Kereső
Főoldal
A DEGOB-ról
A visszaemlékezők
Lágerenciklopédia
Idegen szavak, kifejezések
Támogatóink

Fent nevezett előadja a következőket:
Édesapám fűszerkereskedő volt Kassán. Két háza volt, a harmadikat akkor kezdték építeni. Szüleimmel és két testvéremmel 5 szobás lakásban laktunk; kimondottan gazdag embernek számított édesapám. Ő elásott valahová sok pénzt, ékszert és elismervényeket keresztény barátaitól, hogy mit és mennyit vettek át tőle megőrzésre. Ő szegény meghalt Auschwitzban, egyelőre csak én vagyok itthon és én nem tudom, hogy hova ásta, úgyhogy nem tudom, valaha is hozzájutok-e ezekhez az értékekhez. Édesapám a másik háborúban szerzett kitüntetései alapján kivételezett volt és vele együtt az egész családunk. Nekünk nem kellett sárga csillagot sem viselnünk és amikor a többi kassai zsidót gettóba küldték, akkor azt mondták, hgoy nekünk nem kell odamennünk. Azonban mégis, ekkor igyekezett édesapám értékeit elhelyezni. Néhány nap múlva azonban megjelent nálunk egy csendőr és azt mondta, hogy mennünk kell. Félóra múlva jött egy másik, hogy nem kell mennünk. Ez így ment napokon át, állandó izgalomban éltünk, végül egy napon mégis elvittek bennünket a gettóba. Egy órán belül kellett elkészülnünk, vihettünk magunkkal, amit akartunk. Én megszökhettem volna, azonban szüleim ragaszkodtak ahhoz, hogy maradjunk együtt. Ha sejtették volna, hogy milyen rövid ideig fog tartani ez az együttlét, akkor bizonyára engedtek volna megszökni. A kassai téglagyárba zsúfolták össze a zsidókat. Nagyon kevés helyen, rengeteg ember. Négy hétig voltunk itt. Jórészt abból éltünk, amit magunkkal hoztunk. Dr. Csatári rendőrfelügyelő állandóan kutyakorbáccsal verte az embereket. Amikor eszébe jutott bement a blokkba és akit ott talált, azon végigvert a korbáccsal. Egy ízben mikrofonon megparancsolta, hogy minden fiatal leány jöjjön ki. Ezeket kivitte és kényszerítette őket, hogy kézzel ássanak ki a földből vastag facölöpöket. Ezen még az SS-katonák is megbotránkoztak, azt mondták, hogy náluk az ilyesmit ásóval szokták csinálni. A téglagyárból sokan megszöktek. Azt mondák nekünk, hogy mezőgazdasági munkára visznek bennünket, de Magyarországon maradunk. Szerettük volna hinni ezt, azonban gyanús volt az, hogy német katonák voltak ott. Egy vasárnap reggel 4 órakor felébresztettek bennünket. Rendőrök megszállták a téglagyárat. Mindenkinek egy nagy térségen kellett gyülekeznünk és ott kellett állnunk délután 3 óráig a forró napon, sem enni, sem vízért menni nem engedtek bennünket. Egy barátom még onnan is megszökött. A vagonba vihettünk magunkkal egy-egy párnát és paplant. A mi vagonunkban 72 ember volt és a rengeteg ágynemű és élelmiszercsomag. A vagonban rettenetes meleg volt és borzasztóan szomjaztunk. Három napi utazás után, május 21-én értünk Auschwitzbe. A vagonokból ki kellett ugrálni, azt mondták, hogy a holminkat hagyjuk benn, majd utánunk küldik azokat. Sorbaállítottak bennünket és mire magamhoz tértem, már az egyik csoportban voltam egyik öcsémmel, apám nélkül. Bennünket, munkabírókat fürdőbe vittek, levetkőztettek és megfürdettek bennünket, majd bevittek a 13-as blokkba. 5 ember jutott egy priccsre. Nagyon zsibongtunk és ekkor bejött a felügyelő és gumibottal végigvert rajtunk. Ez volt az első verés. Kétszer álltunk naponta "appell"-ra és ha valaki nem állt nyílegyenesen azt végigverték. Ha valaki kiment WC-re, azt is megverték. Három nap múlva Wolfsbergbe vittek. Itt papírlemezből készült 3 m átmérőjű sátrakban 20 embert helyeztek el. Borzasztó nehéz munkát végeztünk itt, útépítést, majd alagútban betonvésést. Az ellátásunk 1/3 kenyér, reggel fekete és délben minden tartalom nélküli leves. Borzasztóan éheztünk és legyengültünk. Ha valaki szerzett egy nyers krumplit és meglátták, 25-öt vertek a talpára és elvették tőle a krumplit. Egyik kedvenc büntetés az volt, hogy amikor fáradtan hazajöttünk a munkáról, akkor bukfenceket kellett vetnünk, negyed