis ételem.Maga a deportálás borzalmak-borzalma volt. Hatalmas szerelvényen szállítottak, 70-en voltunk egy waggonban. Mikor Kassára értünk, feljöttek a magyar katonák és kijelentették, hogy átadnak az SS-nek. Adjuk oda az értékeinket, mert főbelőnek. Sokan odaadták, amit tudtak. De volt egy barátnőm, akinek a teletalpú cipőjében volt egy aranyóra és egy brilliáns és inkább mezítláb járt, hogy ne kopjék a talpa, de hazahozta az értékeit. Vasárnap reggel érkeztünk Auschwitzba. A C.Lager 25.sz. blockjába kerültem. 1200-an voltunk egy olyan helyen, ahol a negyedrésze sem fért volna el. Ennivaló alig volt, csak egy kis tea, vagy fekete. Appellt álltunk éjjel 2 órakor,amíg nekik tetszett. Ha valaki hiányzott, az egész Lagernek térdelnie kellett. Esőben, szélben nem volt könyörület. Körülbelül 5 hétig voltunk itt, aztán munkástransporttal Stutthofba kerültem. Ez elosztóhely volt.Innen Argenauba vittek. Egy erdő közepén laktunk, furnérlemezből épült kerek Zeltben, olyan volt az egész, mint egy gyufaskatulya. A legnagyobb havas télben fagyoskodtunk itt. Ágyunk nem volt, rohadt szalmán aludtunk. Ennivalónk kevés volt, reggel fekete és délután krumplileves só és zsír nélkül. 3-4-en kaptunk egy kenyeret, egyszer hetenként egy kis sajtot, 1 1/2 dkg-s margarint hetenként ötször. Azt nem ettük meg, hanem mécsest csináltunk belőle, hogy legalább ne sötétben kelljen lefeküdnünk, mert nem volt lámpánk sem.Innen jártunk dolgozni, sokszor olyan hosszú útra, hogy mire kiértünk, már elfáradtunk. Este olyan sötétben jöttünk vissza, hogy nem is láttuk egymást. Kábelárkot és páncélárkokat ástunk és hordtuk a kábeleket. Kegyetlenül nehéz munka volt. Úgy dolgoztunk mint a gályarabok. Én egész télen fatalpú bakancsba jártam, amiből kinn volt a lábujjam, kicsi, szűk volt és az ásóval elvágtam az orrát. Egész télen így jártam kint a hóban.Innen elvittek Thornba, ahol ugyanaz volt a helyzet, mint Argenauben. Ezeket a Zelteket vitték tovább és ezekben laktunk megint. A munka hasonló volt és ugyanazok az SS-ek kínoztak minket. Ha valaki krumplit vagy répát lopott, képesek voltak félig agyonverni.Thornból az oroszok közeledtére vittek el. Indulás előtt megkérdezték, hogy ki nem tud menni. Sokan külön álltak, meg megígérték, hogy kocsin hozzák őket. Minket elvittek gyalog, a visszamaradottakat Zeltbe zárták és ott agyonlőtték. Ezt 2 lánytól tudom, akik mellett csak elsuhant a golyó, egyiknek a szemét lőtték ki, utolsó pillanatban sikerült elmenkülniök.Már elindultunk gyalog az erdőn keresztül. Az Oberscharführer azt proponálta a másik SS-nek, hogy lőjjenek le minket, nehogy az oroszok kezébe kerüljünk. Aki lemaradt, azt lelőtték.Brombergen át mentünk, a nyílt utcán csak úgy potyogtak le egymás mellett az SS-ek golyójától a halottak. Mindennap beszállásoltak valahová. 1 1/2 kenyeret kaptunk 5 napra. Végül egy kastélyban szállásoltak el, ahonnan az összes SS meglépett. Utána lengyel civilrendőrség vitt be Croneba, ahol megtörtént felszabadulásunk az oroszok által.Gyalog, vonaton, jégtáblákon keresztül, kabát nélkül jöttem haza. Az úton loptunk, bementünk egy német házba, mindent megettünk, 1 hétig pihentünk és továbbmentünk. 39 kg-gal jöttem haza márciusban, de akkor már meg voltam hízva, de most 70 kg vagyok.Szüleimet és nővéremet kisgyermekével együtt az auschwitzi gázkamrába vitték.Mint régi Betárnak az a tervem, hogy kimegyek Palesztinába. Most megyek férjhez és az urammal együtt akarok kimenni.

Kifosztás