Kereső
Főoldal
A DEGOB-ról
A visszaemlékezők
Lágerenciklopédia
Idegen szavak, kifejezések
Támogatóink

Fent nevezett előadja a következőket:
1944. október 30-án vettem át a Wesselényi utcai zsidókórház igazgatását. Ebben az időben még csak ez a központi kórház volt egy fiókkórházzal, mely az Akácfa u. 30.szám alatt működött. Később a kórház igazgatása alá tartoztak az összes budapesti zsidó felekezeti kórházak, ellentétben az elmúlt időkkel, amikor külön vezetés alatt állottak. Minden felekezeti kórház a Zsidó Tanács kebelén belül működő központi vezetőséghez tartozott. Tekintettel arra, hogy a Wesselényi utcai kórházban csak 240 ágyunk volt, a beteglétszám pedig 240-en jóval felemelkedett, 1200-ra, kénytelenek voltunk fiókkórházakat felállítani a gettón belül, melyek a következők voltak:Wesselény utca 31, 35, 37, Akácfa utca 18-20, 22 (aggok háza), 30, 38, Klauzál tér 9. és még ezenkívül 13 fiókkórház; gettókórházak száma összesen 22 volt. Ezek a gettóbeli fiókkórházak úgy jöttek létre, hogy amikor a központi kórház létszáma 1200-ra duzzadt a 240-es férőhellyel szemben, és minden pince, folyosó, lépcsőház tele volt már betegekkel, a Tanács rendelkezésünkre bocsátott egy gettóbeli lakást, ahol a bútorokat egy szobába raktuk össze és gyorsan berendeztük kórházzá a lakást, vagy legtöbbször lakásokat. A betegek természetesen saját felszerelésüket magukkal hozták, mi csak orvosokkal, ápolókkal és gyógyszerrel láttuk el őket. Minden ilyen fiókkórház 6-8 orvossal működött, a központi kórházban pedig 31 orvos volt. Szigorú rendeletet kaptunk, hogy minden 30 betegre egy orvost alkalmazhatunk. Az egyetlen központi kórház volt csak jól felszerelve kórházilag, volt műtője, röntgen-laboratóriuma, így tulajdonképpen minden sebészeti beteget itt kellett elhelyezni.A gettón kívül is működtek kórházak, így: a Weiss Alice Szülőotthon, Budán a Bíró Dániel, Maros utcai kórház és a Szeretetház, továbbá mint szükségkórházak: Szabolcs utcában, Bethlen tér 2.sz., Rákóczi út 14., Erzsébet körút 26.Kórházunk éppen a nyilasok alatt vált nélkülözhetetlenné a zsidóság, illetve a "sárga csillag viselésére kötelezettek" életében. A köz- és magánkórházak "csillagos" betegeket nem vehettek fel, a bentfekvőket pedig el kellett bocsátaniok. Nálunk volt az egyetlen működő sebészeti osztály és röntgen, szülészeti osztályban is csak a Weiss Alice kórház volt a társunk.Ennek következménye volt, hogy az összes sebészeti betegeket és a szülő nők nagy részét csakis ide hozták, azokat minden körülmények között fel kellett vennünk, tekintet nélkül a férőhelyek számára.A betegek zsúfolt elhelyezése fokozott megterhelése volt az ápoló- és orvosszemélyzetnek, mert a legodaadóbb és legönfeláldozóbb ápolást, illetve gyógykezlést tett szükségessé. Ugyanakkor pedig már egy zug sem volt, ahol saját pihenéséről gondoskodhatott volna. Ott aludtak az ápolónővérek, műtősök a folyosókon, hidegben a földön, a betegek között keskeny helyen kettesével és éheztek, de dolgoztak. Orvosaink legnagyobb része is kiszorult az orvosi szobákból, legtöbbje a gennyes műtőben talált csak helyet a földön. Napirenden volt az éjszakai munka, mert az öngyilkosok, súlyosan sérültek, halálosan legyengült emberek beszállítása éjjel-nappal folyt.Amikor valami szigorítás jött, vagy pedig újabb rendeletek, ilyenkor mindig erősen megnőtt a rohamozók tömege, akik között természetesen volt nembeteg is. Kénytelenek voltunk elhelyezni őket, bár igen szigorú rendeletek voltak a felvételt illetően, mert eleinte 60, később 50 éven aluli férfit és 40 éven aluli nőt csak leszerelési igazolvánnyal, vagy pedig tiszti orvosi írással lehetett felvenni. Természetesen ezt a rendelkezést nem tudtuk betartani, kénytelenek voltunk ezen a korhatáron belül is betegeket felvenni.Az utcán egyre inkább életveszélyessé vált a járás. Ez volt az oka, hogy a kórház orvosa és ápolószemélyzetéből sokan nem tudtak már bejönni és csak a bentlakók látták el a szolgálatot. Mindjárt