Zsidó Tanács

Mint a nácik által megszállt Európában mindenhol, 1944 tavaszán Magyarországon is megalakultak azok - a köznyelvben Zsidó Tanácsnak nevezett - testületek, amelyek a németek, illetve a helyi kollaboráns hatóságok akaratát közvetítették a zsidó tömegeknek. Budapesten kívül a zsidó tanácsok csak néhány hétig léteztek, mivel a vidéki közösségeket július elejére deportálták. A fővárosi Zsidó Tanács megítélése ellentmondásos, sokan hitsorsosaik árulóinak tartják a testület tagjait, mások szerint minden tőlük telhetőt megtettek, hogy megvédjék a halálra ítélteket.

A magyar holokauszt történetét lásd itt.

A budapesti Zsidó Tanács március 21-én jött létre német parancsszóra.[1] Bár a Tanács elnöke, Stern Samu
Stern Samu, a Zsidó Tanács vezetője
visszaemlékezésében azt állította, hogy a testület tagjait a nácik jelölték ki,[2] valószínűbbnek tűnik, hogy Eichmannék csak a választandók körét határozták meg, és az adott kereteken belül Sternnek szabad keze volt.[3] Ez a megoldás jól jellemzi a németek magyarországi zsidópolitikáját, amely nem kívánt túlságosan belebonyolódni az indifferens részletekbe és a szigorúan követendő utasítások megfogalmazására korlátozódott, míg a végrehajtást a helyi viszonyokat jobban ismerő zsidókra hagyta. A tanácsok felállításakor Eichmannék ügyeltek arra, hogy azok tagjai a korábbi zsidó vezetés köreiből kerüljenek ki, hiszen létfontosságú volt, hogy az új elöljárókat a tömegek legitim vezetőkként elfogadva kövessék az általuk tolmácsolt parancsokat. A nácik nem egy zsidó elitcserében voltak érdekeltek, számukra a Zsidó Tanácsok egyik fő funkciója ugyanis a halálra szántak megnyugtatása volt.

Az első hetekben a budapesti Zsidó Tanács létezéséről a magyar hatóságok lényegében tudomást sem vettek, a testület teljesen német irányítás alatt állt. 1944 tavaszán a zsidó vezetők megdöbbenve tapasztalták, hogy totálisan elszigetelődtek: a hagyományos politikai elittel kiépített kapcsolatrendszerük egy csapásra összeomlott, legmagasabb pozícióban lévő pártfogóik jelentős részét letartóztatta a Gestapo, mások elrejtőztek vagy egyszerűen leváltottak őket.
Stöckler Lajos, tanácstag
Amikor kétségbeesetten a különböző magyar hatóságokhoz segítségért fordultak, a válasz minden esetben elkeserítően egyértelmű volt: a németeknek engedelmeskedni kell.18 A magyar kormányzat április közepén úgy döntött, hogy felszámolja ezt a tisztázatlan jogi helyzetet és legalizálja a Zsidó Tanácsot. A testületet "Magyarországi Zsidók Szövetségének Ideiglenes Intézőbizottsága" elnevezéssel április 22-én hivatalosan is magyar hatáskörbe vonták.[4] A folyamatot személycserék kíséreték, de a változatlanul Stern irányította Tanács vezetősége lényegében azonos maradt. (Július elején a keresztény egyházak nyomására létrejött ugyan a kikeresztelkedett zsidókat tömörítő, Magyarországi Keresztény Zsidók Szövetsége, de ez a kvázi keresztény Zsidó Tanács érdemi tevékenységet nem volt képes végezni, működése formális maradt.[5]) A nyilas hatalomátvétel után a Zsidó Tanács ismét átalakult. Papíron még mindig Stern Samu vezetette, ám a felszabadulásig tartó időszakot az elnök bujkálva töltötte, mivel egészsége megroppant és joggal tartott attól, hogy a nyilasok az életére törnek. A testületet és a pesti nagy gettót így Stöckler Lajos elnökhelyettes és Domonkos Miksa, a Tanács műszaki osztályának vezetője irányította.