órákat guggolni, ugrálni kellett. Ezt sportoltatásnak nevezték. A napi 12 órai nehéz munka után ezt nehezen lehetett kibírni ilyen ellátás mellett. Naponta 10-12 halott volt. Nekem a lábamon keletkezett egy daganat és nagyon legyengültem már ekkor, úgy, hogy kórházba kerültem. Négy hónapig voltam kórházban, a lábamat megoperálták, de azután sem tudtam erőre kapni. Előfordult, hogy a kórházvezető egy-egy napig nem adott a betegeknek enni. Január 15-én kikerültem a kórházból és Wüstegiesdorfba vittek. Itt 800 ember lakott egy nagy épületben. Nagy örömet jelentett nekem, hogy ez a lager tiszta volt, kötelező volt a mosdás naponta meleg vízzel. Az ellátás annyiban volt jobb, hogy be lehetett menni a városba és ott lehetett szerezni valami ennivalót. Én kapus voltam és ezért dupla adagot kaptam. Itt találkoztam nagy örömömre egy nagybátyámmal, aki a konyhán dolgozott, ez mindig juttatott nekem valami kis ennivalót. Amikor közeledtek az oroszok, bajtársaink közül ketten megszöktek. Bennünket felpakoltak és 70 km-t gyalogoltunk 2 nap alatt, borzasztó hidegben. Egy hétfői napon megérkeztünk Qualischba és csak pénteken kaptunk enni. Borzasztóan szenvedtünk az éhségtől. Amit a parasztok kidobtak rothadt krumplit, vagy marharépát, azt szedtük ki a szemétdomboktól és azt ettük. Ekkor már úgy néztünk ki, hogy nem is szerettünk egymásra nézni. Végül nyitott vagonokba raktak bennünket, 60 embert egy kocsiba. Hat napon át utaztunk, közben havazott, nagyon szenvedtünk a hidegtől is. Az én vagonomban ezen utazás alatt 6 ember halt meg. Sokan megőrültek. Nyolcszázan indultunk el Wüstegiessdorfból és ötszázan érkeztünk meg. Ebből 400 volt csak munkaképes. Hildesheimbe érkeztünk. Itt egy szétbombázott vasútállomást kellett rendbehoznunk. Nagyon nehéz munka volt vasúti síneket, talpfákat cipelni, amikor már magunkat sem bírtuk vonszolni. Az ellátás ekkor már napról-napra romlott. 1/6 kenyeret kaptunk és egy levest, de gyakran előfordult, hogy a kenyér elmaradt. Iszonyú hatással volt rám a következő eset. Az állomáson volt egy szétbombázott élelmiszervagon. Akinek módjában állott igyekezett onnan valami ennivalót keríteni. Egy Schaarführer meglátta, hogy az egyik 14 éves fiú egy konzervet rejtett a zubbonyába. Erre megparancsolta neki, hogy üljön le ott a földre és a fiúnak a halántékához szorította a revolverét. A gyerek elkezdett könyörögni, erre elvette onnan a revolvert, azután egy perc múlva újból odatette. Ez a játék megismétlődött néhányszor és rettenetes volt a gyerek hangjában hallani a halálfélelmet, szinte vonított és vinnyogott félelmében. Amikor a német katona megunta ezt a szórakozást, megfogta a gyerek mindkét kezét és belelőtt a fejébe. Egy másik eset volt, hogy az egyik Häftling megszökött a Lagerből, de elfogták őt. Az egész tábornak meg kellett jelenni az akasztásnál és a fiúnak az apját a legelső sorba, közvetlen az akasztófa mellé állították és végig kellett néznie a fiának a kiszenvedését. Belsenben az egész Lager tífuszos volt. A halottakat nekünk kelett kihordanunk, kézben kellett kihúznunk őket a gyűjtőhelyre. Hannoverben állandóan éjszaka dolgoztunk alagútban, állítólag egy földalatti repülőgépgyárat építettek. Itt borzasztóan vertek bennünket. Szinte percenként zuhogott a verés. Úgy hullottak az emberek, mint a légy ősszel. Minden második nap egy fél liter levest kaptunk. Kínlódtunk az éhség miatt. Itt történt meg az az eset, hogy az egyik szerencsétlen kivágott az egyik halott combjából húst és kivette a tüdejét. A halottnak társai ezt meglátták, hátravitték az embert és addig verték, amíg véresen összeesett. Amikor magáhoztért újból elkezdték verni, ameddig meg nem halt. Sohasem fogom elfelejteni ezt a borzalmas epizódot. Egy Schönstein nevű orvost egy SS agyonlőtt, mert kiment répát szedni. Amikor bejöttek az angolok, csupán csontvázakat találtak a mi Lagerünkben. Már inkább tartoztunk a halottakhoz, mint az élőkhöz.

Kifosztás