Kereső
Főoldal
A DEGOB-ról
A visszaemlékezők
Lágerenciklopédia
Idegen szavak, kifejezések
Támogatóink

Fent nevezett előadja a következőket:
Nagyszőllősön kb. 4.000 zsidó lakos élt. Ezek foglalkozása leginkább ipari vagy kereskedői volt, akadt orvos és egy ügyvéd, valamint egy mérnök is. Gazdagok nem voltak, de mindenki rendesen megélt a munkájából. Én édesanyámmal együtt éltem, és egy nővéremmel, szerény anyagi körülmények között voltunk. 1939. márciusában kezdődtek az első zsidóellenes intézkedések. Édesanyámnak trafikja volt, azt azonnal elvették. A többiektől is elvették az üzleteket, és megélhetésünk ettől kezdve igen erősen romlott.Kristofori János főjegyző volt az, aki ezeket a rendelkezéseket hozta, Koflonovits György pedig üldözte a zsidókat, köztük engem is. Kidobatott az állásomból és kényszerítette a főnökömet, hogy ne dolgoztasson engem. A zsidók ez ellen nem védekezhettek, mert nem volt kihez fordulnunk. 1944. április 23-án - vasárnap reggel - kidobolták, hogy a zsidók nem mehetnek az utcára. Ez az állapot egy hétig tartott, ez alatt az idő alatt állandóan pénz és értékek után kutattak. Gettóba ezután már csak egy kis fehérneművel és egy rend ruhával mentünk. A bezárást a tábori csendőrök és leventék végezték és ezek még egyszer felszólítottak bennünket, hogy az ékszereket, pénzt adjuk oda, mert nekünk arra már nem lesz szükségünk, hiszen deportálnak. A helybeli keresztény lakosság nevetve nézte végig a mi meghurcoltatásunkat, amit még ma sem tudtam elfelejteni. A gettó kívül körül volt zárva, s 10 család is lakott egy lakásban, rettenetes volt a zsúfoltság. A Zsidó Tanács sajnos nem törődött semmivel. Én egyszer kiszöktem a gettóból, mert édesanyámnak akartam egy kis élelmiszert szerezni, de ekkor elfogtak a csendőrök és nagyon megvertek. Hat nap múlva elindultunk. Eddig is már igen sok halottunk és öngyilkosunk volt. Semmi, semmi élelmiszert nem kaptunk és mint az állatokat, úgy hajtottak bennünket és lökdöstek és dobáltak be a vagonokba. 80 ember volt egy vagonban s én a kocsiparancsnok voltam és az életemmel feleltem minden emberért. A vagonból talán lett volna mód megszökni, de édesanyámat nem akartam elhagyni. 10 napig utaztunk és ezalatt az idő alatt háromszor kaptunk vizet. Kassáig kísértek a magyarok és ott átvettek a németek. Ott kihirdették nekünk, hogy remélik, tudjuk hová megyünk és figyelmeztetnek bennünket, hogy ahogy dolgozunk, úgy fognak élelmezni és fizetést is kapunk. Engem külön is figyelmeztettek. Némileg elhittük amit mondtak, mert arra nem számítottunk, ami azután történt. Megérkezve Auschwitzba a lengyelek kidobálták a gyerekeket és öregeket a kocsiból, és alig volt módomban a sok sírás és jajgatás között édesanyámtól és nővéremtől elbúcsúzni, s bár azt mondották előzőleg, hogy a családokat együtt hagyják, mégis szétszakítottak bennünket. Édesanyámat azóta nem láttam. Ekkor rövidesen megkezdődött a szelektálás, ahol a betegeket és munkaképeseket válogatták szét. Bennünket bevittek egy fürdőbe, megnyírtak, fertőtlenítettek és csíkos rabruhába öltöztettek. Bevittek egy blokkba vizesen, egy szál ruhában, s itt egy szál deszkán feküdtünk, s mivel az eső éppen esett a legnagyobb fáradtság dacára sem bírtunk aludni. Három napig voltunk itt ebben a blokkban. Ahogy megérkeztünk reggeltől estig appelt álltunk. 4 napig egyáltalán semmit sem kaptunk enni. Az emberek szédültek az éhségtől. A vizet úgy ittuk, mint az állatok. Az 5-ik nap kaptunk egy levest és 20 deka kenyeret. Itt voltunk 3 hétig, közben ütöttek, vertek bennünket. Csinálták egyébként a szelektálásokat állandóan. Jött dr. Mengele a taxival és megkezdte a válogatást. Aki neki nem tetszett, azt magához rendelte, akit akart pedig, azt visszaküldötte. Egyszer egy alkalommal előfordult velem, hogy a mellette álló SS-katona elnézte az intést, és egy másik társam helyett engem fogott karon és vitt el. De nekem sikerült az ablakon megszöknöm. Tekintve, hogy a válogatások meztelenül történtek, nagy nehezen ruhát szereztem és egy idegen blokkba menekültem. A 9-es blokkba kerültem, ahol az egész blokkot kiürítették, mert sok volt az ember a lagerben és meg kellett a