A Zsidó Tanács tevékenységének megítélése mai napig vitatott. Stern és köre következetes politikát folytatott, melynek lényege a jogszabályok betartása és a kormánnyal szembeni lojalitás volt. Bár a magyar állam látványosan levette kezét zsidó polgárairól, a zsidó vezetők mégis úgy tettek, mintha a megszállással semmi sem változott volna. Az extrém történelmi helyzet extrém morális szituációt eredményezett, amelyben nem maradt jó választás. Ha vállalják a tanácstagságot, akkor a német terveknek megfelelően viselkednek és elősegítik a deportációs folyamat zökkenőmentes végrehajtását, azaz bűnrészessé válnak hitsorsosaik halálában. Ha nem, akkor helyettük vállalják mások, akiknek azelőtt nem voltak olyan jó kapcsolataik a magyar politikai körökkel, mint a hagyományos vezetésnek. Azt pedig 1944 áprilisában senki sem tudhatta, hogy a kezdeti elszigeteltség meddig tart, illetve, hogy mikor lesz szükség ismét a régi összeköttetésekre. Mindez azonban spekulációnak bizonyult. Amint a zsidóság feletti állami joghatóság néhány héttel később úgy-ahogy helyreállt, annak nemhogy pozitív, hanem egyenesen negatív következményei lettek, hiszen a Sztójay-kormány egyféleképpen kommunikált a zsidókkal: jogfosztó rendeletek özönét zúdította rájuk. Sternék biztosak voltak abban, hogy veszély esetén ők tudják a legjobban összefogni a hitközségek, segélyszervek, egyesületek bonyolult hálózatát, és joggal tartottak attól, hogy ha nem ők vezetik a Zsidó Tanácsot, akkor egy sokkal kevésbé kompetens garnitúra veszi át az irányítást. Döntöttek tehát és vállalták a feladatot. Rosszul döntöttek, mert nem dönthettek jól. A kollaboráns kormány által irányított és levezényelt, a holokauszt történetének legnagyobb és leggyorsabb deportálási akciójába torkolló, párját ritkítóan hatékony zsidóellenes akciósorozat még a németeket is meglepte, nemhogy a Horthy Miklós kormányzóban és a tradicionális magyar elitben vakon bízó zsidó vezetőket.

Információ és ellenállás

Új szerepükben a Zsidó Tanács tagjai hagyományaiknak megfelelően viselkedtek. Komoly munkával szervezték a zsidóság ellátását, folyamatosan próbáltak hatni a német és magyar hatóságokra, valamint a diplomáciai testületekre a deportálások megakadályozása, majd leállítása érdekében. Ameddig merték, támogatták egyes cionista csoportok koncepciózus és vakmerő tárgyalásait a nácikkal. Nem kétséges, hogy anyagi forrásaik és kapcsolataik segítségével a Tanács tagjainak nagy része el tudott volna menekülni. Legtöbben nem tették, pedig maguk és családjuk szempontjából ez lett volna a legmegnyugtatóbb.[6]

Sternék politikájából szorosan következett, hogy a rendelkezésükre álló információkat elhallgatták a zsidó tömegek elől. A szakirodalom egyértelműen tisztázta, hogy a magyar zsidó vezetők már jóval a megszállás előtt tudomást szereztek a náci Endlösung realitásairól.[7] Mindezt visszaemlékezésében egyébként Stern Samu sem tagadta, hiszen Eichmannékkal kapcsolatban így fogalmazott: "tudtam viselt dolgaikat Közép-Európa valamennyi megszállt államában és tudtam, hogy működésük gyilkosságok és rablások hosszú sorozata... Ismertem szokásaikat, tetteiket, rettenetes hírüket."[8]

