Jegyzőkönyv: 520
Név: H. E.
Neme: nő
Születési hely: Budapest
Születési idő: 1919
Utolsó lakóhely: Munkács
Foglalkozás: tanítónő
Gettó: Munkács
Táborok: Auschwitz, Unterlüss
Neme: nő
Születési hely: Budapest
Születési idő: 1919
Utolsó lakóhely: Munkács
Foglalkozás: tanítónő
Gettó: Munkács
Táborok: Auschwitz, Unterlüss
Név: H. I.
Neme: nő
Születési hely: Budapest
Születési idő: 1920
Utolsó lakóhely: Munkács
Foglalkozás: tanítónő
Gettó: Munkács
Táborok: Auschwitz, Unterlüss
Neme: nő
Születési hely: Budapest
Születési idő: 1920
Utolsó lakóhely: Munkács
Foglalkozás: tanítónő
Gettó: Munkács
Táborok: Auschwitz, Unterlüss
Név: H. E.
Neme: nő
Születési hely: Budapest
Születési idő: 1922
Utolsó lakóhely: Munkács
Foglalkozás: háztartásbeli
Gettó: Munkács
Táborok: Auschwitz, Unterlüss
Neme: nő
Születési hely: Budapest
Születési idő: 1922
Utolsó lakóhely: Munkács
Foglalkozás: háztartásbeli
Gettó: Munkács
Táborok: Auschwitz, Unterlüss
Fent nevezett előadja a következőket:
Szüleinkkel laktunk Munkácson, édesapánk nyomdász volt. Ketten (Edit és Ilona) tanítottunk, rendesen megéltünk. Kevéssel a németek bejövetele után betereltek bennünket gettóba, majd onnan a téglagyárba. 5 hétig voltunk. Az utóbbi időkben naponta vagoníroztak 300-400 embert, tudtuk, hogy előbb-utóbb mi is sorra fogunk kerülni. Azt mondták, hogy Hortobágyra visznek bennünket munkára, de nem hittük. Azt persze elképzelni se tudtuk, hogy milyen sors vár reánk.Egy napon csakugyan transzportba kerültünk mi is. Vagonba gyömöszöltek bennünket, amelyben 70-en voltunk. Ennivalónk volt, amit magunkkal vittünk. Mást nem igen vittünk magunkkal, mert már a téglagyárban minden elszedtek tőlünk. Karórát, pénzt, kisebb értékeket, amit a zsebünkben vittünk, útközben Kassán vették el a csendőrök.Auschwitzba érkeztünk. Nagyon gyorsan le kellett szállnunk a vagonból és ott azonnal elválasztottak bennünket a szüleinktől, akik a másik oldalra kerültek. Mi hárman együtt maradtunk. Bevittek bennünket a fürdőbe, ahol meztelenre vetkőztettek, hajunkat lenyírták, teljesen szőrtelenítettek és fürdő után egy szál rongyos ruhát adtak, minden fehérnemű nélkül. Utána a "C" láger 24. blokkba kerültünk.Egy blokkban 1000 ember volt. Munka nem volt, hanem folyton appell. Ez normális körülmények között napi 6 órát vett igénybe, de ha valami közbejött - például valaki hiányzott - akkor még tovább tartott és esetleg végig térdepelni kellett.Erzsit egy SS nő bottal fejbe verte, úgyhogy 8 hétig gennyes sebvolt a fején. Meg is operálták az "A" lágerban. Amint visszajött az operációról, 5 perc múlva, 5 óra hosszat tartó térdeplő appellt kellett végig csinálnia.Az éjszakák rettenetesek voltak, mert Erzsinek gennyes volt a feje és napok is beleteltek, amíg kötést cseréltek. Rettenetes szaga volt és nem csak mi, hanem a körülöttünk fekvők is szenvedtek tőle, hiába vettük mindketten magunk közé. Kértük az Aufseherint, hogy engedje meg, hogy nem kelljen appellra kimennie, legalább akkor nem amikor esik az eső, de ő kikergette az esőbe, fején a papírkötéssel, azzal, hogy úgyis megfogsz dögölni. A blokkba állandóan beesett az eső, de nemcsak ezért nem tudtunk aludni. A legrosszabb az volt, hogy halottuk és láttuk, amint állandóan jönnek a transzportok. Hallottuk az ordítozást, kétségbeesett segélykiáltásokat, sikoltozást.Erzsinek később a tüdejét is megtámadta ez az életmód, mert az állandó esőben a tető beázott fejünk fölött és két hétig a vízben feküdtünk a cementen.Nagyon nehéz volt együtt maradnunk, mert minden nap jött Dr. Mengele és egy Drechler nevű SS-nő, szelektálni. Egyik blokkból a másikba szaladtunk, mindenféle ravasz cselhez folyamodtunk és bújócskát játszottunk, csakhogy valahogy együtt maradhassunk. Az idegeinket nagyon megviselte ez az állandó félelem a különválasztástól, úgy hogy végül már boldogok voltunk, amikor bekerültünk a munkástranszportba. Ez se ment izgalom nélkül, mert Erzsit nem akarták bevenni a transzportba, de ő makacskodott, hogy ő erős, dolgozni akar, úgy hogy végül mégis velünk jöhetett. Azt persze nem mondta, hogy együtt akar maradni a testvéreivel, mert akkor biztosan nem engedték volna velünk. Unterlüssbe kerültünk, Hannover mellett. Ott kétféle munka volt, fegyvergyári és kinti munka. Mi a külső munkát választottuk, mert nem akartuk, hogy Erzsi amúgy is gyenge tüdejét a gyári gázzal telített levegő még jobban tönkretegye. Nehéz munka volt, rengeteget fáztunk, kabátunk nem