lagert könnyíteni 900 emberrel. Volt egy blokkspere, mindenki bement a blokkjába, ide bejött három teherautó, csillerendszerű kocsikkal, amelyek kifordíthatók voltak és kezdték az embereket feldobálni a kocsikra tekintet nélkül, hogy valaki beteg, fiatal jó erőben vagy gyenge volt. Én is benne voltam ebben a létszámban, és csak úgy tudtam megszabadulni, hogy azt mondottam, hogy én is segíteni jöttem rakodni. Majd felültem a sofőr mellé és mentünk a krematóriumba. Odaérkezve a gázkamrához az embereket valósággal kifordítottuk a kocsiból és amelyik ember fel tudott állni, az felállt, aki nem, azt úgy dobtuk be. Mindenkit levetkőztettünk, de én,mint újonc még ekkor sem tudtam azokat a borzalmakat elképzelni, amik következtek. Kiöntöttük az embereket és kellett néznem, ahogy a barátaimat, ismerőseimet és rokonaimat elviszik, levetkőztetik, szappant és törülközőt adtak a kezükbe és tereltük be a 2.000 embert a gázkamrába. Ők gyanútlanul mentek be és mi kintről bezártunk minden ablakot és ekkor ők várták a tusból a vizet - erre megindította a gázkezelő a gázt. Jajgatás, ordítozások voltak, ahogy a gáz kínozta őket. Anyáknak még látniok kellett, ahogy a gyermekük elpusztult. A legerősebb ember 6 percig bírta. 6 perc után kinyitottuk az ajtókat és ott egy hullahegy várt bennünket. Aztán hozzáfogtunk és ezeket a hullatömegeket csillékbe dobáltuk, úgy, mintha szenet lapátoltunk volna és elvittük a kemencékbe. Itt volt az égetés. Ennél a kommandónál dolgoztam 3 napig, de ez itt az őrülettel volt határos ez a rettenetes munka és nem bírtam tovább. Azt mondottam a kommandóführernek, hogy el akarok innen menni és ő elküldött egy másik krematóriumhoz, mert ebből itt 5 darab volt. Itt könnyebb volt a munkám. Az emberek hajtása, verése, terelése volt az, amit csinálnom kellett. Előfordult pl., hogy egy magyar transport ahogy megérkezett az egész transportot el kellett égetni, belőlük nem volt kiválasztás. Senki-senki nem menekülhetett, sem fiatal, sem öreg. Itt már modernebb volt a felszerelésünk. T.i. betereltek egy nagy terembe 2.000 embert - természetesen levetkőztetve, szappannal és törülközővel - és a gáz a tusokból megindult. Mikor végzett velük a gáz az automataszerűen épített padló megindult és egyedül dobálta be az alatta lévő kemencébe a holttesteket. Ez egy köralakú padló volt, ami gépszerkezetre vált ketté. Mikor ezeket bedobálták a kemencébe, jött a következő transport és kezdődött elölről. Az emberek gyanútlanul azt hitték, hogy az előttük lévők egy más ajtón mentek ki. És az eljárás folyt tovább, mint az előző. Itt dolgoztam 6 napig. Itt egy ismerősöm kórházba küldött, de ott 24 órán túl nem tartottak senkit, vitték a krematóriumba. Mi egészen külön laktunk, s nekem hosszas fáradozás után sikerült átkerülnöm egy másik lágerbe. Egy 19. számú blokkba kerültem, ahol 1.200-an voltunk kb. 5-6 napig. Élelmezésünk 1 kis darab kenyér és 1 zupa. Innen transporttal Varsóba kerültünk. Itt kaptam meg az első häftling-számot és bevittek egy blokkba. Az első napokban a varsói gettó romjait takarítottuk, a megmaradt falakat lebontottuk, a téglákat pucoltuk és amit ott termeltünk, azokat küldték Berlinbe. Itt Nagyszöllősről való fiukkal voltam együtt. Mivel én tudtam borotválni és kerestek borbélyt, megválasztottak borbélynak. Őt is megborotváltam azonnal. Ez már egy nagyon jó pozíció volt és az ellátásom is jobb volt. Néha kaptam lekvárt vagy margarint. Így dehát módomban volt a többi hazai fiúknak segíteni. Ez az élet 3 hónapig tartott. Ezután jött egy rettenetes visszavonulás. Gyalog hajtottak kb. 5.000 embert 130 km és naponta 30 km-t tettünk meg zuhogó esőben. Egész útra egy harmad kenyeret kaptunk. Mindenkinek 3 pokrócot kellett vinnie és ezeken az átázott, vizes pokrócokon kellett a szabad ég alatt, zuhogó esőben aludnunk. Varsótól 130 kilométerre bevagoníroztak bennünket. Megint megkezdődött a német szisztéma szerint a verés, az éheztetés és hajszolás. Azután jött a nagy hőség. Vizünk nem volt 4 napon keresztül. Az ötödik napon egy folyóhoz értünk s amikor az emberek meglátták a vizet, egészen megvadultak és nekirohantak a víznek és mint az őrültek itták a