Bár a német megszállás után a zsidók számára megtiltották az utazást, járműveiket elkobozták és a pályaudvarokon ezrével tartóztatták le őket a razziázó magyar és német rendőrök, a főváros és a vidék nem voltak hermetikusan elzárva egymástól. Ha nehezen és szporadikusan is, de a budapesti Zsidó Tanácsnak számos vidéki társintézményével sikerült kapcsolatot létesítenie.[9] Sokan teszik fel azt a kérdést, hogy vajon mi történt volna, ha Sternék mégis felvilágosítják a tömegeket vagy legalább a helyi tanácsok vezetőit a nácik általuk ismert terveiről? Valószínűsíthető, hogy azok éppúgy nem hittek volna a tömegmegsemmisítésről szóló híreknek, mint ahogy nem hittek azoknak a halucoknak sem, akik néhány gettóban az Endlösung híreivel próbálták meg felrázni az ottaniakat. "Ha tudom, mi az az Auschwitz, akkor nincs az a földi hatalom, amely bekényszerített volna abba a vonatba. De viszont nincs az a földi hatalom, amely elhitette volna velem, hogy létezik egy ilyen Auschwitz" - emlékezett egy magyar túlélő az 1961-es jeruzsálemi Eichmann-perben.[10] Úgy tűnik, hogy ez a maximálisan érthető attitűd 1944 nyarán általános volt az ország gettóiban. De mi történt volna, ha a zsidók hisznek a legtöbbjükhöz el sem jutott híreknek? A holokauszt során egyetlen európai ország zsidósága sem lázadt fel, az egyes gettókban élő csoportok pedig legfeljebb akkor fogtak fegyvert, ha a közösség többségének elhurcolása nyomán bebizonyosodott, hogy a túlélésre nincs remény. 1942 nyarán a nácik 53 nap alatt 275 ezer, zömmel munkaképtelen embert deportáltak a treblinkai haláltáborba a varsói gettóból. A híres felkelésre mégis csak nyolc hónappal azután került sor, hogy az első szökevényektől a varsóiak megtudták: a nácik valamennyiüket ki akarják irtani. Az ekkor még életben lévő 70 ezer gettólakó közül 1943 tavaszán mégis csupán kevesebb, mint ezer fiatal fogott fegyvert. Magyarországon egy ilyen fegyveres ellenállás megszervezéséhez hiányoztak az alapvető feltételek. Amennyiben a Zsidó Tanács esetleges széleskörű ellenállási felhívása nyitott fülekre talál, a lázadások minden bizonnyal tömegvérengzésekbe torkolltak volna, amelyek azonban semmivel sem lehettek volna pusztítóbbak, mint Mengele doktor szelektálásai a birkenaui rámpán. A vagonokból ott kiszálló magyar zsidók 80 százaléka a megérkezést követő néhány órán belül már halott volt. Ezt a mortalitást egy esetleges tömeges engedetlenségi, szökési és ellenállási hullámot követő kivégzés-sorozat sem igen szárnyalhatta volna túl. Jó döntés itt sem volt. A központi Zsidó Tanács akaratlanul mégis talán ebben a kérdésben követte el a legnagyobb hibát. Nem volt ugyanis annál negatívabb forgatókönyv, mint ami valójában bekövetkezett.