volt, egy szál ruhában dolgoztunk egész télen. A bánásmód általában nem lett volna rossz, csak egy SS nő volt, aki nagyon vert bennünket. A legcsekélyebb ok is elég volt arra, hogy félholtra verjen, például, ha valakinél egy krumplit talált. Már pedig hibátlan senki sem volt, mert mindenki igyekezett lopni magának valami kis élelmet, hogy dolgozni, és egyáltalán élni tudjon. Edit SS-Kommandóban volt, úgyhogy mindig tudott néhány szem krumplit, vagy ilyesmit lopni. Ennek köszönhetjük, hogy életben maradtunk. Eleinte krumplis, makarónis, gerslis leveseket kaptunk, ezzel kihúztuk volna, de később már csak Steckrübe-levest adtak. Kenyeret két hétig egyáltalán nem kaptunk, később 18-ba, majd 10-be vágva. Ez igen szegény környék volt, a lakosság is éhezett, sőt maga az SS is.Erzsike megbetegedett. Nem akart otthon maradni, mert a betegeket mindig elvitték, és nekünk hármunknak mindig csak egyetlen gondolatunk és célunk volt, - együtt maradni. Kijárt állandóan a munkára.Elszállásolásunk elég jó volt. Barakkokban laktunk, mindenkinek saját ágya és két pokróca volt. Saját tányérja és evőeszköze is volt mindenkinek. Mosakodni lehetett, tiszták is voltunk, csak később a berbenbelseni transzport hozott közénk tetveket, úgyhogy nálunk is kiütött a flekktífusz. Ilonka megkapta, 4 hétig feküdt.Amikor már csak napok kérdése volt, hogy az angolok megérkeznek, a Lagerführer kijelentette, hogy a lágernek menekülnie kell, de a betegek maradni fognak. Megint itt volt a fenyegető félelem, hogy elválasztanak bennünket, hiszen Ilonka tífuszban feküdt. Úgy oldottuk meg a problémát, hogy mi ketten is beteget jelentettünk és befeküdtünk a flekkesek közé.Úgy volt, hogy a lágert viszik gyalog és mi betegek maradtunk. Utolsó pillanatban bejött egy SS-nő és felrakatott bennünket egy teherautóra. Láttuk, hogy nagyon sürgős a dolog, két SS tanakodott, hogy melyik jöjjön velünk, egyiknek se volt kedve. Elindítottak bennünket a teherautóval, még levest se kaptunk aznap, kenyeret pedig már két napja nem kaptunk. Előttük kis fekete luxuskocsi ment, 5 percenként megállt, visszafordult: "Folgen!". Lüneburgba vittek, amely Hamburgtól nem messze fekszik. Egy házban leraktak bennünket és ### ládát tettek helyettünk az autóra. A ládákon "Branntvein" felírás volt. Újra felraktak bennünket a ládákhoz és elindultunk visszafelé. Útközben többször megállították a kocsit, mindig azt mondták, hogy 4 Sträflinget visznek "und in den Kisten ist ihre Verpflegung".Este a városon túl, egy erdő szélén leraktak bennünket a kocsiról és az SS azt mondta, hogy egy órán belül értünk jön. Akkor már tudtuk, hogy szabadok vagyunk, csak éppen azt nem tudtuk, hogy mit kezdjünk a szabadsággal, hiszen 24-ünk közül 18-nak 40 fokos láza volt. Az SS-ek mint a megmérgezett patkányok fel és alá szaladgáltak, tudtuk, hogy amelyiknek kedve támad, sorra lelő bennünket, el voltunk készülve, hogy már csak percekig élhetünk.Késő este egy Wehrmacht katonának feltűnt a mi szerencsétlen csíkos ruhás csoportunk, odajött hozzánk, elmondtuk neki a helyzetet, megsajnált bennünket, szétosztotta közöttünk a kenyerét. Az egyik lengyel zsidó lány - aki pedig szintén flekkes volt - addig kutatott, amíg talált egy kis arcfestéket, kifestette magát, odament a Wehrmacht katonához, beszélgetett vele, kellette magát, addig-addig, amíg megtetszett neki és az ő kedvéért megmentett bennünket.Häcklingen faluba vitte, ott kényszerítette az egyik parasztgazdát, hogy elbujtasson bennünket a szalmában. Nem nagyon volt hajlandó, de a mi Wehrmacht-katonánk azt mondta neki, hogy ha a hajunk szála is meggörbül, akkor az angolok őt fogják megölni. 8 napig tartott ott, bőségesen ellátott élelemmel, úgyhogy mind meggyógyultak a flekkesek.Április 18.-án bejöttek az angolok. Rögtön gondoskodtak rólunk. Egy lakásba vittek bennünket, elláttak élelemmel, kiraboltak egy üzletet és tetőtől talpig felöltöztettek. Jött egy angol katonaorvos is, megvizsgált bennünket és mind a 24-ünket azonnal kórházba utalt.A Lüneburg-i kórházba kerültünk, ahol 3 hónapot töltöttünk. Ott 24-ünk közül 3 meghalt. Bohdner Rózsi csöglei kislány megőrült. Állandó rémképei voltak, azt hitte, hogy az angol katonák álruhás SS-ek. Kiabált, hogy "hát nem látjátok, hogy SS", végül öngyilkos lett.Amikor meghallottuk, hogy indul az utolsó cseh transzport, mi is csatlakoztunk, hogy hazamehessünk.A jövőre nézve nincsenek terveink, egyelőre nagyon fáradtak vagyunk.