mocskos, piszkos, hínáros vizet. Nem akartunk kijönni a vízből és ekkor megkezdték az SS-ek a hajtást ki a vízből, természetesen lövöldözések között. Többek között egy barátomat lőttek le, aki mellettem állt és mikor látták az SS-ek, hogy a fiú vére piros csíkban húzódik a vizen, de ő még él, odajöttek és addig taposták, míg belefulladt a vízbe. Mi már olyan fásultak voltunk, hogy ilyesmik már alig hatottak ránk. Mikor aztán elértük a vagonokat olyan legyengültek voltunk, hogy például egy földim a fia ölében halt meg szomjan. Jajgatott és könyörgött vízért, de nem tudtunk segíteni rajta. A férfi az arany fogait tépte ki a szájából és adta az SS-őröknek, de azok még ezért sem könyörültek meg rajta. A capok elősegítették az emberek halálát, a gyilkosaink voltak. Karókkal ölték, verték az embereket. 6 napi utazás után, élelem nélkül, víz nélkül, megérkeztünk Dachauba. Mikor kiszálltunk a vagonból 60 ember közül 14 ember volt már halott. Kiszállva mindenünket, még a pokrócokat is ott kellett hagynunk. Az embereknek már jártányi erejük sem volt és hordágyakkal vittek be bennünket a lagerekbe és kezdődött a fertőtlenítés mint minden fogadtatásnál. Itt már kaptunk este és reggel egy feketét és egy kis kenyeret. Dachauban 14 napig voltunk, majd elküldöttek Buchenwaldba, mint transportot, de ott nem akartak bennünket elfogadni. Két napig voltunk itt és vittek tovább. Így kerültünk Lublinba. A helyzet hasonló volt a többihez. A beosztásunk: Lublin melletti kőbányába kellett dolgoznunk. Itt a munka rettenetesen nehéz volt, s bizony naponta hullottak el az emberek. Az SS-ek úgy találták, hogy sokan vagyunk, erre a lagerführer kiadta a parancsot a capoknak és a kommandóführernek, hogy "nézd itt van a kommandó, ebből hazahozol 10-20 halottat". Ezt ha akarták, ha nem, agyon kellett verni, úgy hogy appellnél bejött a lagerführer megszámolni, hogy megvannak-e a halottak, amennyit parancsolt. Mindemellett még mindig sok volt az ember és minket tovább küldtek és ekkor kerültünk Grossrosenbe. Ez egy magas hegységen van, s a lagerbe óriási magasságba - lépcsőkön kellett felmenni és ott voltunk vagy két hétig. Elég munkát adott már az is, ha a reggeliért kellett menni., olyan szörnyű magasságban voltunk. Inkább már nem ettünk, minthogy az ételért menjünk. Ilyenkor munkába léptek a capok, akik míg 6 embert összeszedtek, akik az ebédért menjenek, addig 20 embert is agyonütöttek, mert az emberek nem tudtak már menni. Egy ilyen capo úgy tudott az emberre ütni, hogy akkorát ütött, hogy az ember elesett, azután addig ütötte-verte a földön, amíg ott halt meg a lába előtt. Ilyen két hét után elkerültünk Mühldorfba. Itt épült egy ugynevezett hauptpausstelle. Ez felemésztett rengeteg embert és kb. 5.000-6.000 ezren dolgoztunk itt ennél a munkánál. Cementrakás volt a munkám. 50 kilós cementzsákokat kellett a magas keverőgépekhez felvinni. Naponta mentek az emberek tönkre. A munkaidő 12 óra volt. Ezután bekerültem a konyhára. A lagereltesterek olyan emberek voltak, akiket a németek gyilkosságokért 10-15 évre ítéltek el. Ezeket tették azután a mi urunkká, ezek lettek a mi isteneink. Mint előbb is mondottam, szakács lettem. Egy alkalommal ugyanis az appellnél szakácsot kerestek és én jelentkeztem. Be is osztottak és aránylag elég jó dolgom volt. Már amennyire jó lehetett az, hogy láttam, hogy társaim mennyire éheznek és én alig tudtam rajtuk segíteni. Itt addig voltam, amíg flekktifuszba nem estem. Ekkor bezártak egy karantén-lagerbe és ott voltam április 25-éig. A legnagyobb krízis idején 40-41.6 lázzal feküdtem, amikor bejöttek a társaim, 2 ismerős fiú, ezek nem akartak otthagyni, mert transportált a lager s ha ottmaradok akkor onnan élve ki nem kerülök, azokat elintézték röviden.A fiúk kivettek az ágyból és úgy csempésztek ki. Ilyen lázzal utaztam végig 6 napig, amíg sikerült az amerikaiakhoz eljutni. Ott összeszedtek bennünket, engem elvittek egy kórházba, itt átestem a flekk-tifuszon. Itt voltam mindaddig, amíg fel nem épültem. Itt már szeretetcsomagokat, ruhát, mindent kaptunk.Anyámat nem találom, nem akarok otthon élni nélküle. Szeretnék mielőbb Palesztinába kiérni.

Kifosztás