Az Auschwitz-jegyzőkönyvek

A Tanács tagjainak legkevésbé érhető, védhető és magyarázható lépése az volt, hogy a
Kasztner Rezső cionista vezető
birkenaui tömegmegsemmisítésről kezükbe került dokumentumokat (az ún. Auschwitz-jegyzőkönyveket) miért nem jutatták el hamarabb a hozzájuk legalább is nem ellenszenvvel viszonyuló magyar tényezőkhöz, illetve a semleges diplomáciai testületekhez. A jegyzőkönyvek április végén-május elején már nagy valószínűséggel a budapesti cionista vezetők (Kasztner Rezső ,Komoly Ottó) kezében voltak,[11] és elképzelhetetlen, hogy tartalmukat ne osztották volna meg a velük egyébként kapcsolatban lévő tanácstagokkal. De ha esetleg Kasztner és köre mégis megtartotta magának az információkat, a német nyelvű dokumentumok június elején már biztosan a Tanács asztalára kerültek.[12] A Zsidó Tanács azonban június második feléig mégsem juttatta el a jegyzőkönyveket sem Horthy köréhez, sem a diplomatákhoz. Mi történt ebben a három-hat hétben? E. E., a Tanács egyik alkalmazottjának visszaemlékezése szerint a mintegy 40 oldalnyi szöveget több nyelvre lefordították.[13] Az olaszul jól beszélő Herskovits Fábián rabbi például azért ültette át a beszámolókat németből olaszra, hogy azokat eljutathassák a pápához.[14] Ez a lépés teljesen érthetetlen volt, hiszen amennyiben nem is tudták volna
Horthy Miklós kormányzó
XII. Piusról, hogy kiválóan tud németül (Eugenio Pacelli 1920 és 1929 között berlini nuncius volt), az nyilvánvaló kellett hogy legyen, hogy a Vatikán rendelkezik német tolmáccsal. Felvethető: Horthyék, valamint a diplomaták 1944-ben már úgyis ismerték a végső megoldás lényegét, miért van tehát jelentősége a Zsidó Tanács információs tevékenységének? Ebben az esetben joggal lehet visszakérdezni: ha semmi, akkor miért kezdték el mégis szétosztani a jegyzőkönyveket? Beszédes tény, hogy a Zsidó Tanács legtöbb tagja visszaemlékezéseiben mélyen hallgatott a jegyzőkönyvekről. Török Sándor, a testület keresztény tagja, majd a keresztény tanács elnökhelyettese említést tesz a dokumentumokról: "Dokumentáció anyagunkkal, így pl. az auschwitzi táborból akkor már meglévő igen fontos titkos jelentésekkel különböző vezető embereknél eljártam; a legtöbbnek az volt a véleménye, hogy ezek nem igazak, csak 'zsidó túlzások'."[15] Ez a mondat azonban nem ad magyarázatot a késlekedésre. Freudiger Fülöp éppúgy hallgatott a dokumentumokról,[16] mint Stern Samu, aki 29 gépelt oldalt kitevő, részletes visszaemlékezésében meg sem említi a jegyzőkönyveket.[17] Pedig hatásukra június végén nemzetközi tiltakozások áradata indult meg Horthy Miklós kormányzó felé, aki 1944 júliusában végül is leállította a deportálásokat.[18] A budapesti zsidóság többsége így megmenekült, de a vidéki közösségeket eddigre már elnyelte Auschwitz-Birkenau.

A nyilas korszak

A nyilas hatalomátvétel, majd a gettók felállítása után a testület egyetlen feladata a

Ahogy a túlélők látták

A magyar zsidók deportálása folyik rendületlenül és semmi sem történik a megakadályozására

A rendelkezéseket tőlünk telhetően szabotálni igyekeztünk

Megpróbáltak helytállni a Zsidó Tanács tagjai

Sikerült megtévesztenem a benyomult fegyvereseket

fővárosi zsidóság védelme volt. Ahogy említettük, bár ennek a (negyedik) tanácsnak is Stern volt az elnöke, a valódi irányítás Stöckler Lajos elnökhelyettes és Domonkos Miksa kezében összpontosult. Mindketten rendkívüli személyes bátorsággal látták el feladatukat és fáradhatatlanul szervezték a gettókba szorított zsidók ellátását és védelmét.[19] Domonkos századosi egyenruhájában, csillag nélkül, magát a Honvédelmi Minisztérium emberének kiadva gyakran kényszerítette meghátrálásra a Tanács székházába fosztogatni érkező nyilasokat: "sikerült folytatólagosan [a nyilasokat] megtévesztenem, úgyhogy...az egész Szálasi-időszakban a Zsidó Tanácsban házkutatást nem tartottak, sőt egyetlen pénzszekrényünket sem nyitották fel, amelyekben egyébként zsidó közületek javait és különösen a pesti Kadisa rendkívüli értékes aranykincsét sikerült átmentenünk".

Összefoglalva elmondható, hogy a Zsidó Tanács alapvetően jó szándékkal, ám rossz stratégiát választva, az események foglyaként, jórészt eredménytelenül működött. A négy budapesti Zsidó Tanácsban helyet foglaló 17 tag közül hármat (Szegő Miklóst, Gábor Jánost és Komoly Ottót) a németek és a nyilasok meggyilkoltak.

