Kereső
Főoldal
A DEGOB-ról
A visszaemlékezők
Lágerenciklopédia
Idegen szavak, kifejezések
Támogatóink

Fentnevezett előadja a következőket:
1944. 05. 15.-én behívtak munkaszolgálatra, Gödöllőre, ahonnan Kertecske nevű községbe kerülte, amely a román határon van. Vasutat építettünk. A századparancsnok Kammermayer főhadnagy volt, aki valamelyik pesti adóhivatalban tisztviselő. A lehető legjobban és legudvariasabban bánt velünk, bánásmódja annyira jó volt, hogy végül is őt büntették meg engedékenységéért. Teljesen kifogástalan szállásunk és ellátásunk volt, a parancs ellenére még dohányneművel is ellátott és nem vett el tőlünk semmit.Ősszel felkerültem Budapestre, ahol a Rákos-rendezőn dolgoztam, innen Felsőgallára, Komáromba, végül az Albrecht laktanyába kerültem. Az Albrecht laktanyából a század egy részét a Dunántúlra vitték, én portugál védettséggel a Csanádi utcai iskolába kerültem, ahol egy Dénes nevű főhadnagy volt a parancsnok (lakcíme állítólag Hegyalja u. 5.), helyettese, pedig Bogyi hadnagy volt, aki valamelyik biztosító intézetnél titkár. Ezek ketten becsaptak bennünket, azt mondták, hogy bemutató szemlére megyünk és így a század legnagyobb része minden felszerelése nélkül ment el.A józsefvárosi pályaudvarra vittek, ott segítségünkre akart lenni egy Dr. Ágoston nevű rendőrkapitány, de nem volt módja, mert SS-ekkel voltunk körülvéve. Vagonokba gyömöszöltek bennünket, - 75 embert egybe - elindultunk Hegyeshalmon keresztül Ausztriába és onnan vissza Sopronba. Sopronban a kiszállásnál nyilasok ütöttek-vertek bennünket és útnak indítottak Fertőrákosra. Útközben agyonlőttek egy munkaszolgálatost, nem tudom, hogy miért.Fertőrákoson csűrökben laktunk és úgynevezett Politisch Leiter-ek fennhatósága alá tartoztunk. Ezek a lehető legrosszabbul bántak velünk. Élelem eleinte szűkösen elég volt, később már olyan kevés, hogy éhen halni éppen nem lehetett belőle, de táplálkozni sem. Teljesen kiraboltak bennünket, ruháinkat, gyógyszereinket, apróbb értékeinket, mind elvették.A munka igen kemény volt. Reggel 5-től, délután fél 5-ig tartott. Az ottani parasztok egyeseknek adtak ennivalót, kenyeret, cigarettát.Beoltottak bennünket flekktífusz ellen. Az elszállásolásunk nagyon rossz volt, nyitott csűrökben laktunk, rengeteg ember fagyott meg. Reggel, amikor felébredtünk, 10-15 cm-es hó borított bennünket.Március végén, éppen széder este, elindítottak bennünket Mauthausenbe. Ott rettenetes körülmények között éltünk és csakúgy hullottak az emberek. Mosakodási és tisztálkodási lehetőségünk annyira nem volt, hogy kitört a flekktífusz és a rossz táplálkozástól természetesen a hasmenés.Április közepén elindítottak bennünket Gunskirchenbe. Háromnapos gyalogutat tettünk meg, amely út a deportációnak talán legszörnyűbb élménye volt. Enni a három nap alatt egyetlen egyszer kaptunk, természetes, hogy amúgy is legyöngült, elgyötört szervezetünkkel alig-alig bírtuk az utat. De bírni kellett, mert aki lemaradt 50-60 lépésre, azt tarkón lőtték. Volt olyan 500-as csoport, amelyből egy délután kilőttek 118 embert. Útközben Emseeben egy SS, minden ok nélkül, olyat ütött öklével a szájamra, hogy kihullottak a fogaim. Én is elérkeztem arra a pontra, hogy már nem bírtam menni, mert a megerőltetéstől a szívizom-zavar következett be nálam. Eszméletlenül összeestem. Weiser József nevű bajtársam talált rám az árokban, magamhoz térített és továbbcipelt. Neki köszönhetem az életemet.Gunskirchen újonnan épített, helyesebben még el sem készült láger volt. Egy 250m hosszú és 8m széles barakkba, amelyben maximum 800 ember fért volna el, 2650 ember nyert elhelyezést. Ütöttük, rúgtuk, öltük egymást egy kis helyért. Vizet nem adtak, csak egyszer, egy héten 1/2 litert. Élelem a következő volt: feketekávé, kb. 3 deci marharépaleves és kb. 12 dkg kenyér.Az SS bánásmódja rettenetes volt. Agyonlőttek embereket, akik szükségüket nem a latrinában, hanem a latrina mellett végezték el. Pedig egyetlen latrina volt 17000 ember számára és amellett mindenkinek hasmenése volt. Minden ok nélkül vérebeket uszítottak az emberekre. Amikor az orvosok először jelentették a flekktífusz eseteket, első reggel mind a 11 flekkest agyonlőtték. Úgyhogy később már csak influenza fordult elő, a flekktífusz lázban gyötrődő emberekre az orvosok azt mondták, hogy influenzásak, nehogy agyonlőjék őket. Gyógyszer persze nem volt, úgy hogy például a fagyási sebeket WC. papírral kezelték. Az általános halálozási szám, szerencsés napokon 160 volt. Tömegsírba - tudomásom szerint minden feljegyzés nélkül - temették el a halottakat.Május 4.-én az amerikai csapatok felszabadítottak bennünket.

Kifosztás