október 16-án délelőtt nyilaskarszalagos csőcselék rontott be a kórházba. A személyzetet, az igazgató-főorvost és az összes orvosokat a falhoz állították. Az igazgatót el akarták vinni, mert soknak találták az ápoló személyzetet.Minden dátum tömeges beözönlést jelentett. Így pl. az október 23-iki KISOK-pályára való bevonulás, vagy a védett házakba való menés alkalmával tömegesen hoztak be öngyilkosokat, úgy hogy kb. 260 öngyilkost vettünk fel csak a központi kórházba, ezek közül 100 meg is halt. De küldtünk nagy számban a fiókintézetekhez is betegeket (öngyilkosokat) mikor már nem volt helyünk.A kórházban volt kb. 200 munkaszolgálatos, akik közül 50 hivatalosan teljesített szolgálatot, a katonaság engedélyével, de 150-en bujdostak és mi ezeket használtuk fel küldöncöknek, kapuőrséghez stb.A betegek létszáma a gettókórházakkal együtt egy alkalommal 7500 volt. Ez a nagy létszám úgy jött létre, hogy a Téglagyárból Hegyeshalomról visszahozottak között óriási volt a beteglétszám, akik bekerültek a kórházba. Csak így vált lehetővé azon szerencsétlen százaknak az elhelyezése, akiket akár a svéd, akár a svájci követség, vagy a Nemzetközi Vöröskereszt hozatott vissza a Téglagyárból, vagy akár Hegyeshalomról is. Ezek a visszahozottak is közel a pusztuláshoz, erősen leromlott állapotban kerültek haza, sokszor olyan sérülésekkel, hogy itthon haltak bele, vagy lábukat kellett feláldozni életbenmaradásuk érdekében. Ezeknek is szükségkórház kellett.A kórház látszólag nagyobb életbiztonságot nyújtott, mint a lakás, mert józan ésszel úgy vélekedett mindenki, hogy a beteget még mindig inkább fogják a nyilasok respektálni, mint az egészségeseket. Hogy ez sajnos nem vált be mindenhol, azt a két budai zsidókórház tömegmészárlásos szomorú esete bizonyította.Október 16-án Bowenher Armand holland állampolgár, angol nyelvtanárt, ki ugyan nem volt zsidó, de annak nézték - hiába szabadkozott - úgy megverték, hogy bénulásos tünetek között november 9-én meghalt.December 3-án behatoltak a nyilasok a Columbus utcai táborba, ahol a Palesztinába kivándorolni szándékozók gyülekeztek. Ennek a támadásnak sérültjeit hozzánk hozták be. Számos olyan beteget hoztak be, akiket a nyilasok a legbrutálisabb bántalmaztak. Sok égési sérült is került hozzánk. Ezek az égési sebek úgy keletkeztek, hogy az áldozat lábujjai közé papírost dugtak és meggyújtották. Ilyen eset több is volt.Számos esetben hoztak be rendőrök is sérülteket, olyanokat, akiket a ház előtt géppisztollyal lelőttek. Ezek között volt egy hatalmas, atlétatermetű ember, akinek 5-6 golyó ment át a testén. Amikor behozták, még pár lépést tett a lépcsőházban és ott halt meg.A Svábhegyről is kerültek be tarkólövéses sérültek, többek között egy hölgy, akin erőszakos nemi közösülést végeztek, öt nyilas személy. Gyógyultan hagyta el a kórházat.December 31-én nyilas támadás érte a Vadász utca 29.sz. alatti svájci követséget. Akkor is hoztak be néhány sebesültet, többek között Scheiber rabbinét, aki sérüléseibe belehalt.Január 9-én a Dunapartról menekülteket hoztak be. A Charité Poliklinikáról 14 zsidó származású beteget, súlyosságra való tekintet nélkül ruhátlanul kihajtottak a Dunához és belelőtték őket. Egyetlen életbenmaradt Kollmann Zsuzsa sérülés nélkül úszta meg, mert előreugrott, de édesanyja már ott pusztult el, segítségért kiáltott, de nem tudott segítségére menni, mert a víz elsodorta. Január 12-én a nyilasok behatoltak a gettón belüli Wesselényi utca 27. számú ház óvóhelyére és az ott összegyűlteket nagyrészben agyonlőtték, számszerint 46-t. Ezek közül 6 sebesült hozzánk került.A sáncásók közül is nagyon sok lőtt sérültet kaptunk, olyanokat, akiket útközben lőttek le. Ezek között is több volt a tarkólövéses sérült.De rengeteg áldozatot követelt az is, hogy a betegeket vagy egyáltalában nem, vagy későn engedték csak orvoshoz. Kizárt sérv, gyomorátfúródás csak 2-3 nap múlva került műtétre. Üszkös orbánccal is már csak haldokló állapotban kaptunk