Lábjegyzetek

[1] Tagjai: Stern Samu, elnök (nagykereskedő, bankár, a Magyar Izraeliták Országos Irodája és a neológ Pesti Izraelita Hitközség elnöke), Pető Ernő (ügyvéd, a neológ Pesti Izraelita Hitközség elnökhelyettese), Boda Ernő (ügyvéd, a neológ Pesti Izraelita Hitközség elnökhelyettese), Wilhelm Károly (ügyvéd, a neológ Pesti Izraelita Hitközség elöljárója), Csobádi Samu (a neológ Budai Izraelita Hitközség elnöke), Kahán-Frankl Samu (rabbi, az Ortodox Izraelita Központi Iroda elnöke), Freudiger Fülöp (gyáros, a Budapesti Autonóm Ortodox Izraelita Hitközség elnöke), Kahán Niszon (ügyvéd, a Magyarországi Cionista Szövetség elöljárója).

[2] 3627. jkv.

[3] Ezt támasztja alá a testület cionista tagjának, Kahán Niszonnak a visszaemlékezése, mely szerint Eichmann helyettese, Hermann Krumey SS-Obersturmbannführer "meghagyta, hogy a zsidók válasszanak az eddigi vezetőségük kebeléből egy héttagú zsidó tanácsot". Kahán visszaemlékezése. Közli Molnár 2000, 179. o.

[4] 1520/1944 ME számú miniszterelnöki rendelet a zsidók önkormányzata és érdekképviselete tárgyában. 1944. április 19. Budapesti Közlöny 1944. április 22. Az egyszerűség kedvéért továbbra is a Zsidó Tanács kifejezést használjuk.

[5] 2540/1944 ME számú rendelet a zsidók önkormányzata és érdekképviselete tárgyában kiadott 1520/1944 ME számú rendelet módosításáról, illetőleg kiegészítéséről. 1944. július 12. Budapesti Közlöny 1944. július 14.

[6] A Tanács ortodox tagjai elhagyták a süllyedő hajót: Kahán-Frankl Samu nyáron illegalitásba vonult és elrejtőzött, Freudiger Fülöp 1944 augusztusában családjával és barátaival átszökött Romániába és túlélte a háborút.

[7] Braham, 1997, 92-115. o. és 767-809. o.

[8] 3627. jkv.

[9] Lásd Molnár 1995, 120-128. o., Molnár, 2000, 147-152. o. valamint Frojimovics -Molnár 2002.

[10] Hausner 1984, 481. old.

[11] Braham 1997, 785-787. o.

[12] Uo.

[13] 3615. kjv.

[14] Braham 1997, 788. o.

[15] 3643. jkv.

[16] Freudiger Fülöp visszaemlékezése. Közli Braham 1973, 75-146. o.

[17] 3627. jkv.

[18] Horthyhoz ekkor a deportálások leállítását követelő táviratot intézett a pápa, a svéd király és Roosevelt amerikai elnök is.

[19] Braham 1997, 477. és 932-972. o.

Felhasznált irodalom

Braham 1973

Randolph L. Braham (ed.): Hungarian Jewish Studies III. New York, 1973, World Federation of Hungarian Jews.

Braham 1997

Randolph L. Braham: A népirtás politikája - a Holocaust Magyarországon. 1-2. köt. Budapest, 1997, Belvárosi Könyvkiadó.

Frojimovics - Molnár 2002

Frojimovics Kinga - Molnár Judit (szerk.): Gettómagyarország 1944. A Központi Zsidó Tanács iratai. Makor (Magyar Zsidó Levéltári Füzetek) 2005/5.

Hausner 1984

Gideon Hausner: Ítélet Jeruzsálemben. Az Eichmann-per története. Budapest, 1984, Európa.

Molnár 1995

Molnár Judit: Zsidósors 1944-ben az V. (szegedi) csendőrkerületben. Budapest, 1995, Cserépfalvi.

Molnár 2000

Molnár Judit: Csendőrök, hivatalnokok, zsidók. Válogatott tanulmányok a magyar holokauszt történetéről. Szeged, 2000, Szegedi Zsidó Hitközség.