beteget.Természetesen elsősorban sérülteket vettünk fel. Emlékszem egyetlenegy olyan napra, amikor egyetlen alkalommal egy órán belül 50 embert hoztak be, akik közül 11-en,még mielőtt a műtőasztalra kerültek volna, meghaltak. Ezek mind gettóbeli zsidók voltak, egy bombatámadás áldozatai. Nyilasok okozta sérülteket felvettünk kb. 300-t január 17-ig, akik közül kb. 50 meg is halt. Ezek mind lövési sérültek voltak, de egyik sem a gettóból, hanem a város különböző részeiről, így pl. a Liszt Ferenc térről hoztak be 15 sérültet.Egyik kórházi alkalmazottunk, név szerint Steiner Mór, egy pinceablakon dolgozott és az utcai részen állott abban az időben, amikor nem volt szabad zsidónak az utcára menni. Elcipelték és 3-4 nap múlva holttestét dobták a kórház elé.A kórház kapujából hurcolták el Schwartz Tibor munkaszolgálatos kapuőrt, akit a Barcsay utcában még útközben agyonlőttek.Schäfer Zoltán munkaszolgálatost ugyancsak halva találtuk az Andrássy úton, nyilas golyótól találva. Az igen bátor és félelmet nem ismerő Schäfer a kórház részére sürgősen szükséges gyógyszerek beszerzésére indult útnak, ahonnan már visszatérése nem volt.Állandó terror alatt állottunk. Tudták, hogy zsidókórház, bár a Nemzetközi Vöröskereszt védelmét időközben megszereztük. Ennek dacára nagyon sokszor fenyegettek, razziáztak. Január 15-én parancsot kaptam, hogy állítsam elő az orvosok és ápolószemélyzet felét, továbbá a betegek felét és vigyem be az Andrássy út 60-ba "igazolásra". Tudtuk, hogy ez a halált jelenti. Ekkor már volt néhány nyilas, csendőr és katonasebesültünk is, hiszen a front akkor már az Erzsébet körútnál volt, úgy hogy a sérülteket nem tudták máshová szállítani. A Rókus kórház ekkor már nem működött. Rendkívül súlyos légitámadás volt aznap és ez volt a szerencsénk. Lehozattam a nyilas sérülteket, továbbá egy sebesült SS-t is és ott a behatoló nyilasok előtt kezdtem őket kötözni. Ezek a nyilasok könyörögtek értünk és elmondották, hogy úgy bántunk velük, mintha édesapjuk lettünk volna. Hatásosan támogatott bennünket a nyilasok leszerelésében egy Prónay-különítménybeli hadnagy, név szerint Surányi, aki bemenkült a kórházba, de nem volt sebesült. Könyörgött nekik és mikor ez nem használt, lelövéssel fenyegette őket. Az orvosok közül többen hangoztatták, hogy nem engedik magukat elhurcolni. Ez akkor történt, amikor a budai kórházakat már megtámadták, úgy látszott, hogy szisztematikusan igyekeztek a kórházakat elpusztítani.A legkritikusabb volt a két utolsó nap. Tudtuk már ekkor a budai tragikus eseteket, minden pillanatban vártuk, hogy ez nálunk is megtörténhetik. Mint fentebb említettem bennünket sem kerültek ki.A kórház mellett volt egy magyar ágyu, amelynek 11 tagú kiszolgáló személyzetével összebarátkoztunk. Sikerült őket megnyerni, hogy védelmünkre kelnek, ha valami nyilas támadás érne. Ezek közül 1-2 ember a mi kapunk alatt tartózkodott, a többi pedig a szemben lévő házban. Megállapodtunk abban, hogy esetleges támadás alatt átkiabálunk hozzájuk és ők megvédenek bennünket.Így éltük meg a felszabadulást ! A halálozás ekkor is óriási volt, különösen a csecsemők és aggok között. Táplálék híján és a hideg következtében ezek sajnos nem bírták ki, mi pedig nem tudtunk rajtuk segíteni. A csecsemőknek nem tudtunk tejet szerezni, a táplálék kizárólag bab és borsó volt, a legtöbb hasmenéses beteg a megfelelő táplálék hiányában elpusztult, úgy hogy a felszabaduláskor egyetlen egy napon 180 hullát szállítottak el a Wesselényi kórházból. Ez az óriási halálozási arány még heteken át tartott. Tüzelőanyag nem volt, minden ablak betörve, ez mind hozzájárult ahhoz, hogy az emberek hulljanak, köztük elsősorban az aggok.A fiókkórházakban is ezek az állapotok uralkodtak. Az éhség, hideg még sokkal nagyobb mértékben állott itt fenn, a hygiéniai viszonyok még sokkal rosszabbak voltak itt, így a halálozási arányszám még kedvezőtlenebb volt.Május hónapban feloszlottak a kórházak, először a fiókok és azután a központ.

Kifosztás